–

– A nők elleni erőszak legnagyobb részét férfiak követik el.

– Férfiakat is ér erőszak.

– Hímsoviniszta!

– Femináci!

A fenti, eltúlzott párbeszéd többnyire azért több lépcsőben bontakozik ki, de az odavezető út és az eredmény hasonló – más megosztó témákban is. Emberek elbeszélnek egymás mellett, miközben valószínűleg lenne közös alap. A fenti párbeszéd sem alakul így, ha a felek legalább egyszer visszakérdeznek. És kiderül, hogy persze a férfiaknak csak a töredéke bántalmazó. És az is, hogy kevesebben vannak, és általában az erőszak típusa is eltérő, de sok férfi is szenved ettől. Az erőszak mindannyiunk problémája. Bingó.

Mi csúszik el a netes kommunikációban, miért alakult így, és főleg, mit lehet tenni ellene?

Táguló buborékok, szűkülő tolerancia

A mai harmincasok kamaszkorában már léteztek netes ismeretségek, amik ritkán vezettek személyes találkozáshoz. A mai értelemben vett kommentszekciók nem léteztek, de csetprogramok, ICQ (1996), Index Fórum (1997), iWiW (2002), és Myspace (2004) igen. De akkora heterogén tömeg sehol nem jött össze, mint a Facebookon, aminek a látogatottsága 2008-ban vette át a vezetést a leginkább zenerajongó kamaszok által használt Myspace-től. Utóbbinak a 2008-as tetőzéskor 76 millió egyéni látogatója volt havonta, a Facebooknál ez a szám ma 2,45 milliárd.

A Facebook alapja a felhasználói élmény tökéletesítése: alig tíz év alatt elérte, hogy nemcsak a szüleink, de a nagyszüleink is fent vannak, hiszen könnyű megtanulni a használatát, és mindenki megtalálja az érdeklődésének megfelelő tartalmakat. A Facebooknak 5,74 millió aktív magyar felhasználói profilja van. Ha ezek mind különböző személyeket takarnának, a társadalom 59,7 százalékát tennék ki.

 Az 5,7 millió ember szükségszerűen mindenféle embert jelent. Akik olvassák a napi híreket, és mindenféle módon kommentálják őket.

Képzeljük el, hogy szociológusok felvesznek egy kérdőíves interjút, amiben akit érnek, megkérdeznek bizonyos dolgokról. Mi történne akkor, ha ezek a szociológusok, mondjuk, fognák a fókuszcsoportjuk tagjait, és beküldenék őket egy közös térbe, hogy na tessék, gyerekek, vitatkozzatok? Valószínűleg nem lenne túl hatékony. Pedig nagyjából ez történik a Facebook kommentszekcióiban.

Egy szakmai kerekasztalnál előfordul, hogy a meghívottak nem azonos felkészültséggel érkeznek, az meg pláne, hogy nagyon mást gondolnak. Az is megeshet, hogy a beszélgetés személyeskedésbe fordul, ám egyrészt ez azért elég ritka, másrészt erre való a moderátor. A boldogult fórumozós időkben még a neten is elég volt egyvalaki, aki pillanatok alatt rendet vágott, ha eldurvultak a dolgok. A Facebookon az adminok legfeljebb a kisebb forgalmú, tematikus oldalakon vagy zárt csoportokban tudják a beszélgetést mederben tartani, a trollokat kipenderíteni. A nagyobb magazinok és hírportálok – amelyek pedig a legtöbb embert érik el – évekkel ezelőtt letettek erről. Mert nem egy főállású alkalmazottra, hanem egész csapatra lenne szükség. És ha megpróbálja is valaki, napi pár tucatnyi beszélgetést is embertelen munka szemmel tartani, sokszor későn érkezik az admin, amikor már elszabadult a pokol, az egyre általánosabb beszédmód, amit korántsem az egymás iránti türelem jellemez.

Nácikártya, koszos libsi, jobbra/balra el

Napjaink megosztott közbeszédében könnyen repkednek a legsúlyosabb jelzők. Aki a nők jogairól beszél, az femináci, aki a férfiak nehézségeit hozza szóba, az hímsoviniszta. Aki nem ért egyet a kormány menekült- vagy nőpolitikájával, az hiszteroliberális, aki aggályokkal beszél az abortuszról, az rögtön vallási fanatikus asszonyverő, esetleg a macsó társadalom áruló kapcája, ha történetesen nő. Ráadásul mindennek a tetejébe ott vannak azok, akik szerint tényleg létezik kiérdemelt pofon, és akik szerint aki szexelni tudott, az szüljön is. És vannak, akik szerint – némi túlzással – minden konzervatív, istenhívő ember náci.

A szélsőséges vélemények a leghangosabbak, ez régi igazság. Ahogy az is, hogy az emberekben bizonyos témákra idővel kialakul egy (túl)érzékenység.

Érdekes, hogy míg sok tekintetben (például vizuális tartalmak) nő az ingerküszöb, sok másikban (szövegértelmezés) épp hogy rohamosan csökken. Miközben a mérsékeltek reakciói is egyre szélsőségesebbek.

Ne kérdezz, lőj! – Odamarsz vagy változtatsz?

Olykor azon kapom magam – vagy ha nem én magamat, hát mások engem –, hogy egy-egy keményebb kommentre indulatból reagálok, amivel persze tudom, hogy nem segítek. Mi történik ilyenkor?

Vannak bizonyos ismétlődő érvelések, amiket annyiszor láttunk akcióban, hogy ha valakinek a mondatai azokra a mondatokra hajaznak, nagyon hamar levonjuk a következtetéseket, és jöhet is a nehéztüzérség, visszakérdezés nélkül. Pedig annyiszor kiderül, hogy csak félreértés, elbeszélés teremti a zajt, nem mást mondanak a felek, csak máshogy, nem lenne nehéz konszenzusra jutni. És van, hogy kevés, esetleg láthatatlan a közös pont. A személyeskedés, a másik kizárása a vitából csakis azt éri el, hogy mélyülnek az árkok, és lemondunk a közös minimumról.

Honnan jössz, nem érdekel – a mentalizáció művészete

A tudatolvasás vagy mentalizáció elmélete viszonylag új, de annál gyorsabban terjedő kifejezés a pszichológiában, a magyar származású Fonagy Péter nevéhez köthető.

A lényege annak a megértése, hogy mások elképzelései, szándékai, vágyai különböznek a mieinktől, miközben többnyire ugyanannyira érvényesek, mint a sajátjaink.

A másik helyzetének átérzése, a viselkedésének megértése segít a tájékozódásban, és hatékonyabbá teszi a kommunikációt. A mentalizációs képesség (készség) mindenkiben ott van csecsemőként, alapja az anyához vagy állandó gondozóhoz való kötődés. A személyiségfejlődéssel együtt alakul ki és épül be, vagyis a teljes szocializáció kihat rá.

Az, hogy hogyan bántak velünk gyerekként, milyen traumák értek, meghatározó a mentalizáció fejlődésében. Nem azonosak az adottságaink, a lehetőségeink pedig végképp nem azok. A mentalizáció minősége örök változó, függ a hangulattól, de a szándéktól is, hogy mennyire vesszük figyelembe, hogy a másik miből fogalmaz, honnan érkezik a beszélgetésbe. A máskor erősen mentalizáló ember is lehet fáradt, idegileg kimerült, és ezért türelmetlen. És a gyenge mentalizálónak is lehet segíteni.

 Nyelvi akadályok – asszertív kommunikáció

Az van, hogy egyszerűen nem azonos a szókincsünk, és még az ismert szavakhoz sem feltétlenül ugyanazt a jelentést társítjuk. Mégis elvárjuk, hogy mások a mi szótárunkból beszéljenek, különben már nem is érdekel, mit és miért mondanak. Ez társadalmi helyzettől, nemtől, vallástól, kortól és politikai hitvallástól függetlenül így van, úgyhogy felesleges egymásra mutogatni. Közös minimumok nélkül viszont sem vitatkozni, sem egyetérteni nem lehet.

Ezen segíthet az asszertív kommunikáció, vagyis az, amikor akár nehéz érzelmi helyzetekben is egyszerre vagyunk képesek törődni a saját magunk és a másik fél igényeivel is. Meghallgatni a másikat, és közben őszintén, önbizalommal kifejezni akár a negatív érzéseinket is anélkül, hogy passzív, agresszív vagy passzív-agresszív üzemmódba kapcsolva manipulálni kezdenénk a partnerünket. A fenti link a Semmelweis Egyetem klinikai pszichológiai szakképzésének rövid összefoglaló anyagára mutat, de azt hiszem, mindenkinek, aki a neten kommentel, ajánlott és hasznos olvasmány.

Kalandra fel! – A mától jobb fej leszek kihívás

Kigondoltam egy kísérletet, amiben szeretném, ha minél többen részt vennénk. Három hónapig a legjobb tudásom szerint fogok mentalizálni, asszertíven kommentelek, adminként és magánemberként egyaránt. És ha erre képtelen vagyok, befogom a szám. Az a hipotézisem, hogy egészen drámai változásokat fogok megélni, és három hónap alatt talán rögzül is valami. Mint egy alapos életmódváltás. Aztán majd kiderül, hogy a szénhidrátokról nehezebb-e lemondani, vagy a netes vagdalkozásról. Majd mesélek. Ki tart velem?

 #jobbfejleszek!

Mérő Vera