Nicht vor dem Kind!

Azaz: ne a gyerek előtt! Dédszüleink még sűrűn használták ezt a kifejezést, és komolyan is vették a jelentését. A gyerekeket sokkal kevésbé avatták be régen a „felnőtt” dolgokba, a nagy döntéseket is a szülők hozták, nem vitatta meg a családi kupaktanács a felmerülő kérdéseket.

Ma már tudjuk, hogy a demokratikus működés kedvezőbb a család minden tagja számára – még akkor is, ha szülő szempontból sokszor bonyolultabb a parancsolgatásnál. A gyerekeinkkel már nemcsak tudomásul veendő tényeket közlünk, hanem igyekszünk megértetni velük, mi miért történik, és ha lehet, figyelembe vesszük az ő kívánságaikat-ötleteiket is.

Nem könnyű viszont megmaradni azon az ösvényen, ami a rideg, őrmester stílusú és a kontroll vesztett, a gyereket mini felnőttként kezelő nevelés közt kanyarog.

Az anyám a legjobb barátnőm

Jól hangzik ez a mondat? Vagy inkább ijesztő?

Jó-e, ha minden titkunkat – kölcsönösen – elmondjuk egymásnak?

Ismerek egy nőt, akit egyedül nevelt fel az anyja.

Vagyis volt apja is persze, csak ő amolyan hétvégi apa volt, és a mindennapokból korán kimaradt. Az anya nem ment újra férjhez, viszont voltak különféle hosszabb-rövidebb párkapcsolatai, amelynek tanulságait (és később intim részleteit) a lányával osztotta meg. Különösen akkor vált közlékennyé, amikor az adott viszony bomlásnak indult, és a gyötrelem ki-kicsordult a szenvedélyes asszonyból odahaza. Ő úgy gondolta, felkészíti a süldő lányát, mire számítson az életben, ne legyenek illúziói. A lány viszont úgy emlékszik vissza, egy életre gyanakvóvá vált, a lelke mélyén sosem bízott a férfiakban.

Egy másik ismerősöm azt mesélte, nála is túlzásba vitték a szülők a közlékenységet, csak épp ők együtt fecsegtek túl sokat, sok apró részletét bohém életformájuknak, szexuális szabadelvűségüknek. Gátlások nélküli, laza, felszabadult gyereket szerettek volna nevelni, de fura módon nem így sült el a dolog. A lány szemérmes lett és visszafogott, a mai napig nem tudta megszokni az otthoni „nyílt” beszédet, a kérdéseket, amelyeket a szülei nekiszegeznek olykor, mert saját magukból kiindulva, akkor sem érzik tolakodónak, ha a lány belepirul.

Nemcsak a szex, az érzések, a párkapcsolati válságok kommunikációja komoly feladat, egyéb problémákat is nehezen tálalunk olykor odahaza. Például azért, mert megrettenünk attól, hogy a gyerekeinket szembesítenünk kell az élet viharos, szomorú, félelmetes, fájdalmas dolgaival is. Olyan jó volna ezt megúszni… De nem lehet! És mivel nem lehet, a mikéntekkel lenne jó valahogy tisztába kerülni.

Sebestyén Eszter pszichológus azt mondja, ezen a területen sincsenek egyértelmű szabályok, már csak azért sem, mert minden család más. Viszont általánosságban elmondható, hogy a gyereket is érintő gondokba – és a megoldás folyamatába érdemes bevonni őket kicsi kortól kezdve.

„Jobb, ha tudomást szereznek esetleg számukra is fájdalmas dolgokról, mintha a fantázia tölti ki a tudás réseit” – figyelmeztet.

Viszont hozzáteszi: a szülőnek megfontoltan és higgadtan kell beszámolni a problémákról, bármilyen természetűek is, egyrészt azért, mert nem jó olyan érzelmi terhet pakolni a gyerekekre, amihez nem elég érettek, másrészt óhatatlanul bevonódnak, felelősnek érzik magukat például a szülők konfliktusában, nem tudnak úgy kívül maradni, ahogy egy felnőtt rokon. Vagy missziójuknak érzik a szülő felvidítását, ami, ha nem sikerül, akkor az egy kemény frusztráció számukra.

Arany középút itt is

Ezt hangsúlyozza a pszichológus. Azt mondja, a hitelesség szempontjából fontos, hogy beszéljünk az érzéseinkről, gondjainkról, de nem használhatjuk a gyereket arra, hogy „ventiláljuk” a problémáinkat, nem tehetjük rá a saját terheinket, és a legérzékenyebben a párkapcsolati zűrökkel kellene bánni, hogy soha ne keverjük lojalitáskonfliktusba.

Ez azt jelenti, hogy nem szabad azt éreznie: választania kell a két szülője közt, hogy szégyellni kell magát azért, mert az anyukáját, vagy apukáját szereti, védi.

Gondoljunk csak bele, hogy egy válás kapcsán hány gyerek hallgatja éveken át rendszeresen valamelyik szülőjének – vagy mindkettőnek – az ócsárlását, szidását. Miközben találkozni, vele lenni, vele élni neki kell, ő az, akinek „kompolni” kell az ellenséges szigetek közt.    

De a másik véglet sem jó

„A gyerekünkkel való kapcsolat rovására megy, ha semmit nem mondunk neki magunkról, a nehézségeinkről, az érzéseinkről, a munkahelyi, vagy párkapcsolati problémáinkról – mondja Sebestyén Eszter, majd így folytatja: – Elsősorban azért, mert hiába bizonygatjuk, hogy »minden oké, és semmi baj sincs«, ha ez nem igaz, az úgyis érezhető. És a gyerekek szorongását csak erősíti, ha gyanítják, hogy valami baj van, de mi hallgatunk vagy tagadunk. Az is megtörténhet, hogy sokkal nagyobbnak hiszik a bajt, mint amekkora, hiszen biztos nagy bajnak kell lennie, ha valamit ennyire titkolnak a szülők.”

Az tehát, hogy legyünk őszinték, és ne hazudjunk nekik, egyértelmű. A „hogyan?” és a „mikor?” viszont nagy körültekintést igényel. Egy önfeledten játszó gyerekre rázúdítani valamilyen – számunkra is – kemény gondot, felesleges – mondja a szakember. Ha viszont nyugodt körülmények közt tudunk beszélgetni, vagy feltűnik neki, hogy baj van, és esetleg firtatja is, hogy mi az, akkor tömören, higgadtan érdemes elmondani, hogy például „anya vagy apa mostanában nincs jó passzban, vagy a munkahelyen nehézségek adódtak, veszekedés tört ki a baráti körben esetleg valaki a családból nagyon beteg, emiatt felhős a homlokunk”.

Így a gyerekről lekerül a bűntudat („miattam szomorú anya-apa”), és az a teher is, hogy neki kell ezzel a helyzettel valamit kezdeni.

Viszont nem szabad az őszinteség jegyében átesni a ló túloldalára: nem kell például az imádott nagymamája betegségének minden naturális részletét kitárgyalni vele, vagy napi szinten „boldogítani” azzal, hogy a kollégánk mekkora egy szemét, és már megint hogy kikészített minket, ezek az információk felesleges terhek a vállán. Hisz neki is megvannak a saját, mindennapi ügyei, problémái, kezelni azokat épp elég.

A mi problémáinkkal neki ne legyen dolga! – mondja a pszichológus, aki elmeséli: a praxisában gyakran találkozik azzal, hogy a gyerekek megkapnak efféle mondatokat: „apád már megint undorítóan beszélt velem”, „az a hülye anyád mindent elszúr”, „mindenben magamra hagy”, „mindent nekem kell csinálnom”…

Meg az ellenkezője is gyakori

Amikor a szülők a gyerek „érdekében” eljátsszák, hogy minden a legnagyobb rendben. „Ha probléma van, naivitás azt gondolni, hogy a gyerek ne érezné a feszültséget a levegőben. A szülők frusztráltabbak, feszültebbek, rosszkedvűbbek. Ilyen helyzetben jó, ha elmondjuk pár mondatban, hogy most egy nehezebb időszakunk van. Párkapcsolati zűrzavar esetében rámutathatunk, hogy a testvérek is veszekednek időnként, és bármilyen együttélésnél ez természetes dolog.

Fontos azt is hangsúlyozni, hogy igyekszünk megoldást találni, teszünk is azért, hogy jobb legyen a helyzet. 

Tehát, amikor egy problémába beavatjuk őket, akkor vázoljunk valamiféle jövőképet is, ha lehet, nyugtassuk meg őket. A leglényegesebb, hogy tudatosítsuk, nem tehet a problémánkról, őt ugyanúgy szeretjük, és neki semmi teendője nincs a helyzet megoldása érdekében, mert ez a mi dolgunk.” 

Sebestyén Eszter úgy gondolja, így is tapasztalta, a gyerekek olyan kérdéseket tesznek fel, amikre elbírják a választ. „A kérdéseikre mindig őszintén válaszoljuk, de csak a kérdéseikre, ne árasszuk el őket felesleges információkkal. Persze egész másként kell fogalmazni akkor, ha ötéves a gyerek, mintha tizennégy. A lényeg: ő maradjon a fókuszban, ne a szülő kerüljön oda. Az ő életkorához, személyiségéhez, érettségéhez, igényeihez, biztonságérzetéhez alkalmazkodjunk, hogy sem a lelke, sem pedig a vele való kapcsolatunk ne sérüljön.”

Kurucz Adrienn 

Kiemelt kép: Profimedia