Több gyereket érint, mint gondolnánk

18.000 embert tartanak fogva Magyarországon. Becslések szerint közel 40.000 olyan gyerek van, akinek valamelyik szülője szabadságvesztését tölti. Az elmúlt években folyamatosan nőtt itthon a börtönnépesség. Európai osszehasonlitasban nemcsak abban vagyunk sereghajtók, hogy milyen sokan kerülnek börtönbe, hanem abban is, hogy milyen zsúfoltak ezek az intézmények, és mennyire kevés lehetősége van az onnan kikerülőknek a rehabilitációra, visszailleszkedésre a társadalomba és a saját családjukba.

Ez utóbbi azért is nagyon fontos lenne, mert nemcsak az ismételt bűnelkövetés kockázatát csökkenti ha valaki várja kint a volt elítéltet (akinek van esélye a elhelyezkedni, munkát vállalni, támogatást kapni), hanem a család jóllétéhez is hozzájárul, ha a szabadulás nem egy újabb konfliktusforrást jelent. Ami miatt már a börtön falai között elkezd szorongani az elítélt (és persze odakint a család is).

Ha nagyon egyszerűen akarnánk fogalmazni: nem tudjuk olyan hosszú időre bezárni az elkövetőket, hogy ne legyen dolgunk velük, amikor kijönnek. Ezért nem mindegy, hogy kiket és miért, mennyi időre börtönzünk be, és nem utolsó sorban, hogy csak tároljuk-e őket, mint a befőttet, vagy történik is velük valami, amiből esetleg megérthetik, mit és miért tettek, illetve, hogy legközelebb hogyan választhatnak más utat.

Ehhez képest az a magyar realitás, hogy nagyon sokszor válás, a családtól való eltávolodás és a teljes reményvesztés kíséri a börtönéletet az elítélt szülő oldalán. Érzelmi trauma, az anyagi helyzet megromlása, és megbélyegzettség a kint maradt családtagok részéről. A gyerekek pedig hatványozottan sérülnek.

A szülő börtönben, a gyerek veszélyben

Egy gyerek számára (főleg ha tanúja volt a letartóztatásnak), a szülő börtönbe kerülése nagyon komoly érzelmi terhet jelent, aminek ráadásul van egy csomó olyan következménye is, ami a mindennapi praktikus életet nehezíti meg: a család stabilitása meginog, pénzügyileg rosszabb helyzetbe kerül, az osztálytársak, barátok, ismerősök sokszor megbélyegzik őt – vagy ő így érzi magát. Sokszor az ügyintézés is macerásabbá válik (a börtönbe került szülő jogait felfüggesztik), és nem ritkán a gyerek nevelőszülőkhöz vagy gyermekotthonba kerül, mert az egyedül maradt másik szülő nem tud róla megfelelően gondoskodni

Mindezeket a gyerek akkor is traumaként éli meg, ha egyébként a börtönbe kerülő szülő rosszul bánt vele, esetleg pont azért ítélték el, mert őt bántalmazta. Sok esetben lehet a gyereknek saját élménye, erőszakos tapasztalata, áldozattá válhatott közvetlenül, vagy azáltal, hogy tanúja volt egy erőszakos cselekménynek. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az erőszakhoz és bűnelkövetéshez igen gyakran társul alkoholfogyasztás vagy más függőség. Sokszor látni a gyerek elhanyagolását, érzelmi magára hagyását is ezekben az ügyekben.

Sosem szabad azonban elfelejteni, hogy bármennyire igazak is a fent leírtak,

a gyerek számára a szülő elvesztése mindezeket a negatív következményeket tovább súlyosbító, önmagában is igen komoly traumát jelent. Aminek feldolgozásához az esetek döntő többségében semmiféle segítséget nem kapnak.

Nem beszélnek róla

Ezért aztán hihetetlenül felértékelődik az otthon maradó szülő, a tágabb család és a környezet támogatásának fontossága. Illetve azok a megoldások és reakciók, amiket ők választanak: titokban tartják-e, ha a szülő börtönbe került; engedik-e a gyereknek, hogy együtt érezzen a szülővel; segítik-e őt abban, hogy kapcsolatban maradhasson az elítélttel.

Nagyon sokszor évek telnek el a gyanúsítás és az ítélethozatal között. Ez idő alatt a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság, a tettel (és a következményekkel) való szembesülés súlya mind-mind nyomasztja a családot. Sok esetben már a gyanúsításkor elveszti a munkáját a szülő (vagy nem tud elhelyezkedni), a baráti, családi kapcsolatok is megszakadnak.

Ezek a nehézségek és dilemmák olyannyira rejtve vannak a magyar társadalomban, hogy még beszélni sem szoktunk róluk. Egy amerikai szerző, Lindsay Popper, azonban így írt arról az élményről, amikor az apját bebörtönözték (a teljes cikket, eredetiben ITT találjátok):

„Apámat két nappal karácsony után ítélte el a bíróság gyermekpornográfia miatt. A bíró azt mondta, hogy én és a húgom biztosan kínban vagyunk és szégyelljük magunkat amiatt, amit az apánk tett. Nem tudom honnan vette, hogy milyen érzéseink vannak, merthogy soha senki nem beszélt velünk. Se bíró, se ügyvéd, se újságíró. Azt is csak a helyi lapokból tudtuk meg, hogy apánkat elítélték, és hogy mik hangzottak el a tárgyaláson.

Ha megkérdeztek volna, elmondom, hogy dermedt voltam, riadt és dühös. Kicsinek éreztem magam és sarokba szorítottnak. Ha a bíró megkérdez, lehet hogy azt mondom neki, fogalmam sincs mit érzek. Lehet, hogy elmondom neki, milyen volt, amikor össze kellett pakolnom apám cuccait. Ha megkérdeztek volna, lehet hogy azt mondom, bűntudatot érzek, és vannak olyan napok amikor undorodom az egésztől de olyanok is, amikor egyszerűen nem is akarok foglalkozni vele.”

És a szabadulással még nincs vége...

Fontos látnunk: attól még, hogy megpróbáljuk megérteni ezeket a helyzeteket, és segítséget nyújtani a gyereknek, nem mentjük fel a szülőt. Nagyon nehéz a gyereknek az az idő, amikor kiderül, hogy a szülője valami törvénysértőt tett (amikor kiderül, hogy a szülő nem tökéletes, nem lehet rá felnézni, sőt, megalázó és kiszolgáltatott helyzetbe került). De az az időszak is nehéz, amikor a szülő szabadul. Az idő a börtönben lassabban telik, mint odakint, ahol a család sokszor új életet kezdett, a gyerek megnőtt, a régi beszélgetéseket már nem lehet folytatni, újakat pedig még nincs miről elkezdeni.

40.000 gyerek küzd ilyen problémákkal. Az a minimum, hogy megpróbáljuk megérteni őket, és elkezdünk beszélni a helyzetükről.

dr. Gyurkó Szilvia

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/sakhorn