„Az ember lehet exbuszsofőr, de soha nem lehet exgyilkos”

–

„Az ismert gonosz kevésbé kockázatos, mint az ismeretlen”

Dr. Gwen Adshead felvetése, miszerint az erőszakos bűnözőket is embernek kellene tekinteni, sokakban felháborodást válthat ki. A társadalom egy része ugyanis tökéletesen megelégszik azzal, hogy az elkövetőket felteszi a „rossz ember” címkéjű polcra, akikkel nem lehet mit kezdeni, ilyenek és kész. Nagyobb baj, hogy az igazságszolgáltatás is ezt erősíti: a bűnözőket börtönbe zárják, és ezzel a „munkát” elvégzettnek tekintik, hiszen kiemelték a veszélyes „elemeket” a környezetünkből. Csakhogy a problémát ennyivel nem oldják meg.

„Az, hogy mindenkit börtönbe zárunk rémes körülmények közé, csak tovább ront a helyzeten.

Oké, tudattuk ezekkel az elkövetőkkel, hogy elítéljük és megvetjük őket, szuper, de most akkor hogyan tovább? Egyszer ki fognak jönni a börtönből, akkor mi fog velük történni?

Bármelyik értelmes társadalomnak muszáj elgondolkodnia azon, hogyan használja értelmesen a börtönöket. […] És úgy általában érdemes lenne újragondolnunk a saját bosszúszomjunkat. Nem mondom, nekem is vannak ilyen érzéseim, ha egy-egy szörnyű bűncselekményről hallok, de muszáj tudatosítanunk, hogy önmagában a bosszú nem segít semmin. Más utakat kell találnunk” – mondta a brit pszichiáter a 24.hu-nak adott interjújában.

Nagyon fontos, hogy dr. Adshead nem a bűnözők felmentése mellett érvel. A könyv elején leszögezi, hogy mélyen hisz az igazságosságban, és azt sem vitatja, hogy az erőszakos elkövetők egy részét el kell zárni a társadalomtól. Hangsúlyozza, hogy azokat is teljesen érti, akik ezeket az embereket mélyen megvetik, és hasonló rosszakat kívánnak számukra, mint amiket elkövettek, hiszen a bosszú alapvető emberi késztetés. Csakhogy nem vezet sehova, és semmilyen problémát nem old meg, pláne nem hosszú távon.

Az ismert gonoszban a szakember amellett érvel, és azt mutatja be, hogy az erőszak sosem önmagában értelmezendő. A brutális tett mindig egy történet része, amit, ha megismerünk és megértünk, segíthet abban, hogy megelőzzük a későbbi, hasonló eseteket. Az elkövetők mentális állapotának javítása pedig azért lenne kulcsfontosságú, mert a legtöbb elítélt nem marad örökre a börtönben, hanem visszatér a társadalomba, ahol aztán folytatnia kell az életét.

Könnyen belátható: mindannyiunk jól felfogott érdeke, hogy a bosszúvágyunk kiélése helyett olyan ellátást kapjanak ezek az emberek, amelyek segítenek abban, hogy alkalmasak legyenek a társadalomban élni, és ne jelentsenek többé veszélyt a környezetükre.

„Ha megértjük az erőszak gyökereit, akkor talán képesek leszünk megelőzni azt. Aztán az, hogy az ember együttérez egy elkövetővel, nem jelenti azt, hogy az áldozatokkal kevésbé érezne együtt, épp ellenkezőleg. És azzal, hogy empatikusak vagyunk az elkövetőkkel, nem leszünk tiszteletlenek az áldozatokkal szemben, sőt, épp ellenkezőleg, mivel így teszünk valamit az erőszak jövőbeni csökkentéséért. Nem oldalakat választunk, ahogy én magam sem állok az elkövetők oldalán az áldozattal szemben” – mondta dr. Adshead a 24.hu-nak.

Ahogy a könyvben írja, a munkája során az egyik legnagyobb tanulság számára az volt, hogy „az olyan fogalmak, mint „jó” és „rossz”, „áldozat” és „tettes” nem kőbe vésett igazságok, és az ember igenis lehet egyszerre mindkettő. Úgy tekint a pácienseire, „mint valamilyen katasztrófa túlélőire, akik maguk okozták a katasztrófát”: ő és a kollégái az elsők, akik a helyszínre érnek. Az elkövetőkkel „életük fontos fordulópontján találkozik, és segít nekik megbékélni az új identitásukkal, amely kitörölhetetlennek tűnnek számukra”. Hogy megértsük, ez mit is jelent pontosan, a pszichiáter idézi egyik páciense szavait, aki azt mondta: „Az ember lehet exbuszsofőr, de soha nem lehet exgyilkos”.

Valós esetek, fiktív történetek

Pszichiáterként és terapeutaként dr. Adsheadet természetesen köti az orvosi titoktartás, így értelemszerűen nem tárhat a nyilvánosság elé konkrét, egyedi eseteket. Az elmúlt évtizedekben a munkája során azonban rengeteg elkövetővel találkozott, ami elég muníciót adott arra, hogy ezeket az ügyeket egybegyúrja, és fiktív karaktereket hozzon létre a könyvben írótársával, az újágíró Eileen Horne-nal együtt. Így szakmailag helytálló, mégsem konkrét emberekről szóló történeteket kapunk.

Ezekben a leírásokban dr. Adshead különböző bűntényeket elkövető karaktereket mutat be: van sorozatgyilkos, skizofréniával küzdő gyilkos, aki a téveszméi miatt ölte meg ápolóját, a gyerekeit szexuálisan bántalmazó pedofil, harminc éve a börtönben élő, a szabadulása ellenére a társadalomba beilleszkedni képtelen rab, aki újra és újra visszakerül a büntetés-végrehajtási intézetbe, és egy olyan háziorvos is, aki életében először a pszichiáternek beszél az általa elkövetett bűncselekményről, amivel bonyolult és nehéz helyzet elé állítja a szakembert.

Az elbeszélésekben a pszichiáter mindig elmeséli az első találkozását a páncienssel, illetve azt az utat, ahogy az elkövető egyre közelebb engedi magához a szakembert, megnyílik neki, és a legmélyebb lelki válságairól beszél a terapeutának.

Mindezt dr. Adshead a saját benyomásaival egészíti ki, elmeséli, milyen stratégiát választott az adott pácienssel való munkához, és miért, bemutatja, hogy egy ilyen terápiás helyzetben a legapróbb részletek is mennyit számíthatnak, és őszintén beszél a terápiás üléseken általa elkövetett hibákról, valamint azok következményeiről is.

Mindeközben olyan fontos, és a köznyelvben gyakran hibásan használt fogalmakat is tisztáz, mint a pszichopata vagy a narcisztikus személyiség. Élesen kritizálja továbbá a brit egészségügy és igazságszolgáltatás rendszerhibáit úgy, hogy általa a saját hazánk rendszerszintű problémáit is jobban megérthetjük, és rálátást kaphatunk arra, milyen károkat okoz, ha az emberek nem kapnak megfelelő segítséget a mentális problémáikra. 

Együttérezni egy bűnözővel zavarba ejtő, de fontos

A dr. Adshead által elmesélt történetekben sosem a bűntetten van a hangsúly. Nem a sokszor véres részletek a fontosak, hanem az odavezető út, és a következmények. Arról szólnak ezek az elbeszélések, hogy milyen történések, esetlegesen traumák érték a tettest, és aztán miként próbálta az elkövető agya feldolgozni vagy éppen elhatárolni magától a történteket.

A tizenegy páciens esetének megismerése után az olvasó számára is nyilvánvalóvá válik, hogy azok, akik felfoghatatlan kegyetlenségeket követtek el, sok esetben maguk is szenvednek attól, amit tettek.

Nem bűnözőzseniket vagy végtelenül gonosz lényeket, hanem embereket ismerünk meg, akiknek megvannak a saját tragédiáik, és akikkel így, a pszichiáter szemén keresztül sokkal könnyebb empatizálni. Megértjük őket, sőt, olykor talán még szimpátiát vagy sajnálatot is érezhetünk irányukba, ami kifejezetten zavarba ejtő lehet, hiszen bűnözőkről van szó, akik nem egy esetben kioltották mások életét.

Ami még megrendítőbb, hogy bizonyos pontokon akár kapcsolódhatunk is hozzájuk, hiszen megeshet, hogy hasonló dolgokon mentünk keresztül.

De éppen ez a lényeg: megismerni, és szörnyetegek helyett embernek látni őket. Ezzel korántsem mentjük fel őket a tetteik alól, és nem lesz semmis az a fájdalom, amit másoknak okoztak, de árnyalja a bűnözőkről alkotott képünket, ami az egyik kulcs lehet ahhoz, hogy a jövőben megelőzzük a hasonló eseteket. 

Dr. Adshead a könyv utolsó, Befejezés című fejezetében azt írja, hogy az a rengeteg élettörténet, amit munkája során végighallgatott, végtelen tiszteletet ébresztett benne az emberi elme komplexitása iránt. „Minél mélyebbre ások, annál tisztábban látom, hogy képtelenség teljesen megismerni, olyan, akár egy hatalmas óceán vagy a világegyetem. Remélem, e könyv elolvasása után az olvasó megkönnyebbülten és szabadon lélegezhet fel, és immár új nézőpontból tekint a »gonoszra«. […] Ezeket a szenvedéssel és erőszakkal teli történeteket azért meséltem el, hogy ha legközelebb a hírekben vagy egy filmben valami »gonosz szörnyeteget« látunk, ezek után talán másképp tekintünk majd rá, tudván, hogy mi, emberek sokkal több dologban hasonlítunk egymásra, mint amennyiben különbözünk egymástól”.

Dián Dóri