Miért akarna egy túlélő találkozni azzal, aki (szexuálisan) bántalmazta? – A helyreállító igazságszolgáltatásról

–

Bármikor írtam eddig a hazai börtönökben uralkodó állapotokról vagy a fogvatartottak jogairól, megjelent az olvasók körében az a reakció, hogy a bűnelkövető „csak ne ugráljon”, „a börtön nem wellness-központ”, „megérdemli, ami ott történik vele”.

Mintha a büntetés nemcsak a bíróság által kiszabott szabadságvesztés lenne, hanem a méltatlan körülmények, az őrök vagy a többi fogvatartottól jövő bántalmazás is automatikusan az ítélet részét képezné („remélem, majd jól kicsinálják odabent az ilyet”). 

Bár az indulatok egy része érthető, ez a szemlélet két dolog mellett biztosan elmegy.

Az egyik, hogy

napjainkban a fogvatartottak túlnyomó többsége siralmas mentális állapotban jön ki a börtönökből, ami nagymértékben fokozza annak valószínűségét, hogy visszaeső bűnelkövető válik belőle – és ez egyszerre csökkenti az ő esélyeit a változásra, valamint a közösség biztonságát is.

A másik az a torzítás, amelyet alapvető attribúciós hibának nevezünk a szociálpszichológiában: ez azt jelenti, hogy az egyén viselkedésének okát hajlamosak vagyunk rögtön és kizárólag a személyes jellemvonásainak tulajdonítani, míg a külső-belső körülményei, a rendszerszintű tényezők láthatatlanok maradnak számunkra. 

„Ezeknek az embereknek nincsen szívük” 

– mondja a bűnelkövetőkre Az arcuk mindig előttem lesz című film egyik szereplője, Nawelle (Leïla Bekhti), aki évekkel ezelőtt pénztárosként élt át egy bolti lopást, és ez a trauma teljesen megváltoztatta az életét. A harmincas nő a francia Áldozatsegítő Központ csoportfoglalkozására jár, melynek keretében túlélők olyan fogvatartottakkal találkozhatnak, akik hasonló bűncselekményekért (rablás, betörés) ülnek, mint amiket ők elszenvedtek. Nawelle-ről kiderül, hogy szintén nehéz helyzetből indult: intézetben, nevelőszülőknél nőtt fel, mégis törekszik, mindent megtesz, hogy tisztességes úton boldoguljon. 

Az alacsony státuszú, néha gettókban lakó, máskor gyerekkori nélkülözésnek, súlyos bántalmazásnak kitett, és/vagy függőséggel küzdő személyeket a társadalmi kirekesztés természetesen nem menti fel a felelősség alól, de segít megérteni a kívülállóknak (és talán az áldozatoknak is), hogy részben mi mozgatja ezeket az embereket a vagyon elleni bűncselekmények elkövetésében: milyen lehetőségeik vannak, pontosabban nincsenek.

Ugyanakkor a folyamat szempontjából ennél is fontosabb, hogy a raboknak a sértettek beszámolóit hallgatva alkalmuk nyílik igazán szembesülni a tetteik következményeivel (még ha nem is konkrétan az ő áldozataikról van szó), amitől az empátiájuk fokozódni tud.

Megértik, hogy milyen borzalmakon mennek keresztül a túlélők, és milyen poszttraumás tünetektől (álmatlanságtól, szorongástól, fóbiától) szenvednek évekkel később is. Nyilvánvalóvá válik számukra, hogy a bűncselekmény sosem csak a közvetlen áldozatot érinti, hanem rajtuk keresztül még sok más embert: barátokat, családtagokat, gyerekeket is, akik – legalábbis átmenetileg – elveszítik azt a személyt, akit korábban ismertek.

Az egyik résztvevő, Sabine (Miou-Miou), akit az utcán raboltak ki, és meg is vertek, mondja el az egyik csoportalkalmon, hogy nem ilyen nyugdíjaskort képzelt el magának: ő életének ezt a meg nem élt szakaszát is siratja, hiszen a várt utazgatás és unokázás helyett most egészségi problémákkal küzd, és alig mer kilépni az ajtón. 

„Azt kérdezték, mit csinált, nem azt, hogy mit éreztem”

– utal egy másik karakter, Chloé (Adèle Exarchopoulos) arra, hogy a nyomozati szakaszban vagy a bíróságon az áldozatoknak (és az elkövetőknek) gyakran nincs lehetőségük egybefüggően, a saját ritmusukban és szavaikkal, megszakítások nélkül elmondani a történetüket. Holott az az élmény, hogy hangot adhatnak a megéléseiknek, mások pedig érvényesnek tekintik a tapasztalataikat, érzéseiket, már önmagában megerősítő hatású lehet. Utóbbi kapcsán eszembe jut a film egyik kulcsmomentuma: a csoportfoglalkozáson az elkövetőkön, az áldozatokon és a segítőkön kívül jelen van még két önkéntes is. 

Az egyikük, Cyrill, így foglalja össze ottlétének okát a bemutatkozó körben:

„azért vagyok itt, hogy meghallgassam, támogassam önöket, jelenlétemmel biztosítsam, hogy a társadalom érdekelt az önök sorsában, vagyis érdeklődik önök iránt”

– ez a gesztus pedig jelzi, hogy a bűncselekmény, annak kontextusa, illetve a hatására átélt trauma nem az érintettek magánügye, hanem olyan kérdés, amellyel a tágabb közösségnek is dolga van. Egyszersmind arra is utal a szereplő ezekkel a szavakkal, hogy mind a bűnelkövetők, mind a sértettek továbbra is a társadalomhoz tartoznak: és valóban, kutatások szerint a helyreállító (resztoratív) igazságszolgáltatás mindkét fél reintegrációja szempontjából hatékony, ahogy az Czenczer Orsolya és Hollósvölgyi Máté (Nemzeti Közszolgálati Egyetem) a Magyar Rendészet című folyóiratba írt cikkéből is kiderül. 

Az érzelmek kifejezése abban is segíthet, hogy ezeknek az érzelmeknek az intenzitása, feszítő volta idővel csökkenni tudjon. Az áldozatokban gyakran rengeteg düh van azzal kapcsolatban, hogy ők nem dönthettek, nem választhatták a sorsukat. Gyakran félnek attól, mi lesz, amikor az elkövető szabadul – ezt a rettegést képes jelentősen oldani a helyreállító igazságszolgáltatás, amelynek során a találkozás szervezett keretek között zajlik –, illetve, amennyiben ismeretlen a tettes, akkor nem fognak-e vele összefutni, nem fogja-e őket bántani.

Ennek oldásában is segíthet, ha az áldozatok tudomást szereznek arról, hogy például egy bolti lopás esetén általában akkora az adrenalin, hogy az elkövető jó eséllyel fel sem ismerné az üzletben dolgozókat, de ha fel is ismerné őket az utcán, valószínűleg rögtön menekülőre fogná, nehogy lebukjon. 

Mi oka lenne bárkinek találkozni azzal, aki erőszakot követett el rajta?

Ez annyiban álkérdés, hogy feltételezi, az elkövető idegen az áldozat számára. Holott statisztikákból tudjuk, hogy a legtöbb nemi erőszak az áldozat otthonában, illetve otthonának környékén történik, és az elkövető az esetek túlnyomó többségében az áldozat ismerőse, rokona vagy családi barát. Persze a későbbiekben a túlélők sok esetben teljesen megszakítják a kapcsolatot a bántalmazóval, miért is akarnának újra beszélni vele? 

A filmbeli Chloét a nála 6 évvel idősebb bátyja abuzálta éveken át, amikor még gyerekek voltak. A férfi börtönben is volt a tettéért, ám Chloé tudomást szerez arról, hogy a féltestvére abba a városba költözött, ahol ő is él. Elsősorban logisztikai kérdéseket szeretne tisztázni vele: megállapodást kötni, amelynek segítségével elkerülhetik a város különböző tereiben való találkozást – ez a mediációs folyamat kiindulópontja, ezért keresi fel a nő az Áldozatsegítő Központ szakembereit. Ugyanakkor a resztoratív eljárásokat kutató Schmidt Laura (Nemzeti Közszolgálati Egyetem) azt írja a Belügyi Szemlében megjelent cikkében, hogy

a sértetteknek gyakran olyan kérdéseik is vannak, amelyekre csak az elkövető tud felelni. Miért őket választotta? Ha családon belül történt a szexuális bántalmazás, a szülő(k) vagy másik szülő – aki talán már nem él, így tőle nem lehet megkérdezni –, tudott-e a bűncselekményről, hagyta-e?

A beszélgetés hatására a túlélőben sok esetben csökken az önhibáztatás, a bűncselekmény felelőssége pedig „visszaszáll” az elkövetőre. Ám előfordulhat az is – és a mediátornak erre is fel kell készíteni a kliensét –, hogy az illető nem kap (érdemi) válaszokat, vagy nem olyan válaszokat kap, mint remélte, mert a tettes továbbra is mentségeket keres (a belátási képesség hiányára hivatkozik, vagy arra, hogy nem tudta, hogy a másik nem akarja), és a felelősség egy részét próbálja az áldozatra hárítani (miért nem fejezte ki magát jobban?).

Ez egy olyan veszélyforrás a folyamat során, amelyre fontos odafigyelni, ahogyan arra is, ha az elkövető ismét manipulálni igyekszik a túlélőt, és fennáll a reviktimizáció, azaz az újbóli sértetté válás kockázata (például az áldozathibáztatás miatt, amelyre a tágabb társadalom is ráerősít).  

„A helyreállító igazságszolgáltatás küzdősport”

– hangzik el a film nyitó- és zárójelenetében, ami abból a szempontból talán szerencsétlen mondat, hogy a felek közötti kontaktus a mediáció során rendkívül beszabályozott, így a sportos analógiánál maradva inkább a teniszre hasonlít. Ugyanakkor a kijelentés nyilván érzékelteti a folyamat rendkívül megterhelő voltát.

Az arcuk mindig előttem lesz Chloéja is kezdetben már-már retraumatizálódik, szinte az elviselhetetlenségig felerősödnek a szorongásos tünetei, nem eresztik a múlt rémisztő árnyai, az emlékbetörések, a hangok, a szagok, az őt elárasztó érzelmek; így pszichológus segítségét is igénybe veszi, hogy stabilizálódjon, megerősítse az önszabályozási, önnyugtatási képességét (ez egyébként a traumaterápiák első lépése is).  

Látva, hogy min megy keresztül, az egyik barátja beszél is a mediátorral, hogy szerinte nem kéne folytatni ezt az egészet, mert félti Chloét. Ezen a ponton érdemes hangsúlyozni, hogy a helyreállító igazságszolgáltatásban minden szereplő, az áldozat és az elkövető is, önkéntesen vesz részt, és bárki bármikor felfüggesztheti, visszavonhatja a részvételét. Az pedig, hogy a túlélő végre döntési pozícióban van, hiszen a folyamat az ő tempójában, az ő igényeinek megfelelően is halad, visszaadhat a kontrollérzetéből valamit, ami a bűncselekmény elszenvedése során jelentősen sérült. De visszatérve a jelenethez: a mediátor azt válaszolja a barátnak, hogy

ha abbahagyják, Chloé „párbeszédre való igénye ugyanúgy fennmarad, a biztonságos keretek viszont nem”, ami veszélyesebbé is teheti a helyzetet. 

Tiszteletben tartani a csendet 

Az arcuk mindig előttem lesz azért is izgalmas film, mert általa betekintést nyerhetünk a mediátorok – Fanny, Michel és Judith – munkájába, akik hónapokon keresztül készítik fel klienseiket a találkozásokra, a lehető legrosszabb forgatókönyveket is végigbeszélve velük. Ez egy olyan szakma, amely különleges jelenlétet igényel: nincs benne ítélkezés, még csak megjegyzések, sugalmazó, zárt kérdések sem fordulnak elő.

A mediátor nem javasol megoldásokat, nem mondja meg a hozzá fordulóknak, mit kéne tenniük (ahogy a pszichológus sem), nem sürgeti őket, hanem a kereteket biztosítja, meghallgat, és befogadó légkört teremt, amelyben „emberek olyan dolgokat is kimondanak, amelyeket korábban sosem”.   

Ahogyan Schmidt Laura fent idézett cikkében írja, az Európai Bizottság 2020-as jelentése szerint a tagállamoknak ugyan nem kötelező a helyreállító igazságszolgáltatás módszerének alkalmazása, mégis 24 tagállamban működik az intézmény, köztük Magyarországon, ahol 2018 óta súlyosabb bűncselekmények esetén is alkalmazható. 

Ugyanakkor jellemző, hogy a közvetítői eljárás (nálunk így hívják, és általában mediációt értenek alatta) gyakran a szabálysértések, illetve a kevésbé súlyos bűncselekmények, fiatalkorú elkövetők esetén szolgál a büntetőeljárás alternatívájaként – a már említett előnyein túl részben azért, hogy csökkentse a büntető igazságszolgáltatás terheit, valamint azért is, hogy a fiataloknak ne kelljen javítóintézetbe menni, ami gyakran hozzájárul a további kriminalizációjukhoz, hanem más lehetőségeik is legyenek a jóvátételre, kárenyhítésre.  

Meg kell-e bocsátani? 

A filmben a helyreállító igazságszolgáltatás azon példáit látjuk, amelyek kiegészítik, nem helyettesítik a büntetőeljárásokat. Sőt, az is a resztoratív megközelítés egyik előnye, hogy olyan esetekben is lehet alkalmazni – a felek beleegyezésével –, amikor a bűncselekmény jogi értelemben már elévült. Különösen releváns ez nemierőszak- vagy zaklatási ügyekben, ahol a trauma természetéhez tartozik, hogy az áldozatok gyakran csak hosszú évek, akár évtizedek múltán tudják felidézni a velük történteket (ennek a lélektanáról Szirtes Lili tanácsadó szakpszichológussal beszélgettem ITT). 

Persze lehet és érdemes is vitatkozni azon, hogy a resztoratív módszereket hol helyezzük el az igazságszolgáltatásban, ahogy az is kérdéses, mi a nehezebb: pár évet ülni egy bűncselekmény elkövetéséért, vagy mélységében szembesülni a tetted következményeivel, a hatására kisiklott életekkel, és azzal a fájdalommal, amit másoknak okoztál.

Megfontolandó továbbá – és országonként el is tér az arra vonatkozó szabályozás –, hogy a mediátorok milyen képzettséggel rendelkezzenek: a súlyosabb bűncselekmények esetén közreműködő szakembereknek legyen-e pszichoterápiás, pszichiáter végzettsége. 

Ezzel együtt is, Jeanne Herry filmje, Az arcuk mindig előttem lesz, hitelesen ünnepli a helyreállító igazságszolgáltatásban rejlő lehetőségeket. Holott ez a folyamat „magában foglal mindent, amit korunk gyűlöl: sok időt vesz igénybe, sokakat érint, bizonytalan, és nem is működik mindenkinél”.

Az elkövetőket viszont közelebb viheti az őszinte megbánáshoz és bocsánatkéréshez. Utóbbi képesség elsajátítására társadalmi szinten is nagy szükségünk lenne, hiszen az elmúlt években jóformán nem is láttunk érdemi, jelentésteli bocsánatkérést a nyilvánosságra került bántalmazásos ügyekben (legyen szó a metoo-ról, Eszenyi Enikőről vagy a pedofilbotrányról). 

Ugyanakkor a megbocsátást sürgetni, mi több, elvárni, nyilvánvalóan tévút. A megbocsátás hangsúlyozása (ahogy arról korábban részletesebben írtam) fokozhatja azoknak az áldozatoknak a szégyenét, akik képtelenek erre.

Vagy külső nyomásra „bocsátanak meg”, és ez hamis lezáráshoz, egyfajta elkerüléshez vezet.

Pedig a túlélők érzelmi és testi biztonsága, határhúzása, világban való bizalmának helyreállítása ilyenkor a legfontosabb – és ebben is sokat segíthet a resztoratív megközelítés.  

Az arcuk mindig előttem lesz című francia filmdráma (Je verrai toujours vos visages, 118 perc, 2023, rendező Jeanne Herry) 2024. június 6-tól nézhető meg a hazai moziban (forgalmazza: Cirko Film). Ne hagyjátok ki!

Kiemelt képünk forrása: Cirko Film

Milanovich Domi