„Soha nem gondoltam bele, hogy mi történik, ha megtalálom a családom” – Olvasói történet

–

Az utolsó kontaktunk apámmal egy képeslap volt, amit a harmadik szülinapomra kaptam tőle. Minden, amit róla tudtam, a neve, néhány fotó és pár információmorzsa volt. Anyukám a világ legjobb anyukája volt, de sosem tudtam belenyugodni abba, hogy nem ismerem az apámat. Annyi kérdés volt a fejemben, amiket anya nem tudott megválaszolni!

Gyerekkoromban mindig azt mondta, ha nagy leszek, majd megkereshetem

Sajnos, amikor már olyan nagy lettem, hogy megérett bennem a döntés, anya már nem élt, és nem tudtam feltenni neki azokat a kérdéseket, amik segíthettek volna a keresésben. A kevéske információval azért elindultam az úton, de mindenhol falakba ütköztem. Vagy nem tudtam elég adatot róla, vagy nem tudtam bizonyítani, hogy az apám, így nem jutottam tovább.

Németországban nem volt kötelező megadni az apa nevét a születéskor. Anyukám egyedül döntötte el, hogy megtart engem, és nem akarta, hogy apámnak bármilyen kötelezettsége legyen, így nem adta meg.

Találtam valakit, akiről annyit tudtam kideríteni, hogy már nem él, de nem kaptam annyi információt, amiből biztosan tudhattam volna, hogy ő az. Belül viszont éreztem.

Elfogadtam, hogy őt már nem fogom soha megismerni, viszont megnyugodni így sem tudtam, mert nem kaptam meg a válaszokat. Illetve tudtam, hogy van két féltestvérem, mert apámnak már volt két gyereke, amikor én születtem. Úgyhogy őket meg akartam találni. Semmi esélyem nem volt erre, még a nevüket sem tudtam. Csak annyit, hogy egy fiú és egy lány, és már felnőttek voltak, amikor születtem. 

Évekkel később egy nyaraláson egy portugál lánnyal beszélgettem, és szóba került a történetem. Ő mesélt nekem a MyHeritage nemzetközi DNS-oldalról. Egy nem túl vészes összegért beküldheted a DNS-mintádat, kapsz róla egy elemzést, hogy honnan származol, és ha mások is beküldték a mintájukat, akikkel rokoni egyezésed van, akkor erről értesítést kapsz, és az oldalon keresztül felvehetitek egymással a kapcsolatot. Gondoltam, hogy egy próbát megér.

Hetekig vártam az eredményt

Amikor végre megérkezett, csalódtam, mivel a legközelebbi rokoni egyezésem a szülő negyedfokú unokatestvére, vagy valami hasonló fok volt. Ezután nem sok esélyt láttam rá, hogy bárhogy is megtalálnám a testvéreimet, hiszen miért is csinálnának ilyen tesztet, na meg miért pont ennél a cégnél. Viszont ez élet máshogy gondolta, és pár évvel később, tavaly márciusban egyszer csak kaptam egy emailt az oldaltól, hogy gratulálunk van egy új DNS-egyezése.

Egy 20-29 év közötti srác Németországban, aki vagy unokatestvér vagy unokaöccs rokoni kapcsolatban áll velem. Nem hittem a szememnek, percekig csak álltam és néztem a telefont. Nem tudtam elhinni, hogy az, amire egész életemben vágytam, hogy megismerjem a családom apám felőli részét, most karnyújtásnyira van tőlem.

Két nap volt, mire feldolgoztam az információt annyira, hogy küldjek neki egy üzenetet.

Leírtam, hogy ki vagyok és miért vagyok itt, leírtam mindent, amit apámról tudtam, és hogy szeretném megtalálni őt, illetve a féltestvéreim. Nagyjából egy héttel később érkezett a válasz sűrű bocsánatkérések között, hogy csak most, mert nem lépett be azóta a honlapra. A srác azt mondta, hogy az, akiről beszélek, a nagypapája, ő ugyanis a nővérem fia. Szóval tényleg az unokaöcsém.

Iszonyú nyitott és nagyon lelkes volt

Elkezdtünk beszélgetni, képeket küldtünk egymásnak, meséltem az életemről és ő a családjáról. Kiderült, hogy az az ember, akit én anno találtam és akiről kiderítettem, hogy már nem él, tényleg az apám volt. Az is kiderült, hogy senki sem tudott a létezésemről ezidáig. Amikor a nővéremnek elmesélte a fia, hogy mi történt, először azt hitte, hogy ez egy áprilisi tréfa. Azután viszont, hogy magához tért a sokkból, ugyanolyan nyitottsággal, kedvességgel és érdeklődéssel viszonyult hozzám, ahogy a fia, és így volt ezzel a családjuk többi tagja is.

Álmomban sem reméltem, hogy így fogadnának, ahogy fogadtak. Rengeteget beszélgettünk, és a kirakós, amit harminc évig cipeltem magammal, valahogy az ő segítségükkel elkezdett összeállni. Nagyon felkavart, hiszen sok olyan dolgot is megtudtam apánkról, amit nem volt könnyű hallani, ami más megvilágításba helyezte az ő személyét, anyukám döntéseit és az egész életem. Nagyon fájt, hogy senkinek nem mesélt a létezésemről.

Rendezgettem magamban a múltat, és próbáltam feldolgozni a jelent. Valóra vált az, amiről harminc évig álmodoztam, és rá kellett jönnöm, hogy fogalmam sincs, mihez kezdjek ezzel a helyzettel.

Soha nem gondoltam bele, hogy mi történik, ha tényleg megtalálom őket. Olyan elérhetetlen, lehetetlen álomnak tűnt, hogy bele sem gondoltam, mi történik, ha megvalósul.

Szerencsére az érdeklődésük azóta sem apadt, és elkezdtük szépen lassan megismerni egymást. Azóta mindannyian röhögünk a szappanoperába illő életünkön, amit el sem hinnénk, ha nem velünk történt volna meg. Ja, és a vicc az egészben, hogy az unokaöcsém poénból vette meg a DNS-tesztet sok-sok évvel ezelőtt, de elfelejtette beküldeni. Majd tavaly egy szobatakarításnál találta meg, és gondolta, hogy ha már megvan, akkor elküldi a mintát. 

Na, arra nem számított, hogy ezáltal egy magyar nagynénit fog kapni, aki csak pár évvel idősebb nála! Sose tudhatjuk, hogy mit hoz az élet.

WMN szerkesztőség