„A börtön szétszed mindent. Olyan, mintha meghaltunk volna”

–

Bűn a múltban

„Ne ijedjetek majd meg, az a csattanó hang, amit hallani fogtok, nem azt jelenti, hogy elromlott a lift, hanem érzékeltetni akartuk, milyen, amikor az emberre rácsapják a zárka vas ajtaját” – mondja Márkusné Vörös Hajnalka történész, a kiállítás szakmai lektora, ahogy a Ruttner-házból lifttel haladunk felfelé a kiállításnak helyet adó várbörtönbe.

A várbörtön jelenlegi formáját az 1848-as szabadságharc után egy nagy osztrák beruházás után nyerte el. A várfalra felhúzott épületet 1858-ban adták át, de a várbörtön mindig is működött itt. „Úgy kell elképzelni, hogy a várhegynek voltak természetes üregei, és abban alakítottak ki 10-15 tömlöcöt. Háromszintes a börtön, –1., –2., és –3. szintnek nevezzük ezeket, ugyanis a vár járószintje alatt vannak. Fölötte pedig jelenleg is a törvényszék irodái vannak.

Mostani formájában 2003-ig működött börtönként, és azért zárták be, mert nem tudott korszerű feltételeket biztosítani a rabok számára.”

Ahogy kilépünk a liftből, jobbra és balra is egy-egy folyosót látunk. Két korszakot mutat be a kiállítás. A bal oldali folyosó a felvilágosodás előtti büntetésformákat, illetve a bűn megítélésének változását mutatja be, amit a várbörtönben raboskodók történetei egészítenek ki. A jobb oldali folyosón pedig a jelen börtönviszonyokat és az elítéltek mindennapjait, szabadulásuk utáni lehetőségeit ismertetik a látogatókkal.

A bal oldali folyosóval kezdünk, a koncepció világos: egyik oldalon a zárkákban egyedi történeteket ismerhetünk meg, a tömlöcökkel szemben a falakon pedig az ezekhez kapcsolódó izgalmas információkat olvashatunk.

Bűnhődés a jelenben

„A felvilágosodás előtt egyáltalán nem volt cél, hogy börtönöket építsenek. A büntetés-végrehajtás modern intézményei Európa-szerte a XVIII–XIX. században alakultak ki. Ugyan itt Veszprémben volt börtön, de, ahogy már említettük, csak a várhegy üregeiben voltak szó szerint sötét zárkák, ahol szellőzőrendszer híján nem járt a levegő, rettenetes állapotok uralkodtak, és csak 10-15 ember fért el. Korábban az ítélethozatal és a büntetés is egy forgalmas téren történt, a büntetés pedig szinte bármi lehetett a botozástól a nyilvános kivégzésig.

Ez azt jelentette, hogy nagyon sokan tisztában voltak azzal, hogy minek mi a következménye, nem nagyon kellett magyarázni az embereknek, hogy mivel jár, ha bűnt követnek el”

– magyarázza a történész, majd hozzáteszi, hogy nagyon sokat változott az évszázadok során, hogy mit tekintünk bűnnek, és hogy milyen megtorlást kapnak a bűnösök. Jól szemlélteti ezt az első cella, ahol hatalmas mérlegeken mutatják, mekkora vétségnek számított pár száz évvel ezelőtt az istenkáromlás.

A további cellákban interaktív eszközökkel ismerhetjük meg egy volt várbörtönbeli rab életét, kipróbálhatjuk, milyen érzés lehetett, amikor egy bűnöst a nép előtt vontak felelősségre, bemutatják, milyen büntetési formák léteztek akkoriban, és azt is, hogy a szabályozott kínzásokat milyen eszközökkel végezték Mária Terézia idejében. Mesélnek a helyi betyárokról, a hóhér szerepéről és híres-hírhedt veszprémi rabokról.

Az átfogó történelmi bemutató után a talán még érdekesebb, jobb oldali folyosóra megyünk át, ami a mai viszonyokról mesél lényegre törőn és olykor húsba vágón.

„A felvilágosodás hozott egy egészen más koncepciót: hogy ne a testet büntessék, és ne nyilvános megszégyenítés formájában bűnhődjön a tettes, inkább különítsék el az elkövetőket a társadalomtól – ekkor kezdődött a tömeges börtönépítés.

Ám ennek az a következménye, hogy ma egy átlagembernek fogalma sincs arról, hogy egyes bűnökért milyen büntetés jár, arról meg végképp nem tudnak semmit, hogy a bűnözőkkel mi lesz, miután bezárták őket.

Emiatt a társadalom hárítja is a kérdést, úgy vagyunk vele, hogy mi nem tartozunk a bűnösök közé, nem érdekel minket, hogy mi lesz velük” – meséli a történész.

„Jól sikerült” – mormolom, és érzem, ahogy szorul össze a gyomrom. Mert míg a régmúltat bemutató bal oldali folyosó az időbeli távolság miatt inkább érdekes volt, a jobb oldali, mai börtönviszonyokat bemutató résztől nehéz érzelmileg távol tartanunk magunkat. A kiállítás címe ugyanis nem csak egy hangzatos szlogen. Az egyén szempontjából vezetnek végig azon, mi történik a börtönbe kerülőkkel, hogyan élnek, mivel telnek a napjaik, és hogyan viszonyulnak az időhöz egy olyan helyen, ahol a naptár az egyik legrosszabb „kínzóeszköz”. Az emberi sorsok mellett pedig érdekes információkkal lazítják a tömény valóságot.

Bemutatják például, hogyan néz ki egy mai cella: az emeletes ágy, ágynemű, asztal, kisszék, szekrény, lavór, láda, szemetes, tükör és takarítóeszközök, mosdókagyló és egy függönnyel elválasztott vécé.

A sarokban elhelyezett „mellékhelyiségen” kívül egészen hasonlít egy cudarabb kollégiumi szobára, gondolom magamban, ám a történész felhívja rá a figyelmem, hogy van valami, amit itt nem tudtak bemutatni: a szagok és a mocsok, illetve a zsúfoltság, ugyanis egy rabnak egy többszemélyes cellában a törvény szerint négy négyzetméter jut.

Ha lekapcsoljuk a villanyt ebben a helyiségben, a hangszórón azt hallhatjuk, mi jár a rabok fejében éjszaka, amikor nem tudnak aludni, ha pedig ég a villany, egy valódi börtön zajai hallatszanak. Fullasztó élmény.

Viszont meglepő számomra, hogy mi mindent vihetnek magukkal a rabok a börtönbe: bögrét, vízforralót, szappant, fogkefét és fogkrémet, nem elektromos dohánytermékeket, fényképeket, könyveket, írószereket a tanuláshoz és a levelezéshez, órát, kártyát, társasjátékokat, de még hangszereket is.

Kiderül az is, mivel foglalkozhatnak a börtönben: nappal tanulhatnak, szakkörökön vehetnek részt, érettségizhetnek, és munkájuk is lehet. Magyarországon a dolgozó, terápiás foglalkoztatásban és az oktatásban részt vevő fogvatartottak létszáma közel 11 ezer.

A napirendjük természetesen függ attól, hogy mennyire szigorú intézményben raboskodnak, de a magatartásuk és az együttműködő készségük is nagyban meghatározza, milyen lehetőségeik vannak arra, hogy elfoglalják magukat.

Azok például, akik erőszakosak és balhéznak, csak nagyon kevés időt tölthetnek a cellájukon kívül, és akkor is szigorú felügyelet mellett.

 Az idő a legnagyobb ellenség

Az egyik legmegrázóbb cella az, aminek falán elítéltek gondolatait olvashatjuk arról, mit jelent számukra az idő a börtönben:

„Olyan, mint régen a strandon, amikor a víz alatt akartam átúszni a medencét. Az ítélet két végpontja jelentik a medence széleit, és az idő a víz. Félek, hogy ha kidugom a fejem a vízből levegőt venni – vagyis gondolkozni az időn, az elmúláson és az ítéleten –, megáll az idő, nem tudom majd feldolgozni a börtönt, és valamennyire belebolondulok.” 

„Óramániás voltam már kint is. A börtönben meg kellett szoknom, hogy ne nézzek rá állandóan. Nincs szükségem arra, hogy folyamatosan tisztában legyek vele, mennyi az idő.” 

„A telet szeretem bent, mert hamar besötétedik, és gyorsabban eltelnek a napok, hetek. A nyarat egyenesen gyűlölöm bent.” 

„December 24., 25., 26.: sokszor egy külön ítéletnek látszik.”

Ám a szabadulás sem jelent sok esetben valódi szabadulást

„A rabok pszichés jólléte szempontjából a külvilággal való kapcsolattartás rendkívül fontos, hiszen ez ad nekik reményt, segít elviselni a bezártságot. Azonban a tapasztalatok szerint 10 év bent töltött idő után a rabok minden külvilági kapcsolata eltűnik – mondja a történész, majd hozzáteszi, hogy így a társadalomba való reintegrációjuk is sokkal nehezebb. – Az esetek jelentős részében nem sikerül nekik, sajnos. Hiszen támogatás nélkül nagyon nehezen illeszkednek vissza a hétköznapi életbe, a börtönviseltség stigmája pedig csak további nehézségeket okoz.

És létezik ugyan reintegrációs program, de messze nem elég hatékony ahhoz, hogy segítsék az egykori rabok újrakezdését. Így sokan a kilátástalan helyzetben újra a bűnözés felé fordulnak.”

Azt, hogy mit jelent ez a rabok számára, jól illusztrálja az egyik táblán olvasható idézet: „A börtön szétszed mindent. Olyan, mintha meghaltunk volna.”

„Az elkövetett bűnökért felelni kell, ez egyértelmű. Azonban szerintem azon érdemes elgondolkodni, hogy valóban ennyi embert kell-e börtönbe zárni. 18 ezer fogvatartott nagyon sok. És tisztán látszik, hogy a mai rendszer nem készíti fel a rabokat arra, hogy visszatérjenek a társadalomba és hasznos tagjai legyenek a közösségnek, miközben ez lenne a legfontosabb feladat. Éppen ezért hívjuk itt, a kiállítás végén a látogatókat közös gondolkodásra arról, hogy a látottak után vajon helyes büntetési elgondolás-e a »szemet szemért, fogat fogért« elv, és hogy kapjon-e támogatást, aki letöltötte a büntetését” – mondja Márkusné Vörös Hajnalka.

Az Ember a rács mögött című kiállítás nem könnyed tárlat, de annál fontosabb. Rengeteg érdekes információt és megindító történetet ismerhetünk meg, és kicsit talán jobban megértjük, mit tesz a börtön egy ember lelkével. A kiállítás egyes részei érzékeny jeleneteket mutatnak be, ezért 12 évesnél idősebbeknek ajánlott a megtekintése.

Dián Dóri