-

Miért nem veszi észre a veszélyeztetést a gyerekvédelmi rendszer?

A nyolcvanas években az USA-ban uralkodott a „betört ablakok” elmélete, ami arról szólt, hogy a járőröknek, rendőröknek, utcai szociális munkásoknak be kellett menniük abba a házba, amelyeknek az ablaka be volt törve, és azt sokáig nem javították meg. A látható problémákra (rendezetlen lakáskörülmények, szegénység, rendszeres jövedelem hiánya) fókuszáló beavatkozások látszólag hatékonyak voltak, hiszen tényleg gyakran találkoztak a szakemberek az ilyen lakásokban függőségekkel, elhanyagolással, rossz bánásmóddal.

Az elmélet látszólag sikeres volt, de ma már nincs érvényben. Mert ott, ahol a gyerekvédelmi rendszer a „betört ablakokra” fókuszált, megnövekedett a súlyos gyerekbántalmazási esetek száma. Miért? Mert a gyerekekkel szembeni rossz bánásmód nem a társadalmi hovatartozástól függ. Ha viszont csak a látható nehézségekkel küzdő családoknál avatkozik be a gyerekvédelmi rendszer, és ez elviszi az ott dolgozók munkaidejét, akkor már nem jut figyelem azokra a családokra, akiknek szépen nyírt sövényük van és jó autókkal járnak.

A gyerekekkel szembeni rossz bánásmód sokkal összetettebb jelenség, minthogy le lehetne egyszerűsíteni arra, kinek milyen a jövedelmi helyzete. Sokkal szorosabb kapcsolatban van azzal, hogy kit hogyan neveltek a szülei, milyen mintái vannak, tud-e erőszakmentesen kommunikálni, hogyan oldja meg a nehézségeket az életben, milyen a kötődése a gyerekéhez, hogyan tud mások szükségleteire reagálni?

Emiatt nem szabad egyenlőségjelet tenni a szép ruha, jó lakás = jó szülő, és a szegénység, dzsumbuj = rossz szülő közé. Hogy ez mennyire így van, azt nagyon jól példázzák az utóbbi idők gyerektragédiái Agárdtól Gyöngyösig

A gond azonban nem csak az, hogy a gyermekvédelem és a gyermekvédelmi jelzőrendszer fókuszából ma Magyarországon gyakran kiesnek a magasan kvalifikált szülők és a középosztálybeli családok. Hanem az, hogy egyre több család kerül ki a gyerekvédelem látószögéből.

Hivatalos statisztikák vs. valóság

Ha csak a hivatalos statisztikát nézzük, 2011 és 2012 között tízezerrel csökkent, majd 2013-ra újabb  ötvenegyezerrel(!) lett alacsonyabb a veszélyeztetett gyerekek száma a KSH adatai szerint. A védelembe vett gyerekek száma is nyolcezerrel lett kevesebb 2011 és 2013 között. A gyermekjóléti statisztika adatai szerint a megelőző (prevenciós) gondozási tevékenységet igénybe vevők száma az elmúlt öt évben több mint nyolcvanezerrel csökkent. A speciális szolgáltatást igénybe vevőké pedig harmincegyezerrel lett kevesebb az elmúlt öt évben.

A dolgok vagy nagyon jól mentek az elmúlt években, vagy valami nagyon nagy baj van, és a gyerekek sorozatosan eltűnnek azok látóteréből, akiknek meg kellene védeni őket.

Hogy valószínűleg ez utóbbiról van szó, arra abból az adatból is gyanakodhatunk, hogy miközben kevesebb a veszélyeztetett és védelembe vett gyerek, 2014-ben mégis kétezerrel többet emeltek ki a családjukból, és helyezték el őket nevelőszülőknél vagy gyerekotthonban.

Úgy tűnik, egyre kevesebb a gyerek a gyerekvédelemben, ám egyre több a probléma – attól függetlenül, hogy mi egyre kevésbé látjuk.

Ez viszont újabb és újabb tragédiákhoz fog vezetni

Mert az ebben a cikkben kiemelt problémák mellé muszáj - legalább az említés szintjén - felsorolni azokat az állandó nehézségeket is, amelyekkel a kezdetektől küzd a gyerekvédelem: az anyagi, tárgyi, emberi erőforrások hiánya; a folyamatos átalakítások; a gyerekjogi megközelítés hiánya; a gyerekvédelmi jelzőrendszer rossz működése; a szakmaközi együttműködés hiánya – és a sor még hosszan folytatható lenne.

Pedig ha a gyerekvédelem nem kap kiemelt figyelmet, és látszólagos változtatások meg felületes jogszabály-módosítások helyett nem lesz valódi reform, annak a gyerekeink (és mi magunk is) fizetjük meg az árát.

A jelenben és a jövőben egyaránt.

 dr. Gyurkó Szilvia