Megteszünk-e mi, felelős felnőttek mindent azért, hogy biztosítsuk a feltételeket a gyerekek egészséges felnövéséhez? Megvédjük-e őket, kiállunk-e értük, ha bármi veszélyezteti azt, hogy öntudatos, tiszteletre méltó, jogaikat ismerő és azokkal élni tudó felnőtté váljanak? 

A törvény szerint, de még inkább az embergyerek biológiai-, lelki- és társadalmi szükségletei miatt a 18 év alatti gyerekekről a szüleiknek vagy kijelölt gyámjuknak kell gondoskodniuk. Jó lenne azt mondani, hogy legalább biológiai értelemben – táplálék, fedél, elégséges stimuláció a testi fejlődéshez, egészségügyi ellátás – Magyarországon „ez nem probléma”, de ehhez előbb nagyon szorosan be kellene csukni a szemünket.

De nem csupán a testi szükségletek kielégítetlensége miatt lehet az, hogy a gyerek nem egészségesen nő fel, és kisebb az esélye, hogy testileg-lelkileg egészséges felnőtt lesz belőle. Ha az érte felelős felnőttek csupán deklarációkban ismerik el a gyerek lelki- és társadalmi szükségleteit, akkor a gyerek nemcsak most szenved hiányt, hanem majd felnőttként is nagyon meg kell küzdenie azért, hogy felismerje, mire van szüksége, mitől- és milyen közegben érzi jól magát, miért érdemes élnie, dolgoznia. Magyarul: gyerekkori alapozás, gyerekkorban megszerzett tapasztalatok, minták nélkül fiatal – vagy már nem annyira fiatal – felnőttként kell majd megtanulnia, hogy tudjon magára vigyázni, ne legyen folytonos kihasználás, megalázás áldozata, ne örökös megalkuvások között teljen az élete.

Kedves szülők, felelős felnőttek, ha elmulasztjuk a gyerekek saját példánkkal megerősített lelki- és társadalmi nevelését, nem mentség az, hogy esetleg nekünk, magunknak sem biztosított senki elégséges alapot ahhoz, hogy öntudatos, jó önérvényesítő, minden helyzetben egyenrangúként viselkedő felnőttekké váljunk.

Ha mi nem is tudtunk azzá válni, azért azt hiszem, hogy a gyerekünknek még ezt kívánnánk…

Persze lehet, hogy nem. Lehet, hogy azt kívánjuk nekik, hogy húzzák meg magukat, koncentráljanak az általunk – és a mindenkori oktatási rendszer által – kijelölt kötelességekre: a matematikára, biológiára, az érettségire. Szerezzenek diplomát, vagy legalább legyen majd egy biztos, jól fizető állásuk, és fogadják el, hogy „ilyen az élet”. Ne hőbörögjenek már most, ne kockáztassanak, ne tegyék tönkre azt a „biztos keveset”, amit így elérhetnek. Ne gondolják azt, hogy joguk van bármihez. „Örüljenek, hogy nem Szíriában vagy Afganisztánban születtek”.

Azon a fórumon, amit én vezetek (Yelon-chat), a gyerekek név nélkül elmondják, hogy ők nem erre vágynak. Azt szeretnék, ha a nevelésük megtervezésekor tekintettel lennének a szükségleteikre, a teherbíró képességükre, és arra is, hogy kreatív, értelmes, önmagukról gondolkodni- és az érettségi szintjüknek megfelelően elég sok kérdésekben dönteni is képes lények.

Fontos nekik, hogy megfeleljenek a szüleiknek, a tanáraiknak, és általában ne okozzanak csalódást, de olyan jövőt akarnak, amely alkalmat ad az álmaik, sőt terveik megvalósítására. Mert vannak álmaik, és vannak terveik.

Ahogy nekünk is voltak. Talán még emlékszünk rá. Segítenünk kellene a gyerekeinknek, hogy ne kelljen feladniuk az álmaikat. Ez eddig is dolgunk volt. Eddig is nekünk szülőknek, felelős felnőtteknek volt a feladata, hogy megvédjük a gyerekeket az esztelen és ide-oda rángató döntések következményeitől. Azt hiszem, ezt a feladatot nem nagyon teljesítettük eddig. Ezért akarnak most valamit mondani nekünk a gyerekeink. Meg kell hallanunk őket. Szükségük van a védelemre, a segítségünkre. 

Kerpel Éva