Dr. Gyurkó Szilvia: Szülők, hol van a hatalmatok?

–

Az erőszak: rossz

Tudjátok, hogy utálom az erőszakot és elkötelezett ellenzője vagyok a gyerekverésnek.

Hiszem és tudom, hogy lehet úgy gyereket nevelni, hogy nem kell megütni vagy megalázni őt hozzá.

És nagyon szeretném, ha egyre több gyerek nőne fel Magyarországon a 2005 óta törvény által előírt (csak éppen a gyakorlatban nem nagyon betartott) zéró tolerancia jegyében.

Folyamatosan keresem azokat a mondatokat, üzeneteket, amikkel el lehet jutni a szülőkhöz, és meg lehet őket győzni arról, hogy pofonok és lelki fröccsök helyett más megoldásokat válasszanak. Ezért is voltam nagyon boldog, amikor pár napja egy fantasztikus előadást hallgathattam meg egy olyan kutatótól, aki évtizedek óta azt vizsgálja, hogy milyen nevelési-oktatási rendszer ideális a gyerekek számára. Haim Omer pszichológusként dolgozik, és pszichológiát tanít a Tel-avivi Egyetemen. Múlt héten pedig egy nagy nemzetközi konferencia résztvevőinek adott elő, és arról beszélt: mit jelent az, hogy

„új hatalomgyakorlásra” van szükség a gyereknevelésben.

Az egyetemi előadóterem dugig volt gyermekvédelemben dolgozókkal a világ minden tájáról, és zene volt füleinknek, amikor Omer professzor arról beszélt, hogy „évtizedek óta tudjuk, hogy nem tesz jót a gyerekeknek a verés, az érzelmi bántalmazás és az autoriter nevelés”.

Majd úgy folytatta: sem az iskolában, sem a családban nem tesz jót, ha hatalmi hierarchiába rendeződnek a gyerekek és a felnőttek, ha a szülőknek a kontroll és az engedelmességre nevelés az elsődleges fontosságú, és ha a gyerekek azt tapasztalják meg, hogy ha valami rosszat tesznek, arra azonnali, szinte mérlegelés nélküli büntetés a válasz.

Az ilyen (autoriter, hatalomközpontú) gyereknevelési rendszerekben nemcsak az a rossz, hogy figyelmen kívül hagyja a gyerek egyéni szükségleteit, hanem az is, hogy a hatalom birtokosaként szereplő felnőtt általában távolságot tart a gyerektől, nem engedi őt közel magához.

Ez tulajdonképpen logikus, hiszen sokkal könnyebb hatalmat gyakorolni, és a gyereket megfélemlíteni, ha igazából nem ismerjük őt.

Azonban tudjuk, hogy a gyerek nagyon súlyosan sérül, ha azt éli meg, hogy nincs körülötte olyan felnőtt, akihez igazán kötődni tud, akiben megbízhat, és akivel kapcsolatban megtapasztalhatja a feltétel nélküli szeretetet és elfogadást.

Omer szerint a mostani nagyszülői-szülői generáció tagjai jó eséllyel ilyen tekintélyelvű rendszerben nőttek fel, és ezt tartják természetesnek – bár ez nagyban függ attól is, hogy a családjuk mennyire követte a tradíciókat, és hogy „hagyományos” iskolába jártak-e, vagy esetleg egy alternatív(abb) intézménybe. És egyet kell értenem vele. Ennek a gyereknevelési mintának a legnagyobb az elterjedtsége Magyarországon is – nem véletlen, hogy

a jogszabályi tilalom ellenére a szülők közel kétharmada mind a mai napig azt vallja, hogy a gyereknevelés elengedhetetlen része a verés, a fizikai büntetés, testi fenyítés és/vagy a gyerek megszégyenítése.

Ez a szülői meggyőződés annak ellenére domináns mind a mai napig, hogy már a múlt század hatvanas éveiben elkezdték megkérdőjelezni a tekintélyközpontú gyereknevelési és oktatási rendszert. Egymás után láttak napvilágot a kutatások arról, hogy az autoriter szülői, nevelői attitűd milyen eredményekre vezet: nem tesz jót a szülő és a gyerek közötti bizalmi kapcsolatnak, hátrányosan befolyásolja a gyerek önbecsülését, önbizalmát; rosszul hat az iskolai teljesítőképességre; visszaveti a gyerek belső motivációját; elnyomja a kreativitást, és (meglepő módon) még abban is negatív hatása van, hogy a gyerekben kialakul-e az az érzés, hogy elsősorban ő a felelős a saját tetteiért.

Egy rakás kockázat, negatív hatás és veszélyforrás, amiről az idő előrehaladtával egyre több kutatást és vizsgálati eredményt publikáltak, így a kilencvenes évekre (mire Magyarországon eljött a rendszerváltás) már meg is volt az alternatíva: a szabad nevelés, a korlátokat és kereteket teljes egészében elutasító szülői, nevelői hozzáállás, a folyamatos dicsérés és pozitív megerősítés, és a gyerek lehető legteljesebb megóvása mindenféle (potenciálisan) szorongáskeltő helyzettől.

A teljes szabadság szintén rossz 

Omer szerint mindenki hátradőlt, sikerült megoldani egy nagyon régi problémát, már csak meg kell várni, hogy az első ilyen módon nevelt gyerekek is szülővé váljanak, és a harmadik generáció után már csak elvétve lesz nyoma az autoriter elveknek a gyerekkorban. Ehhez képest valami nagyon meglepő történt.

A kutatások azt találták, hogy a totális szabadelvűség mellett nevelt gyerekek önbizalma nagyon alacsony, motiváltságuk szintén, ráadásul rosszul tűrik a stresszt, és hajlamosak arra, hogy megfutamodjanak a kihívások elől.

Azokban a családokban és iskolákban, ahol a gyerek lett a „főnök”, még annál is több bizonytalansággal, veszéllyel és negatív kockázattal működött a gyereknevelés, mint a hierarchián alapuló, autoriter működésben.

Előadásában Omer kiemelte, hogy mostanra több mint négyszáz magasra értékelt, megbízható, és nagy részvétel mellett lebonyolított kutatás tanúskodik arról, hogy ez (hogy is fogalmazzunk szépen) „nem jött be”.  A gyerekneveléssel és gyermekfejlődéssel meg az iskolai rendszerekkel foglalkozó pszichológusok megint nagy feladat előtt állnak.

Valami mást kell kitalálni, mert nem lehet visszatérni a hatalomközpontú autoriter gyerekneveléshez, de az sem működik, ha teljesen kivonjuk a rendszerből a szülői, nevelői hatalmat. 

De akkor mit csináljunk?

Hol van a jó hatalom? Hol van a szülők hatalma?

Itt kell megjegyeznem, hogy ha bementek a könyvesboltba, egy rakat olyan kiadványt találtok, ami ezen a ponton lép be, és segíteni próbál abban, hogy hogyan értsd meg jobban, mire van szüksége a gyerekednek. És aztán eszerint neveld őt.

A történelem során soha nem volt akkora a nyomás a szülőkön, hogy mit és hogyan ne rontsanak el a gyerekükkel.

A sokféle elmélet miatt pedig a szülők is így, ebben a soha korábban nem látott bizonytalanságban nevelik a gyerekeiket. Folyton keresve az igazodási pontokat, és a visszaigazolásokat, hogy vajon jól csinálják-e…

Nem hiszem, hogy lenne a gyerekneveléshez receptkönyv, ezért mindenkit megkímélnék attól, hogy Omer előadásának záró részét úgy mutassam be, mint a „tuti receptet”, de azért inspirációnak muszáj idetennem azt az elképesztően meggyőző struktúrát, amit bemutatott, s amit kutatási eredményekkel is alátámasztott.

Az Omer által vázolt gyereknevelési rendszerben a szülők és a gyerekért felelős más felnőttek önkontrollt gyakorolnak, és ebből merítik azt, amit a külvilág úgy lát, „a gyerek tiszteli a felnőttet”.

Tehát a gyerek feletti kontrollt lecserélni a szülő saját maga feletti önkontrolljára.

Ez azt is jelenti, hogy a szülő foglalkozik azzal, hogy megismerje önmagát, a tettei mozgatórugóit, a saját mintáit és meggyőződéseit, és ezek tudatában (tudatos) szülői magatartást igyekszik mutatni.

Az új hatalom rendszere

Omer „új hatalomrendszerében” érzelmileg és fizikailag is jelen vannak a szülők a gyerekük életében, nem tartanak távolságot, nem érzik azt, hogy tökéletesnek, megközelíthetetlennek, elérhetetlennek kell lenniük ahhoz, hogy a gyereknevelésük sikeres legyen.

A jelen lévő, a gyerekre odafigyelő szülőnek nyilván könnyebb következetesnek lennie, és kitartania a döntései mellett, ahogyan az is egyszerűbb, hogy ne csak egy-egy ponton avatkozzon be, hanem azt tudja érvényesíteni, hogy minden tettnek következménye van.

Ezt talán úgy lehetne legegyszerűbben megfogalmazni, hogy a szülő a büntetés helyett fegyelmez.

Ebben a rendszerben tehát nincs határok- és korlátnélküliség, a gyerekek nem „főnökök”, nem óvjuk túl őket. De kontroll, büntetés és engedelmességre kényszerítés helyett a saját szülői szerepünkkel mutatunk példát, értő figyelemmel, a jelenlétünkkel és a következetességünkkel neveljük a gyereket.

Omer modellje talán így foglalható össze legjobban:

Az eredmények elég meggyőzők.

Az ilyen módon nevelt gyerekek motivációja, iskolai teljesítőképessége nagyon erős, érzelmileg és társas kapcsolataikban is harmonikusabban fejlődnek, mint azok a kortársaik, akiket tekintélyelvű módszerekkel neveltek.

A szülők szempontjából fontos még, hogy az „új hatalom” azt is jelenti, hogy a szülő nem marad egyedül. Míg a hierarchia csúcsán lenni elég magányos műfaj, és a tekintélyelvű nevelést gyakorló szülők igen gyakran magukra maradnak, addig az „új hatalom” azt is jelenti, hogy a szülőket támogató közösség veszi körül. Az „amíg nálam laksz, ezt nem teheted meg” típusú mondatokat és az „Én…” kezdetű lelki fröccsöket felváltja a „Mi”. 

Omer arra biztatja a szülőket, hogy azokból a felelős felnőttekből, akik a gyereket körbeveszik, szervezzenek olyan támogató hálót, amelynek tagjai közösen tudják képviselni a gyerek érdekében hozott döntéseket. És így sokkal erősebb mondatokat tudunk megfogalmazni, amikkel nem maradunk egyedül.

Az „amíg az én kenyeremet eszed” helyett megjelenik az „azt érezzük, hogy amit tettél, az nem oké…”.

Hosszan lehetne még sorolni az „új hatalom” elemeit, de gondolatébresztőnek most talán ennyi is elég.

Próbáltam keresni Haim Omer-publikációkat magyarul, hogy be lehessen linkelni, de nem találtam. Aki viszont olvas angolul, elég sok anyagot talál tőle. Nézegessétek, gondolkozzatok el rajta, és ha csak egy olyan pontot is találtok az „új hatalomban”, amivel szülőként azonosulni tudtok, az máris eszközt jelent a kezetekben, és támogatást a saját szülőségetekben.

De persze vitatkozni is lehet, meg szétcincálni az egészet. Mert nem az a lényeg, hogy találjunk magunknak egy gurut, hanem hogy gondolkozzunk a saját szülői döntéseinken. Hisz csak akkor lesz valóság az a mondat, amiben (az erőszakmentesség mellett) még nagyon hiszek: a szülőség tanulható.