Szeretheti a negyvenes nő az idő múlását?

–

„Ugye, hogy nem nézek ki annyinak?”

A múltkor egy nemzetközi újságíró társasággal üldögéltem egy étteremben, és amíg a vacsoránkat vártuk, az egyik lány bedobta a kérdést: ki mennyi idősnek látszik a többiek szerint, és valójában mennyi. Nem vagyok nagy rajongója ennek a „szerinted hány éves vagyok” feladványnak, mert nem lehet rá jól válaszolni. Hiszen a kérdező titkolt célja nyilvánvalóan nem az, hogy a másik napra pontosan megfejtse a rejtvényt. Illik pár évvel alámenni, ha meg véletlenül többet mondasz a valós koránál… attól az isten mentsen meg.

A lány örülhetett, bezsebelte az elhűlt hű!-ket és a meghökkent há!-kat. A mellettem ülő fickó (egy holland, méghozzá 65 éves, mint megtudtam) rám nézett, és azt mondta: „te pedig szerintem 42 vagy”. Pár másodpercig zavarba jöttem, mit is kellene erre válaszolnom. Vajon bókolni akart? De hát az, hogy öt évet letagadhatnék, az én koromban már nem nagy dolog, 42 vagy 47, az én szememben egy kutya.

Amellett miért is kellene letagadnom bármelyik esztendőmet? Olyan sok munkám fekszik minden egyes mögöttem lévő napban, annyi öröm van bennük, és bánat, siker, kudarc, nagy ráébredések és majdnem akkora elfeledkezések… én ezekért az évekért megküzdöttem.

Nem akarnám őket csak azért semmissé tenni, mert történetesen épp egy fiatalságkultusztól dübörgő korszakban élek.

Fárasztó örökké fiatalnak lenni

De tudom, ezzel a mentalitásommal, hogy (jelenleg) tökéletesen ki vagyok békülve a korommal (leszámítva a 47-es számot, ami szerintem oly csúf, és emiatt várom a 48-at), nem mindenki tud azonosulni. Pár hónapja egy elegáns rendezvényen futottam össze egy néhány évvel idősebb kolléganőmmel. Fantasztikusan nézett ki, a haja friss hullámokban, a sminkje pazar, karcsú testének vonalát lágyan követte a ruhája, és hegyes orrú, tűsarkú cipőt viselt. Én meg sem közelítettem e fess jelenséget. A frizurámat általában egy perc alatt lerendezem egy copffal, a sminkem másik két percet szokott igénybe venni. A ruhám legyen olyan kedves és udvarias, hogy még véletlenül se kövesse a gyomrom vonalát, nem akarom ugyanis behúzott hassal tölteni az egész estét! És már egy jó évtizede nem hordok magas sarkút, mert rém kényelmetlennek találom, képtelen vagyok benne kulturáltan vonulni, és úgy érzem magam, mint egy saslik: húsdarabok pálcikára szúrva. Megdicsértem az ismerősömet: „Fantasztikusan nézel ki!”

Mire ő kimerülten legyintett, és elpanaszolta, még küzd a fiatalos megjelenésért, de egyre melósabb, nem is tudja, meddig lesz hozzá ereje.

Szó mi szó, olykor én is meglepődöm, amikor reggelente tükörbe nézek. A fejemben ugyanis nem teljesen az a kép van magamról, amit látok, hanem a harmincas nőé, aki fél másodperc alatt tudott szinte bárkit az ujja köré csavarni. Ma már ilyen kunsztokkal nem próbálkozom, és nem csak azért, mert boldog párkapcsolatban élek. De nem szeretnék megrökönyödött ábrázatokkal szembesülni – olyasmikkel, amikben én szoktam részesíteni azokat a levitézlett sármőröket, akik öt évtizedes rutinnal teszik az egyre nevetségesebbé váló szépet „a hölgyikéknek”, miközben a festett hajukba belekap a szél, és a gondosan fejtetőre ragasztott, hosszúra hagyott tincsek arrébb libbenve feltárják a tar főt. 

Testképzavarom

Közelebb hajolok hát, és nézem magam a tükörben. A megsokasodott ezüstös hajszálakat. A lefittyedő jobb szemhéjamat. (Vajon merre igyekszik? – tűnődöm.) A nődögélő tokámat. Az egyre fáradtabbá, fakóbbá váló arcbőrömet. A szemem alatti karikákat – már beletörődtem, hogy olyannyira elválaszthatatlan részeim lettek, mint a füleim. 

Megnyitom a zuhanyban a csapot, levetkőzöm. Ahogy magamat fürkészem a tükörben, az a vissza-visszatérő gondolatom támad, hogy nekem minden bizonnyal súlyos testképzavarom van. Ugyanis annak ellenére nagyon jól érzem magam a bőrömben, tetszem magamnak és szeretem a korpuszomat szőröstül-bőröstül, hogy ezt a külvilág szerint valószínűleg nem illene.

Sokan vannak bizonyára, akik úgy vélik: akinek ez tetszik, annak nincs ízlése, annak tuti, hogy rég elmentek otthonról. Látom persze a ráncosodó bőröm, a hájas valagam, a narancsbőrös combom, a hurkás hasam, vagy a hátamon megjelenő bőrszárnyakat, melyek, ha mozgatom a karom, mint a színházi függöny, fel-le ereszkednek – köszönőviszonyban sincsenek a közösségi oldalakon megjelenő minimummal sem. Kit érdekel? – rántom meg a vállam (és ezzel párhuzamosan a hátamon lévő hájredőket is). Úgysem fotómodellnek készültem.

Megbundázott mérkőzés

Nézem a korosztályom nőit. Jó párnál észrevehető az igyekezet, a rengeteg befektetett energia, ahogy versenyt futnak az idővel. Én magam sohasem voltam kompetitív alkat, idegesít a versengés, akkor meg pláne, ha előre le van játszva a meccs, és tudom: ha megfeszülök, se győzhetek. A fiatalos szépségemet nem is vágyom hát vissza. Már csak azért sem, mert azt is észlelem,

az igazán szép nők nem azok közül kerülnek ki, akik feltöltetik, leszívatják, behúzatják, kivasaltatják és átszabatják magukat. Hanem azok közül, akik magabiztosak, kiegyensúlyozottak, önazonosak.

Közhely, de a kor előrehaladtával egyre inkább igaz: a szépség tényleg belülről fakad. Aki rendben van magával, az szép – még akkor is, ha sokak szemében láthatatlanná is válunk 45-50 éves korunk után. Igen, nem fütyül utánunk a melós az építkezésen, és nem akarja feltétlenül tenni a szépet a kényszeres udvarló a különféle eseményeken, de ami engem illet: abszolút tudok ezzel együtt élni, sőt. Sokkal nagyobb biztonságban érzem magamat így. Élvezem, hogy dudorászhatok az utcán, vagy szökdécselhetek is (azért csak óvatosan), felnevethetek hangosan, mert eszembe jutott valami, és senki nem fogja jelzésértékűnek venni, felhívásnak keringőre – legfeljebb meghökkennek rajta. De többnyire észre sem vesznek, és ez nekem nagyon jó.

A szépség ott van most is, csak nem a hőhullámokban kell keresni

Az idősödő nő, a viszonyunk a ráncainkkal, szétfolyó vonásainkkal, a múló idővel nagyon fontos téma, úgyhogy erről a Facebook-oldalam követőivel is beszélgetést kezdeményeztem. Hogy valóban sokakat foglalkoztatnak a tükörben látottak, az abból is kitűnt, milyen sok komment érkezett a kérdéseimre. Örömmel láttam, hogy bár senkit nem hagy hidegen a változás, mely megállíthatatlan, mint egy lavina, a legtöbbünk abszolút pozitívan áll hozzá. „A mai vonzerőm egészen más, mint a húszéves kori volt. Sokkal önazonosabb, márpedig az önazonosság marha szexi” – állítja Kalapos Éva Veronika író.

Van, aki látja a folyamatot, hogy a ráncok megjelenése egyenes arányban áll a megélt évekkel. „Látom, hogy vés az idő. Mégis azt gondolom, hogy az életkorom nem határoz meg engem. Elképzelem, hogy különböző tortaszeletekből vagyok összerakva. És csak az egyik szelet az életkorom. Több a ráncom, a vonásaim is megereszkedtek már, de cserébe okosabb, bölcsebb, tapasztaltabb vagyok. Jó így.”

Emlékszem, egészen addig vágytam nagyon visszafogyni a huszonéves méretemre, amíg a lányom el nem érte azt. Nemcsak én gondolom így, hanem Jutka is. „Szerencsés vagyok, mert ahogy én »szürkülök«, úgy válnak szépséges fiatal nőkké a lányaim. Imádom, hogy tanúja lehetek a »virágzásuknak«, a sztorijaik által bennem is felelevenednek a fiatalkori emlékeim, amiket ők is szívesen meghallgatnak, hiszen kapaszkodó lehet számukra egy-egy bizonytalanabb pillanatukban.”

„Elfogadom, hogy megy az idő és változik a testem, de a fittséget igyekszem megőrizni. Ezt most egy új korszakként élem meg, aminek nagyon is sok szépsége van. Csak nem pont a szemek alatti ráncokban, a hangulatváltozásokban vagy a hőhullámokban kell azokat keresni” – mondja Gizella.

Nagyon tetszett az 52 éves Berta megközelítése, aki gyakorlatilag matematikai képletet gyártott a szépség változásából. „A szépség tinikortól felszálló ágban van, majd egyszer csak, legkésőbb 35-től lefelé tart. Van egy ideális pont, ahol a »Hogy néz ki« és a »Hogy érzi magát a külsejével kapcsolatban« görbe (a legmagasabb ponton) metszi egymást. Kinek hova esik.”

Végre öregszem!

Zsófia kifejezetten örül a korral járó változásoknak:

„Engem ufónak tartanak a gyerekeim, mert 43 évesen minden új ősz hajszál láttán ujjongok. Nem tudom az okát, de imádom őket.”

Kata is megkönnyebbült, amikor végre őszülni kezdett: „Végre nem kell szőkítő, hogy olyan hajam legyen, amilyet csak szeretnék.” 

Bea is egyre jobban elfogadja magát. „Belenézek a tükörbe, ragyogtatom a szemecskéimet, mosolygok, és azt érzem, hogy szeretem magam. A helyemen vagyok és a megfelelő társ van mellettem. 57 leszek a következő hónapban, és nem szeretnék fiatalabb lenni! Boldog vagyok a bőrömben, és ebben sok-sok év tapasztalata, munkája van.”

Negyven felett szerintem az is jó, hogy az embert a saját teste kényszeríti rá arra, hogy vigyázzon magára. „Negyven fölött viszont a lelki cuccok brutál nyomot hagynak az arcomon. Most egy nehéz időszakban élek. Azt hittem, azért vagyok ilyen ronda sokszor, mert öregszem, de nem. Megfigyeltem, ha jobban vagyok, sokkal jobban látható az is az arcomon, szebb leszek” – írja Marina. 

Kitti gondolatai is idekívánkoznak: „50 éves vagyok, és végre kezdem megszeretni magam.

Fiatalon folyton szorongtam a külsőm miatt. Mindig másokkal hasonlítottam magam össze, és ebből az összehasonlításból természetesen soha nem jöttem ki jól.

Soha nem tartottam magam sem elég szépnek, sem elég csinosnak, okosnak pedig pláne nem. Nem voltam elég erős, talpraesett stb. Így 50 évesen kezdem elengedni a megfelelési kényszert. Már nem érdekel, hogy más mit gondol rólam. Sokkal fontosabb, hogy én szeressem magam.”

Karolina későn érő típusnak vallja magát: „Úgy érzem, nekem 50 éves koromra nőtt be a fejem lágya, így most már jólesik felnőttnek lenni. Lassan egy éve nincs tükröm az új otthonomban, de van egy mikró, ennek az ajtaja előtt (guggolva) elég jól lehet másfél perc alatt »sminkelni«. Ha pedig napközben találkozom egy-egy tükörrel, csak pár pillanatot adok magamnak, hogy meglepődjek a látványon, de szeretem, hogy nem zavar, nem bánt az, amit látok, azt hiszem, természetesnek tartom.”

„Már elég idős vagyok ahhoz, hogy ne más akarjon formálni, de pont jó korban, hogy én formáljam magam saját igényem szerint. Több-kevesebb sikerrel, de mindig előre haladva” – ragadja meg Szilvia az idősödő nők egyik legpompásabb fícsörét. 

A tükör a hibás!

És persze olyanok is akadnak, akik lélekben még egyáltalán nincsenek készen arra a sok változásra, amit a testük produkál. „42 éves vagyok, és sajnos nálam is egyre nyilvánvalóbban ütköznek ki a korral járó változások. Meg kell mondjam: gyűlölöm az összeset. Mindig is hiú voltam és ez mostanra sem változott. Imádok tetszeni. De az öregedési barna foltok a kezemen, az arcomon, a toka, a megereszkedett szemhéj… Néha sírni tudnék. Ész nélkül vásárolom a kencéket, szemhéj-ránctalanítókat és bőrfeszesítő testápolókat, járok tornázni, iszom a kollagént, szedem a bőr- és hajszépítő tablettát, de már sose leszek olyan, mint 20 évesen. Azt hiszem, nagyon komoly lélekmunka áll előttem, ha már most ennyire megborulok ettől. Akkor mi lesz 50 vagy 60 évesen?”

Irén nagyon jól megfogalmazta, hogy is néz ki, amikor az ember elveszíti az alkatrészei felett a kontrollt:

„Olyan érzés, mintha duplán hatna rám a gravitáció, minden megindult lefelé.” 

Nem csak a külső változik meg, derül ki Sára üzenetéből. „Két éve megváltozott a lovagi köröm, megjelentek a harmincas lovagok. Meg kell ettől őrülni, mit kezdjek 47 évesen egy 30 éves gyerekkel? Nekem ez az első fura tapasztalatom. A második, hogy bár ugyanannyit eszem, havonta egy kiló felmegy, ha nem figyelek oda. Eddig voltam 53 kiló, most 63. Nem ismerek magamra! Időnként odamerészkedem a tükör elé, s nézem, vajon ki lehet az a másik ott a tükörben, mert tuti nem én vagyok az.” 

Azért én búcsúzóul mégiscsak Kata megjegyzését hagynám itt, mert bizony, nemcsak a külsőnk, vagy a lovagi körünk, de az érdeklődésünk is alakul idővel: „Nemrég megörültem, hogy kapható a kedvenc szemeteszsákom a boltban. Aztán sokkot kaptam, hogy VAN kedvenc szemeteszsákom.”

Fiala Borcsa