Alice Ramsey bebizonyította, hogy a női autósoknak is helye van az utakon

–

A korszak előítéletei

A 19. század végén és a 20. század elején a nők társadalmi szerepét szigorúan meghatározta a kor normarendszere: a háztartás, a család és a passzivitás volt számukra kijelölve. A közélet, a munka világa, sőt az önálló közlekedés is férfiak által uralt területnek számított. Azokban az években járunk, amikor a nőknek még nem volt szavazati joga sem. A női testet gyengének, érzékenynek és alkalmatlannak tartották minden olyan tevékenységre, amely gyorsasággal, gépekkel vagy fizikai megterheléssel járt. 

Az ipari forradalom után megjelenő új közlekedési eszközök – mint a vasút vagy a kerékpár – nemcsak technikai újításokat jelentettek, hanem társadalmi félelmeket is generáltak. Az orvosi szaklapok komolyan foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy vajon a vonat sebessége vagy a kerékpározás károsíthatja-e a női szervezetet. Az Lancet orvosi folyóiratban 1862-ben például egy londoni szülész felszólította az orvosokat, hogy figyelmeztessék a fiatal nőket a vasúti közlekedés veszélyeire, mert úgy vélték, a vonat sebessége miatt kiszakadhat vagy károsodhat a méhük. A pedálos biciklik elterjedésekor pedig attól tartottak, hogy ha a nők elkezdenek biciklizni, erősebb, vaskosabb, kevésbé esztétikus lábakat – vagy ahogy akkoriban hívták: biciklis-lábakat növesztenek. Széles körben elterjedt elmélet volt, hogy arcuk eltorzul a menetszéltől, és elveszítik nőies megjelenésüket… vagy ami még rosszabb: függetlenebbek lesznek.

Attól tartottak, hogy meddővé válnak, és a bicikli túl nagy önállóságot hoz a nők számára, alkalmatlanok lesznek a házasságra, ami tömeges váláshoz vezet majd.  

Nem véletlen, hogy a századfordulón a bicikliző nőket gyakran ügyetlennek ábrázolták, akik leestek a kerékpárról, nekimentek valaminek, vagy elütöttek másokat. 

Amikor az autózás megjelent, felerősödve tértek vissza ugyanezek a sztereotípiák. Az autóvezetést kizárólag férfiakhoz méltó tevékenységnek tartották. Az orvostudomány – amely a női hisztériát külön betegségként diagnosztizálta – nemcsak megerősítette az előítéleteket, hanem gyakran hivatkozási alapként is szolgált a női sofőrök ellen. Úgy vélték, hogy a hisztéria krónikus, gyógyíthatatlan betegség, amelynek tüneteit az okozza, hogy a nők méhe képes vándorolni a testükben, ez pedig különféle zavarokat idéz elő. Létezett egy 75 oldalas katalógus az orvosi szakirodalomban a lehetséges tünetekkel, amiben benne volt például az ájulás, ingerültség, álmatlanság vagy az izomgörcsök is. A hisztéria kezelései között az orvosok gyakran házasságot, terhességet vagy intim masszázst javasoltak. Az orvosok és a közvélemény úgy gondolta, hogy a nők alkalmatlanok az autóvezetésre, mert hajlamosak az ájulásra, gyengék fizikailag, a hisztériás rohamok pedig hatással vannak az ítélőképességre, ezért veszélyt jelentenek a közbiztonságra. 

Ebben a társadalmi közegben vállalkozott Alice Ramsey arra, hogy első nőként keresztülautózza az Egyesült Államokat.

Alice Ramsey: A női autóvezetés úttörője

Alice Huyler Ramsey 1886. november 11-én született Hackensackben, New Jersey államban. Édesapja, John Edwin Huyler fakereskedő volt, aki – a korabeli társadalmi elvárásokkal ellentétben – bátorította lányát, hogy ne csak a hagyományos női szerepekben gondolkodjon. Alice már középiskolásként is műhelytani órákra járt, ahol különösen a belső égésű motorok működése keltette fel az érdeklődését. Később a rangos Vassar Főiskolára iratkozott be, diplomát azonban nem szerzett, mivel húszévesen férjhez ment a 43 éves John Ramseyhez. Férje ügyvédként, majd politikusként és bankigazgatóként dolgozott; házasságuk pedig nemcsak anyagi biztonságot, hanem érzelmi támogatást is nyújtott Alice számára – mindez elengedhetetlen volt ahhoz, hogy ma a női emancipáció egyik korai, emblematikus alakjaként tekintsünk rá.

Alice autók iránti szenvedélye 1908 tavaszán kapott lendületet, amikor egy 30 mérföld/órás (kb. 48 km/h) sebességgel haladó jármű megriasztotta a lovát, és kis híján súlyos balesetet okozott. A megrázó élmény hatására férje úgy döntött, inkább vásárol számára egy benzinmotoros autót, mivel az autóvezetést biztonságosabbnak tartotta, mint a lovaglást. Ekkoriban kezdtek el az automobilok igazán elterjedni: míg 1900-ban a 76 milliós lakosságra mindössze 8 000 jármű jutott, 1908-tól – a Ford T-modell tömeggyártásának beindulásával – robbanásszerűen nőtt a számuk. 1910-re már 458 377 regisztrált autó közlekedett az Egyesült Államok útjain, a középosztály figyelme pedig egyre inkább az új technológia felé fordult.

A Ramsey család azonban nem a népszerű Ford T-modellt választotta, hanem egy 825 dolláros Maxwell-típus mellett döntött. John Ramsey még egy Maxwell-ügynököt is felbérelt, hogy megtanítsa feleségét vezetni – de Alice-nek mindössze két alkalomra volt szüksége ahhoz, hogy önállóan és magabiztosan közlekedjen. Rövid időn belül ismertté vált New Jersey környékén, 1908 nyarán pedig már közel 10 ezer kilométert vezetett le. Nemcsak gyakorlott sofőrré vált, hanem alapos műszaki tudásra is szert tett:

megtanulta, hogyan kell karbantartani és javítani az autót – olyan ismereteket sajátított el, amelyekkel akkoriban még a férfiak közül is csak kevesen rendelkeztek.

Alice azonban a hétköznapi furikázásnál többre vágyott. 1908 szeptemberében részt vett egy New Yorkból Montauk Pointig tartó 320 kilométeres versenyen, amelyen alig néhány hónapos rutinnal, egyedüli nőként állt rajthoz – és bronzérmet szerzett. A teljesítménye országos hírnevet hozott neki, különösen a Maxwell Motor Company értékesítési igazgatója, Carl Kelsey értékelte, aki a merész marketingfogásairól volt ismert. Úgy gondolta, hogy Alice Ramseyben páratlan reklámértékű potenciál lehet, így hamarosan ajánlatot is tett neki: legyen ő az első nő, aki keresztülautózik az Egyesült Államokon. A kampány célja nem csupán egy rendhagyó utazás volt, hanem üzenet is: lebontani a sztereotípiát és bebizonyítani, hogy a nők is megállják a helyüket a volán mögött – valamint, hogy a Maxwell autói kellően megbízhatóak extrém körülmények között is. Az ajánlat rendkívül csábító volt, de Alice eleinte vonakodott. A több mint 6000 kilométeres táv, a bizonytalan útviszonyok visszatartották – de végül elfogadta a kihívást.

Indul a történelmi kaland

1909. június 9-én, zuhogó esőben a 22 éves Alice Ramsey társaival együtt a Maxwell New York-i bemutatóterméből indult el három társával együtt történelmi útjára. A Maxwell-cég támogatásával megkezdett 3800 mérföldes (kb. 6115 km) út célja az ország nyugati szélén fekvő San Francisco volt.

Alice három útitárssal osztozott a kihívásokban: két, negyvenes éveiben járó sógornője, Nettie Powell és Margaret Atwood (nem elírás), valamint a 19 éves Hermine Jahns kísérte. A Maxwell nem véletlenszerűen választotta ki őket: olyan középosztálybeli nőket akartak a nyilvánosság elé állítani, akik megbízhatóságot, jó modort és bátorságot sugároznak – mindezt a márka marketingcéljaihoz igazítva.

A Maxwell nemcsak a vadonatúj, 1909-es évjáratú, 30 lóerős Maxwell DA-t bocsátotta a csapat rendelkezésére, hanem az utazás minden költségét is biztosította. Ez a modell akkoriban 1800 dollárba került, ami középkategóriás árnak számított. A vállalat országos hálózatának kereskedőit előre értesítették, hogy fogadják a hölgyeket, segítsenek, ha műszaki probléma adódik, és figyeljék a jármű haladását. A cég a Boston Herald egyik újságíróját is felbérelte, aki egy külön kísérőautóval járta be az útvonalat amolyan „előfutárként”: szállást és ellátást szervezett, technikai támogatást intézett, és naponta interjút készített az utazókkal.

Alice-nak azonban így is óriási teher nyomta a vállát, hiszen a négy nő közül ő volt az egyetlen, aki tudott vezetni. 

Poros utak és az úttalan vidékek

Az autóvezetés a 20. század hajnalán alig-alig hasonlított arra, amit ma ismerünk. A Maxwell DA felhúzható teteje csak részleges védelmet nyújtott, a ponyva alatt az utastér nyitott volt, így az utasok alapfelszerelése volt a védőruha, sapka, porvédő-szemüveg. Ezek nemcsak a naptól és az esőtől, hanem a rovaroktól, a portól és a felcsapódó kövektől is védtek. A teljes útvonalból mindössze 152 mérföld volt burkolt, vagyis az utazás 96 százaléka földúton zajlott.

Ugyan mai szemmel sokan megbotránkozhatnak, amikor arról olvasnak, hogy az autók hőskorában a nőket fizikailag alkalmatlannak tartották az autóvezetésre, de az akkoriban tényleg kemény fizikai munka volt. Az autó nem kulccsal vagy gombnyomásra indult, a motort elölről kellett kurblival beindítani, ami különösen veszélyes volt, ha a motor visszarúgott. Alice rendszeresen maga végezte ezt a feladatot is. A műszerfalon nem volt üzemanyagszint-jelző, ezért egy pálcával kellett ellenőrizni, hogy mennyi üzemanyag maradt még a tartályban. 

„Egy autót kurblival beindítani olyan volt, mint birkózni egy kiszámíthatatlan ellenféllel – mindig benne volt a pakliban, hogy eltörik az ember karja” – mondta később Alice. 

A Maxwell igyekezett minden támogatást megadni. A kereskedők nemcsak üzemanyag-utánpótlással és javításokkal segítettek, hanem gyakran idegenvezetőként is közreműködtek a navigációban – hiszen sem útburkolat, sem közlekedési táblák nem voltak az ország távoli részein. Előfordult, hogy míg a hölgyek szállodában pihentek, a helyi Maxwell-ügynök lemosta, műszakilag átvizsgálta és megtankolta az autót, hogy másnap gond nélkül indulhassanak tovább.

A tájékozódást a korszak legnépszerűbb útikönyve, a Blue Book segítette. Ez a kiadvány részletesen leírta, merre kell fordulni, milyen látványosságokra érdemes figyelni, és hol lehet üzemanyagot vagy szállást találni. Ekkoriban benzinkutak is csak elvétve akadtak. Egy észak-ohiói eset különösen emlékezetesre sikerült: a Blue Book szerint egy sárga háznál és egy pajtánál kellett volna balra fordulni – a sárga házat azonban hiába keresték, sehol sem találták. Segítséget kértek a helyiektől, akik elárulták, hogy

a tulajdonos szándékosan zöldre festette át az épületet, mert utálta az autósokat, és így akarta összezavarni őket.

Por, sár, törött tengely és az őslakosok

A rossz utak, a technikai hibák és a váratlan természeti akadályok állandó próbatételt jelentettek. Egy alkalommal Grand Island közelében eltört a hátsó tengely, napokba telt, mire sikerült hozzájutni a megfelelő alkatrészhez. Máskor bőrszíjakkal, drótokkal vagy éppen pipereüvegekből öntött vízzel kellett rögtönözni, hogy a Maxwell egyáltalán tovább tudjon haladni. Iowa államban egy hosszan tartó esőzés után az utak teljesen feláztak. A jármű alig haladt, a motor túlmelegedett, a hűtővíz forrni kezdett. Víz ugyan volt az út menti árkokban, de vödör nem – így Alice sógornői díszes, csiszolt üveg parfümös üvegeikbe gyűjtöttek esővizet a hűtéshez. Egy másik alkalommal egy híd teljesen víz alá került, a csapat pedig kénytelen volt az autóban éjszakázni. Reggel a motor nem indult be: a gyújtógyertyákat szét kellett szerelni, megtisztítani és kiszárítani, hogy tovább tudjanak haladni.

Egy alkalommal a Maxwell az út menti árokba csúszott. Az egyik első kerék egy frissen ásott prérikutyalyukba futott bele, az ütközés pedig kiszakította a kormányösszekötő csavart. Az autó irányíthatatlanná vált, és az árokba borult, megsérült az első tengely rugóülése is. Alice-ék végül egy közeli farmra vontatták a járművet, ahol ideiglenes javítást végeztek, majd napokkal később egy utahi kovács hegesztette vissza az elrepedt alkatrészt.

Később a nyugat-nebraskai dombvidék is újratervezést igényelt. A süppedős, sáros talaj és a meredek emelkedők miatt Alice útitársai a csomagjaikkal együtt vonattal mentek tovább, hogy csökkentsék a terhelést. Alice egyedül maradt a kormány mögött, csak J.D. Murphy, a Maxwell megbízottja kísérte segítőautóval. Az elakadások elkerülhetetlenek voltak: volt, hogy kerítésléccel és emelővel ásták ki az autót a sárból, máskor egy szembejövő autós vagy egy helyi farmer húzta ki őket a lovaival.

Az egyik legemlékezetesebb élmény csak ezután jött. Nevada kopár tájain haladva a látóhatáron egy csapatn őslakos tűnt fel, akik vágtázva, harci kiáltásokkal, íjaikat megfeszítve közeledtek. A tinédzser Hermine megijedt, Alice csak lelassított, de nem állt meg.

„Úgy éreztem, kiszalad a vér az arcomból. Az út előtt nem sokkal olvastam arról, hogy indiánok emberekre támadtak az Egyesült Államok nyugati részén. Borzalmas gondolatok rohantak végig a fejemben…” – írta Alice 1961-es életrajzi könyvében. 

A feszültség néhány pillanatig a tetőfokára hágott – ám hamar kiderült, hogy az őslakosok csak egy mezei nyulat üldöztek, és ügyet sem vetettek az autóra. Felverték a port, elhaladtak mellettük, majd eltűntek a messzeségben. A jelenet egyszerre volt félelmetes és bizarr, de tökéletes példa arra, hogy milyen kiszámíthatatlan volt a korai autózás az Egyesült Államokban.

Amikor 59 nappal az indulás után, 1909. augusztus 7-én végül megérkeztek San Franciscóba, a tömeg dudálással és hangos éljenzéssel fogadta. Alice és társai nem csupán történelmet írtak, hanem példát mutattak bátorságból, kitartásból és szakértelemből. Alice útközben tizenegyszer cserélt kereket, többször megtisztította a gyújtógyertyákat, megjavított egy eltört fékpedált, kétszer kicserélte a hátsó tengelyt, és többször is rögtönzött javítást végzett elszakadt rugókon, laza alkatrészeken, sérült felfüggesztésen. Ez az út tulajdonképpen egy műszaki és logisztikai mestervizsgának is megfelelt, amit Alice Ramsey és útitársai a Maxwell segítségével sikeresen teljesített.

Ezzel a Blue Book szerint ők lettek a hetedik csapat, akik teljesítették a New York–San Francisco-távot, ráadásul a harmadik leggyorsabb idővel.

„Mrs. Ramsey Amerika egyik legbátrabb női sofőrje… minden szükséges beállítást és javítást maga végzi el” – áradozott Alice Ramseyről a Los Angeles Times. 

Alice Ramsey öröksége

Alice Ramsey 1909-es útja nemcsak rekorddöntési kísérlet volt, hanem korszakos áttörés is. Bebizonyította, hogy a nők nemcsak képesek vezetni, hanem technikai felkészültséggel, bátorsággal és állóképességgel is megállják a helyüket. Ramsey szenvedélye és kíváncsisága élete végéig elkísérte:

1909 és 1975 között több mint harmincszor vezette keresztül az Egyesült Államokat.

Története az 1960-as években újra a figyelem középpontjába került, amikor az Amerikai Autóklub (AAA) az „Évszázad női autósa” címmel tüntette ki. Ekkoriban jelent meg életrajzi könyve is Veil, Duster and Tire Iron címmel, amelyben részletesen beszámolt az ikonikus utazásról. Bár hosszú ideig nem kapott méltó helyet a közlekedés- és nőmozgalom történetében, 2000-ben posztumusz bekerült az Autóipar Halhatatlanjainak Csarnokába, első nőként, akit ebben az elismerésben részesítettek.

Ami a Maxwell vállalatot illeti: Alice útja tökéletes reklámeszköznek bizonyult. A vállalat számára ez nem csupán egy szokatlan kampány volt, hanem egy új kommunikációs irány, amely a női vásárlóközönséget is megszólította – ez akkoriban merőben szokatlan stratégiának számított. A márka eladásai látványosan megugrottak, és bár a Maxwell később, 1925-ben beolvadt a Chrysler autóipari csoportba, a nőket célzó, formabontó marketingöröksége tovább élt.

Az elmúlt évtizedekben számos vállalkozó kedvű nő és férfi járta végig az 1909-es útvonalat, gyakran vintage autókkal, tisztelegve Alice Ramsey emléke előtt. 2009-ben például Richard Anderson és lánya, Emily egy eredeti Maxwell DA replikájával rekonstruálták az utazást a Lincoln Highway mentén, míg Dana McNair és Dorothy Grace egy 1913-as Ford Model T-vel és egy 1909-es Cadillac-kel teljesítettek egy szakaszt.

Ma már rendszeresen szerveznek emléktúrákat amatőr klubok és nőtörténeti szervezetek, akár old school járművekkel, akár modern autókkal. Ezek a vállalkozások mind ugyanazt az üzenetet hordozzák: hogy Alice Ramsey szenvedélye, kitartása és az előítéletekkel szembeni bátorsága ma is érvényes, élő örökség.

És hogy egy klasszikus Alice Ramsey idézettel zárjuk:

„A jó vezetésnek semmi köze a nemhez. Minden a gallér fölött dől el.”

Bánhegyesi-Tóth Balázs