A félelem evolúciója

Sok minden elválaszt minket, embereket, életkor, nem, bőrszín, társadalmi helyzet... a félelem azonban bizonyosan összeköt. Úgy tartjuk, a félelem egy alapérzelem, ami minden létező ember sajátja, éljen bárhol a világon. Eddig még senkinek nem sikerült olyan kultúrát találnia, ahol ne ismerték volna az emberek a félem érzését. Félt már az ősember is, mert nagy és ismeretlen volt a világ, bizonytalan és kiszámíthatatlan még a közeli holnap is. Félelmének nyomai ott vannak a barlangrajzokon, melyekkel megfoghatóvá, kezelhetővé próbálta tenni a lelkében növekvő érzéseket. Az a hatalmas állat pont elfért egy kisebb falrészleten, és olyan egyszerűen bele lehetett „döfni" a testébe azt a lándzsát.

De fél a ma embere is, aki lassan már mindent ismer, mert igencsak megokosodott az évezredek alatt. Fél, mert a félelmére még nem sikerült ellenszert találnia, akárhogy igyekezett is. Így aztán jobb eszköz híján eltereli a figyelmét, hatalmas zajt csapva maga körül, és próbálja elnyomni a belső hangot, ami azonban úgyis megtalálja a maga útját.

Már az újszülött is...

Félelmeid egy része veled együtt jön a világra. Ott van már az első lélegzetvételtől. Nem kell hozzá semmiféle korábbi tapasztalat, a természet programozta beléd. A megszülető baba már jól láthatóan fél a hangos zajoktól, az erős fényektől, a hirtelen és váratlan mozgástól, a bizonytalannak érzett testhelyzetektől, és a fájdalomtól is. De fél a később majd olyan lelkes sikongatásokat kiváltó zuhanástól is. Főként pedig a bizonytalanságtól, ha azt érzi, hogy az őt tartó kar feszült és ideges.

Aztán ahogy fejlődik, és már képes lesz megkülönböztetni egymástól az őt körülvevő felnőtteket, hat hónapos kora körül elkezd félni az idegenektől. „Ezt az arcot nem ismerem, halvány gőzöm sincs, mit várhatok tőle!” – fut át az agyán, és még a ritkán látott nagyi kezében is bömböl, gyakran jelentős sértődést okozva ezzel a „neveletlen viselkedéssel.”

Nem sokkal később az anya távolléte váltja ki az úgynevezett szeparációs szorongás érzését. Ez az a kor, amikor még vécére sem mehet az anya, mert a kétségbeesett poronty ezerrel ott teper a nyomában.

Válogatott ovis szorongások

Ahogy okosodik az embergyerek, „okosodnak” a félelmei is, elszakadva a konkrét helyzettől és tárgytól, szorongássá fejlődve. Mire oviba kerül, már képes lesz arra is, hogy elképzelje, milyen félelmetes esemény történik majd vele. „De biztosan értem jöttök?” – hangzik el a kérdés, mert már el tudja képzelni, hogy milyen az, amikor nem mennek érte.

Az első szociális félelmek is ekkor jelennek meg, a „Holnap is a barátom lesz még a Panka?” – típusú kérdések formájában. De erre a korra jellemző a sötéttől való félelem megjelenése is. A sötét olyan nagy, hogy szinte el lehet benne tűnni, és ki tudja megtalál-e valaha valaki?

A suliban aztán igazán van mitől félni

Az iskolában megjelennek a teljesítménytől való félelmek. Amíg pöttömként eszébe sem jutott hezitálni, mert hajtotta a lelkesedés, mostanra már begyűjtött annyi információt, hogy tudja: van, amikor nem jön össze, amit eltervezett. Azt is megtanulta, hogy a környezet figyel, és kiszúrja, ha mégsem sikerül, emlékeztetőül szép nagy fekete pontot vésve a kudarcra. Erikson, a neves fejlődéspszichológus, úgy gondolta,

ha a kisiskolás gyereket ahelyett, hogy dicsérnék azért, amit elért, inkább elmarasztalják azért, amit nem sikerült elérnie, kialakítják benne a kisebbrendűség később már nehezen leküzdhető érzését.

Bátortalan kamaszok

A kamaszok aztán beszélhetnének a félelemről, mert van nekik bőven, de pont ők azok, akik még maguknak is nehezen vallják be azokat. A határozottnak és elutasítónak látszó páncél mögött ott nyüszög egy kisgyerek, akinek inog a talaj a lába alatt. A szociális visszautasítástól való szorongások ekkor hágnak a tetőfokára. Kellek, nem kellek? Milyen és ki is vagyok valójában?  Ez pörög napi huszonnégy órában a fejükben, és nem is tudják, mennyire nincsenek egyedül ezekkel a gondolatokkal!

Egyre szaporodó felnőtt félelmek

Azt remélhetnéd, mire benő a fejed lágya, a félelmeidet is kinövöd. De azok olyan rafináltak, hogy úgy nőnek veled, mint a saját bőröd. Hogy mitől félhet a bölcs felnőtt? Nagyjából mindentől. A repüléstől, a szigorú főnöktől, a betegségtől, a munkája elvesztésétől, a szerelmi csalódástól, a háborútól, a terrortámadástól, a gonosz idegenektől vagy csaló ismerősöktől. Félhet a magánytól, de ugyanúgy a másik fenyegető közelségétől is. Félhet a sikertől, hangozzék bármilyen abszurdan is, és fojtogatóan félhet a kudarctól is, annyira, hogy nem is próbálkozik.

Legfőképp pedig félhet a haláltól, attól a legnagyobb ismeretlentől, ahonnan még senkinek nem sikerült visszajönnie.

Szeretlek, félelem!

A félelem azonban nem kizárólag egy csúnya, és rút valami, ne légy vele egyoldalúan ítélkező! Inkább vedd észre a jó oldalát! Hiszen a félelem véd is. Ott van, és megálljt parancsol, ha valami nagy hülyeséget csinálnál, elgáncsol, nehogy a vesztedbe rohanj. A félelem a barátod is, akinek fontos, hogy megfontolt légy, hisz ő is csak akkor van, ha te vagy. Így, ilyen félősen, ilyen bátortalanul, de mégiscsak létezően.

Hogyan kezeld a félelmet?

Már sokszor elmondták a félelemmel kapcsolatban, hogy nem leküzdeni kell, hanem megérteni. Ehhez a legjobb módszer az „5 Miért?” kérdése. Vegyél elő egy lapot, és írd le, mitől félsz, majd kérdezd meg magadtól, miért is félsz attól a bizonyos dologtól, és ezt is írd le a lapra! Amikor megvagy, akkor a válaszoddal kapcsolatban ismét tedd fel magadnak a kérdést, hogy „Miért?”. Mire az ötödik kérdésre is megadtad a választ, általában már látod is, mennyi irracionális elem van a félelmeid mögött. Leggyakrabban arra is fény derül, hogy a felszínen megélt félelmeid milyen távol állnak attól, amitől valójában tartasz, és igazából csak kerülőutak, elterelő hadműveletek, hogy ne a lényeggel foglalkozz. Ez a gyakorlat jó bevezetője lehet egy mélyebb önismereti munkának.

Orvos-Tóth Noémi