Pillanatok, amikor ráeszmélhetünk, kik vagyunk és kik nem lettünk (eddig)

–

Az egzisztenciális pszichológia kifejezést sokan félreértik, például pénzügyekre asszociálnak az előtag nyomán. A kifejezés valójában azt jelenti: nem tárgyiasító viszonyulás a pácienshez. Bővebben: a vizsgálandó emberre a terapeuta nem laboratóriumi eredmények tükrében tekint, hanem létezéspartnerként kezeli, aki hasonló problémákkal küzd az életben, mint mások vagy mint ő maga.

„Egy egzisztencialista szemléletben dolgozó terapeuta tudja azt, hogy a szerepek meg is fordulhatnak néha” – mondja Kőváry Zoltán.

Az egzisztencia szó arra is utal továbbá, hogy az ember létlehetőségekkel születik. Sok minden lehet belőle, és alapvetően személyes döntés, mit valósít meg ezekből. Sokszor azonban elmegy a lehetőségek mellett a konformizmus vagy a különféle befolyásolások hatására. Ám bizonyos határszituációkban van lehetőség felébredni az önfeledt vagy létfeledt állapotból, és rápillantani a meg nem valósított lehetőségekre.

Önismeret + filozófia

Az egzisztenciális pszichológia egyik pillére a filozófia. Ezer szállal kapcsolódik a nagy gondolkodók felismeréseihez. „Ha az ember pszichoterápiával foglalkozik, előbb-utóbb elérkezik azokhoz a kérdésekhez, hogy mi az élet értelme, tudok-e élni a szabadságommal, mit lehet kezdeni a magánnyal stb. Ha a pszichológusnak nincs ezekre a kérdésekre valamiféle válasza – amely válaszokat nem lehet kizárólag empirikus eredményekre építeni, sokkal inkább átfogóbb filozófiai gondolatokra –, akkor nem tud igazán a páciensének segíteni.

A pszichológia alaptudománya ugyanis a filozófia és az arra épülő önismeret.”

Az egzisztenciális pszichológia úgy próbálja az embert megfigyelni, ahogy az a mindennapokban jelen van. A műszeres vizsgálatok eredményei persze nagyon fontosak. De hajlamos a mai pszichológia elmenni abba az irányba, hogy amit nem lehet megmérni, ami nem validálható, az nincs is.

Kik nem lettünk

Nagyon fontosak az életünkben az úgynevezett határszituációk. Ez lehet a halál (akár a másé, akár a miénk), a harc (az érdekek összeütközése), a szenvedés (amely nélkül nincs létezés), a bűntudat (nem teológiai értelemben, hanem annak a felismerése, hogy kishitűség, gyávaság miatt nem éltünk bizonyos lehetőségekkel, nem azok vagyunk, akik lehetnénk). Ezek a helyzetek (normatív kríziseknek is nevezik őket) minden ember életében jelen vannak. És választás elé állítanak minket: hagyjuk, hogy felnyissa a szemünket, vagy homokba dugjuk inkább a fejünket. Ha az előbbit választjuk, akkor ki kell dolgoznunk egy autentikus megoldást, el kell köteleződnünk valamilyen irányba.

Korunkra jellemző, hogy azt gondoljuk, enyhíteni kell a szenvedést azonnal és mindenáron. Elvárás a pszichológusok iránt, hogy segítsenek ebben. Hosszú távon viszont a fájdalomcsillapítás nem segít, ellene dolgozik annak, hogy megtalálja a saját útját valaki.

Szenvedni hagyni valakit persze nem emberséges, de ez nem azt jelenti, hogy ki kell söpörni a problémákat. A szenvedés olykor a meg nem valósult létlehetőséget tárja fel számunkra, mélyebb jelentés megismerésére ösztönöz. A szakembernek érzékenyen kell reagálnia a páciens fájdalmára, éreznie kell, mit bír el éppen. Saját akarata ellenére nem lehet valakit autentikusabb, önazonosabb létezés felé kalauzolni.

Nem könnyű az embernek önmagának maradni!

Heidegger írta, hogy „Az ember lényege szerint segítségre szorul, mert mindig az a veszély fenyegeti, hogy elveszti önmagát”. Nagy a veszélye annak, hogy olyan létformát választunk, amely megfelel az elvárásoknak. Lehet, hogy ez a létforma sikeres, gazdagságot hoz, de nem biztos, hogy önazonos. Kívülről persze nem lehet megmondani, kinek hogyan kellene élnie. Az utat mindenkinek magának kell megtalálnia.

Segítséget a beszélgetés révén lehet nyújtani: ezen keresztül mint egy tükörben megláthatjuk önmagunkat. Kőváry Zoltán egy irodalmi művel említ példaként, Tolsztojtól az Ivan Iljics halálát. Hőse egy halálos betegség révén döbben rá, hogy nem azt az életet élte, amit kellett volna. Megérzi az együttérzés, a szeretet erejét. Ehhez kell egy beszélgetőpartner számára, a szolgája. Történetük reményt ad nekünk: sosem késő.

Ha az életünk legvégén jutunk el a nagy felismerésekhez, akkor is részünk lehet a megváltásban – nem teológiai értelemben.

Honnan tudhatja az ember, hogy nem él önazonos életet?

Mindig vannak jelek, hogy nincs minden rendben, mondja a pszichológus. Tünetei vannak annak általában, hogy az ember megpróbálja elnyomni magában a kétségeit, elidegeníti azokat a vágyait, amelyek nem férnek bele a huszonegyedik századi értelemben vett sikeres életmódba.

A ráébredés formája lehet az álom. Vagy elkezdhet dolgozni bennünk egy művészeti alkotás: egy film, egy könyv, egy kép vagy akár egy transzcendentális tapasztalat.

Yalom írja, hogy „Míg a halál fizikailag elpusztítja, a halál tudata megmenti az embert”.

Mit jelent ez? „A lét végessége mindig elindította az embert a művészetek, a tudomány, a vallás felé – mondja Kőváry Zoltán. – Sok kulturális megközelítésnek az van a mélyén, hogy nem tudunk mit kezdeni a végesség tudatával.” Minek csináljak bármit, ha úgyis meghalok. A kulturális alakzatok abban segítenek, hogy a vég tudata ellenére értelmes életet tudjunk élni.

Nem oltja ki az elmúlás miatti szorongásunkat, ha azt mondogatjuk, „ez az élet rendje”. Ezzel csak elfojtjuk a félelmeinket. Ha azonban képesek lennénk tabusítás helyett végig a tudatunkban tartani, hogy minden véget ér egyszer, sokkal értékesebbnek tűnhetnének fel dolgok. Attól, hogy szembenézünk vele, hogy valami egyszeri, megismételhetetlen, akkor az egész értékrendünk megváltozhat, a viszonyaink másokhoz, egymáshoz. Jobban szem előtt tartanánk, milyen értékes az élet, a kultúra, a természet, a kapcsolódás.

Az egzisztenciális pszichológia sokat foglalkozik a szabadság kérdésével is

Mert bár mindannyian óhajtjuk elvileg a szabadságot, sokszor menekülünk is előle, hiszen felelősséggel és szorongással jár. Amikor lehetőségünk van választani, gyakorta megrettenünk. Csak magunkat okolhatjuk ugyanis a következményekért, szembekerülhetünk fontos emberekkel, elmagányosodhatunk, ami szintén alapvető félelmünk. Gyakorta a szorongás miatt inkább kimenekülünk a döntési helyzetekből. És csatlakozunk valakihez, aki dönt helyettünk, elmenekülünk a saját felelősségünk elől, esetleg másokat kezdünk el vádolni saját magunk helyett. 

A kreatív élet

A kreatív élet azt jelenti (Erich Fromm szavaival), hogy megszületünk, mielőtt meghalnánk.

Mi szükséges a kreatív élethez? (Egzisztenciális, nem művészi értelemben.) Nyitottság, bátorság, az ötleteink melletti kitartás. Önmagunk létrehozása. Az, hogy a szimbiotikus közegekből kiszakadunk és önmagunk apja-anyja leszünk. A saját határainkat pedig átlépjük, ha szűk a tér, azaz minden életszakaszban kidolgozunk egy új ént, és nem menekülünk vissza a szabadságtól való szorongás okán egy régebbi állapotba.

Az életet táguló körökként is elképzelhetjük: újra meg újra meg kell születnünk. Ha ehhez nincs erőnk, nyitottságunk, akkor betokosodunk, depressziósak leszünk vagy neurotikusak. (A neurózis maga az elvetélt kreativitás.) Esetleg elfedjük valamilyen függőséggel a kihívást.

Az egzisztencialista pszichológia igeideje a jelenné váló jövő. (Míg a pszichoanalízis inkább azt vizsgálja, honnan jövünk.) A boldogtalanság ugyanis sokszor abból fakad, hogy úgy érezzük, nem jó irányba haladunk, nem az elképzelt, vágyott jövő felé.

A teljes beszélgetést itt tudod meghallgatni: 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / David Wall

Kurucz Adrienn