–

Gyárfás Dorka/WMN: Egy héttel a bemutató előtt már megszűnik a világ számodra? A színészek ilyenkor bezárkóznak és csak a feladatra koncentrálnak...

Ember Márk: Egy egészséges világban így lenne, de most mindig ott motoszkál az ember tudatában, hogy bármikor leállhatunk. Bármelyik nap csöröghet a telefon, és mondhatják, hogy egy kollégáról kiderült, elkapta a vírust. Vagy épp rólam derül ki… Olyan világban élünk, amiben az is megtörténhet, ami eddig soha, hogy egy előadás elmarad.

Azelőtt ez elképzelhetetlen volt, ha fél lábon csinálod végig, ha aznap halt meg egy hozzátartozód vagy ha balesetet szenvedsz, akkor is szólsz a rendőrnek, hogy majd folytassuk akkor, ha már lejátszottad a darabot – most meg hét előtt tíz perccel is lefújhatják az egészet.

Nagyon más így készülni, nyomot hagy az idegrendszeremen is. Eddig általában nem volt gondom a szövegtanulással, simán megragadt a fejemben, most meg minden egyes szóért küzdenem kell. Lett valami furcsa gát bennem. 

Gy. D./WMN: És hogy lehet maszkban próbálni, úgy, hogy nem látod a másik mimikáját?

E. M.: Hát, ez nekem különösen necces, hiszen új vagyok ebben a csapatban, és tök jó lenne megismerni mindenkit, ehelyett a főpróbahéten látom először, hogy ki mit játszik. De ez van, alkalmazkodni kell… akkor is, ha szörnyű. A beszédben is rettenetesen zavar, szóval semmi jó nincs benne. 

Gy. D./WMN: Hogyan viszonyulsz ahhoz a polgári színjátszáshoz, aminek ez a darab az egyik gyöngyszeme? Egy Z generációs fiatalnak honnan van meg az a modor, ami ehhez a játékstílushoz kell?

E. M.: A modort és a stílust a szöveg képviseli, nekem inkább az emberre kell koncentrálnom, aki bizonyos szempontból semmit nem változott az elmúlt száz évben. Persze egyes dolgokban mégiscsak változott, mert például az Illatszertár karakterei még akkor is gyönyörűen beszélnek egymással, amikor szélsőséges idegállapotba kerülnek. De ha ezeket a szép szavakat elhagynánk, szerintem ez mai történet is lehetne.

Ami a két szerelmes közt zajlik levelezésben, az ma történhetne akár a Messengeren vagy a Tinderen is – de ha megpróbálnánk aktualizálni, és mindenáron mai környezetbe helyezni, akkor megerőszakolnánk a darabot, mert pont az a szépsége, hogy a lényeg akkor és ma is ugyanaz. 

Gy. D./WMN: Mondjuk, amikor Nora Ephron aktualizálta A szerelem hálójában című filmben, az nem tűnt megerőszakolásnak… Épp az látszott, hogy simán játszódhat bármikor. 

E. M.: Persze, és ez is mutatja, hogy nem az internet okozza, hogy az emberek manapság elidegenednek egymástól. Csak arról van szó, hogy mindannyian bátrabbak vagyunk, ha nem szemtől szemben kell megnyilvánulni egymással, mert akkor belénk kúszik valamilyen gátlás – ez mindig így volt, és ma is így van. Tény, hogy ma könnyebb is megúszni a személyes színvallást.

Gy. D./WMN: Szerinted az egy szép, romantikus dolog, hogy aki az életben a legjobban irritál, azzal írásban – mit sem sejtve – a legintimebb érzéseidet osztod meg?

E. M.: Egyrészről romantikus, másrészről végtelenül vicces, harmadrészt hihetetlenül bugyuta, és elképesztően drámai. Amikor Asztalos úr megtudja, hogy ki is az, akivel több mint egy éve levelezik, akkor az a világ, amit abban az évben felépített magában, egy pillanat alatt hullik darabokra. Nincs fájdalmasabb, mint amikor az embernek ki kell lépnie a buborékból, és szembesülni vele, hogy a valóság nem az, aminek ő gondolta. 

Gy. D./WMN: Veled is volt ilyen?

E. M.: Persze, én már ennek a kornak a gyermeke vagyok.

Sipos úr azt mondja a darabban: „Egy rendes drogista hirdet, informálódik és nősül” – ez mit jelent? Feladok egy hirdetést az újságban, hogy feleséget keresek. Nekem már nem kellett újságban hirdetnem, hanem csak felmentem a Tinderre.

Gy. D./WMN: Tényleg?

E. M.: Persze! Miért ne próbáltam volna ki? 

Gy. D./WMN: Hát, mert nincs rá szükséged. A lányok nyilván sorban álltak a Vígszínház művészbejárójánál. (Márk az elmúlt évad végéig ott volt társulati tag – a szerk.)

E. M.: Ez még korábban volt, két éve csodálatos párkapcsolatban élek. De ez nem is annyira szükség kérdése – az ember egyszerűen érdekli, ha megjelenik valami új és ismeretlen dolog. És egy olyan hiú embernek, mint amilyen én vagyok, az is számít, hogy hány matche van. Aztán mégis csak egy randim lett belőle, de az legalább jól sikerült. Ez még az egyetemi időszakban volt, most már nem merném kipróbálni, mert nem arról szólna, hogy érdeklem-e a lányokat, hanem hogy „Na, az Ember Márk fenn van a Tinderen”.  Viszont egy csomó barátom és barátnőm ott találta meg a párját, és már többen a házasság küszöbén állnak. Szóval nincs ezzel baj, ebből is születhetnek szép dolgok.

Gy. D./WMN: Érdekes, hogy színpadon csak most talált meg téged egy ilyen szerelmes szerep – annyira passzolna hozzád különben.  

E. M.: Filmekben és sorozatokban azért már játszottam ilyet (például az Egynyári kalandban vagy a Csak színház és más semmiben), de azt képzeld el, hogy a Színművészetin egyáltalán nem volt szerelmes jelenetem. Egyrészt azért, mert praktikus ember vagyok, és az osztályunkba tizenegy fiú és három lány járt, ami azt eredményezte, hogy mindenki a lányokkal akart próbálni, így alig lehetett hozzájuk férkőzni. Én tehát inkább azokkal próbáltam, akik ráértek. 

Gy. D./WMN: Nem álltál sorba a lányokért…

E. M.: Nem. Másrészről pedig az egyetemen még egy tök másik karakter voltam: vagy 15 kilóval többet nyomtam. És nem is úgy jött ki a lépés. Elsőben még állatjeleneteket készítettünk, aztán a gyerekkorunkat dolgoztuk fel, aztán a Platonovban kellett megtalálnunk a saját életünket – amiben én egy családjelenetet választottam –, majd jött Goldoni, amiben direkt férfitörténeteket kerestem, majd Othello-Jágó jeleneteket játszottunk, és A brémai muzsikusokban is egy pandát alakítottam. Tehát az egyetemen végig elkerült az, hogy lányokkal dolgozzak. Az első nagy szerelmes szerepem – amikor egy lány szemébe úgy kellett belenéznem – a Szentivánéji álomban Lysander volt.

Ezért a szerepért fogytam le 15 kilót, mert azt éreztem, hogy ez a fiú kisebb és törékenyebb, mint amilyen én vagyok. Utána aztán elkezdtem a sorozatokban is ezt a karaktert kapni, ami miatt edzeni kezdtem, és újra nagyobb lettem, de már másképp. 

Gy. D./WMN: Ez egy életmódváltás volt?

E. M.: Igen, azóta sokkal tudatosabb étkezem. Tudom, hogy ha este hatkor gabonapelyhet eszem, az rossz. Sokáig grammra mértem az ételeket, de ezt a színház mellett nem lehet rendesen csinálni. Majd, ha novembertől februárig nem próbálok, akkor megint lesz időm főzni, és mérni a fehérjét, a szénhidrátot meg a rostokat.  

Gy. D./WMN: Belülről is máshogy látod már magad?

E. M.: Nem, belülről mindig a kövér kisfiú maradok. Sőt, sokkal inkább van testképzavarom, mióta változott a testem, mint előtte. Most már méri az ember magát valamihez. 

Gy. D./WMN: Szóval az önbizalmad nem lett több?

E. M.: Önbizalmam mindig is volt, az soha nem a súlyomtól függött. De például

soha nem gondoltam magamra úgy, mint arra a srácra, akit a csajok megnéznek. Mindig azt gondoltam, hogy nekem dolgoznom kell azért, hogy az emberek figyeljenek rám.

De ez nem önbizalom kérdése, mert azt tudtam, hogy ha valakivel le tudok ülni beszélni, akkor egy idő után megnyerem magamnak. Most viszont mondják, hogy megnéznek az emberek. Jaj, ez rettenetesen kínos… Ne beszéljünk a kövér kisfiúról, kérlek!

Gy. D./WMN: Jó, de szerintem olyan érdekes, hogy a belsőnk mennyivel később követi le a külső változásokat…

E. M.: Nem is tudom, hogy valaha leköveti-e. Szerintem soha. Ez nem lehetséges. Legfeljebb annyiban, hogy most már elhiszek magamról más karaktereket is, mint amiket korábban képzeltem magamnak.  

Gy. D./WMN: Szerinted a testsúly összefüggésben van azzal, hogy valaki szerelmest játszhat-e? 

E. M.: A hagyományos színházban igen, és egyébként is, színészként tudnod kell, hogy egy adott közegben mit jelentesz. Ha tizenegy fiú között akad nálam sokkal líraibb beállítottságú srác, akkor valószínűleg nem én fogom játszani a hősszerelmest.

Gy. D./WMN: Nincs változóban ez a dolog a színház világában?

E. M.: De, például én is eljátszhatok most egy Asztalos urat, aki merőben más, mint én vagyok. Nem egy álmodozó típus, csak két dolgot szeretne: munkát, és egy asszonyt, akihez hazamehet. De nem akar nagy ember lenni, mert úgy gondol magára, mint akiben nincsenek igazán kiemelkedő képességek. Még abban sem vagyok biztos, hogy hatalmas szerelmet vizionál magának – de biztos, hogy ha kihunyna a szerelem, amiatt nem válna el. Tőlem ez mérhetetlenül távol áll. Én igyekszem magas hőfokon égni és létezni, többek között ezért is döntöttem úgy tavaly, hogy otthagyom a Vígszínházat. Mert addigra valami takarékra állította bennem a gázt, és azt éreztem, hogy minél gyorsabban kell lépni, mielőtt még végképp kihuny. Nem akartam addig húzni, míg az is tönkremegy, amit addig felépítettünk. Így most a legnagyobb örömmel megyek vissza pár szerepet eljátszani, és azt tapasztalom, hogy a kollégák is nagy örömmel fogadnak – remélem, hogy őszintén.  

Gy. D./WMN: Csak pont úgy jött ki a lépés, mintha azért jöttél volna el, ami ott történt… Téged ez hogyan érintett?

E. M.: Én Enikőnek már jóval a történtek előtt jeleztem, hogy jövőre máshol szeretném folytatni. Az van, hogy amikor az ember az egyetem után bekerül egy színházba, akkor elfogad bizonyos szabályokat. Például elfogadja, hogy ha megkérdőjelezhető stílusban beszélnek az emberrel, az a művészi teljesítmény elérése érdekében történik. Remélhetőleg ez most már másképp lesz, de eddig így volt. Azért nehéz ezt számon kérni azokon, akik ebben részt vettek, mert ők is így nevelkedtek. Vagyis abban a szemléletben hogy – az előadás érdekében szinte bármi belefér.

Most pedig egy olyan korba értünk, ahol újratanulunk kommunikálni egymással. Újratanuljuk azt, hogyan lehet egymással beszélni, és mit jelentenek bizonyos szavak. Akkor van baj, ha valaki nem látja be, hogy változtatnia kell, mert a világ is változik körülötte, és ami régen oké volt, az ma már nem oké.

Normálisnak kellene lennie, hogy folyamatosan újrafogalmazzuk az egymáshoz való viszonyunkat. De én mindig szóltam, ha azt éreztem, hogy valami nincs rendjén.

Gy. D./WMN: És mi volt rá a reakció?

E. M.: Amit már említettem: hogy „jót akarok”, hogy „ez nem személyes, hanem az előadásért történik”, stb. És itt elakadtunk, mert nem kerültünk közös platformra. De személyesen nem szenvedtem el semmilyen abúzust. Csak azért lehet bűntudatom, hogy nem szólaltam fel többször, amikor nem én voltam a célpont. 

Gy. D./WMN: Állítólag az idősebb kollégák sem szólaltak fel, akiknek a szava talán többet nyomott volna a latban.

E. M.: Nagyon bonyolult kérdés, hogy ki, miért meg miért nem. De rajtuk sem lehet ezt számon kérni, mert szerintem nekik ez így volt törvényszerű. Még ha érezték is, hogy nincs rendben, akkor is volt egy magasabb rendű cél, ami legitimizálta ezt a hangnemet, és azt nem lehetett megkérdőjelezni.

Most már tudjuk, hogy nem indok a magasabb rendű cél, mert attól még ez nem fér bele, hisz látjuk, hogy másképp is lehet.

Van az a mondás, hogy „Teher alatt nő a pálma”. Igen, de nem mindenki pálma. Kérdés, hogy mindenki képes-e ezzel a változással együtt fejlődni. De azért beszélek nehezen még most is róla, mert mindemellett én mindent a Vígszínháznak köszönhetek. Azért tartok most itt, mert a Vígben azokkal dolgozhattam, akikkel, és olyan lehetőségeket kaptam, annyit tanulhattam, amennyit ott kaptam. Jó lenne megnézni egy párhuzamos történetet arról, mi történik, ha ez nem így alakul. 

Gy. D./WMN: Szerintem nem azt várjuk, hogy minden teljesítményt írjunk le az elfogadhatatlan viselkedés miatt, és nem is azt, hogy aki ilyet tesz, az az élete végéig bujdokoljon. Csak azt, hogy nézzen szembe vele és a kárral, amit okozott. Vállalja érte a felelősséget. 

E. M.: Igen, nyilván egy bocsánatkérés jólesett volna mindenkinek. 

Gy. D./WMN: Tényleg úgy érzed, hogy a Vígszínháznak köszönhetsz mindent? Az SZFE-nek vagy az osztályfőnöködnek, Máté Gábornak nem annyit?

E. M.: Dehogynem! Nekik is sok mindent, persze. Sőt.

Mindent a Vígszínháznak köszönhetek, a Vígszínházat pedig az SZFE-nek köszönhetem. És ha nem Máté Gábor vesz fel, szerintem ma rettenetesen rossz színész lennék.  

Gy. D./WMN: Olyan rossz volt az ízlésed? Vagy miért?

E. M.: Nem is nagyon volt ízlésem. Arról van szó, hogy Máté Gábor megtanítja az embert gondolkodni. Minden pillanatban figyelni, elemezni, értelmezni és megérteni a dolgokat – erre tanít elsősorban. Az SZFE előtt például sokkal kirekesztőbb volt a gondolkodásom. Gyűlöltem például a zenés színházat – azt gondoltam, az a pokol, amibe nem szabad belemenni. Meg is volt az elméletem róla: azt gondoltam, hogy a zenés színház azért nem lehet jó, mert a színház csak kétféle módon lehet jó: ha valós világban kitalált dolgokról beszél, vagy, ha kitalált világban valós dolgokról. A zenés színház pedig kitalált világban kitalált igazságokról beszél, tehát nem ér semmit.  

Gy. D./WMN: Ezt te találtad ki?

E. M.: Én magam, 16 évesen a Combino villamoson.  

Gy. D./WMN: Hát, legalább megpróbáltál gondolkodni.. 

E. M.: Igen, de sokkal szűklátókörűbben szemléltem a világot.

Gy. D./WMN: Azóta hány zenés színházi előadás is áll a hátad mögött?

E. M.: Lássuk csak: Puskás, A nagy Gatsby, Padlás, A dzsungel könyve, A Pál utcai fiúk, Túl a Maszat-hegyen, Csoportterápia, Hello Again, Popfesztivál 40, a Jó estét, nyár, jó estét, szerelem… Szóval azóta javarészt zenés színházi előadásokban veszek részt. Persze már nem is gondolom úgy, ahogy akkor.

A színházat magát szerettem meg Máté Gábor által. Ezért fájdalmas, amikor azt mondják, hogy az SZFE-n kirekesztő ideológiai képzés zajlik. 

Gy. D./WMN: Mivel magyarázod, hogy a színházi világ mostanában állandó támadások kereszttüzében áll?

E. M.: Azért nehéz ezzel mit kezdenem, mert egy olyan generáció csatája ez, és olyan régi sérelmekből táplálkozik, amikhez semmi közöm, hiszen még a születésem előtt kezdődött. 

Gy. D./WMN: Gondolod, hogy a ti generációtok meg tudja majd haladni?

E. M.: Nagyon remélem, különben ugyanitt fogunk tartani tíz év múlva is. De bevallom, azt hittem, hogy mire végzek az egyetemen, már nem ez lesz. Először ugyanis még gimiben hallottam róla, amikor az előadóművészeti törvényen vitatkoztak. Én akkor tudtam meg, hogy létezik olyan, hogy Magyar Színházi Társaság és Magyar Teátrumi Társaság. Még azt sem tudtam, mi az a színházi szakma, de hogy van egy kettéosztottság benne, azt már akkor érzékeltem. Arra gondoltam, hogy ha engem felvesznek az Egyetemre, akkor mire végzek, már biztos nem ilyen lesz a helyzet. És most látjuk, hogy de. Ez van. 

Különösen szomorú benne, hogy én is érintett lettem, mert amikor azt mondják, hogy mindaz, ami kijön a Színművészeti Egyetemről, az pusztulat, akkor arra gondolok, hogy jöjjön már el az előadásaimra, és mondja már el, hogy mi az, amit ő pusztulatnak lát. De könyörgök, ne tegye idézőjelbe azt az öt évet, amiért én megküzdöttem, és amit végigtanultam.

Olyan ez, mintha azt akarnák elmagyarázni nekem, hogy mindaz, amit eddig csináltam, rossz. És amit tanítottak nekem, az mind hülyeség, felejtsem el. Ráadásul érvek nélkül. 

Gy. D./WMN: Mert agymosott vagy.

E. M.: Agymosott és liberális. Elmondok erre egy történetet. Én magyarországi szerb vagyok, de ezzel nem sokat foglalkoztam 18 éves koromig. Sőt, menekültem is előle: nyolcadikban eljöttem abból a szerb tanítási nyelvű suliból, ahová az egész családom járt a nagyszüleimig bezárólag. Ki akartam szakadni ebből a közegből, és ez sikerült is. 

Gy. D./WMN: Otthon szerbül beszéltek?

E. M.: Szerbül is, igen, mikor-hogy. Nekem az anyanyelvem a szerb, az óvodában tanultam meg magyarul. Tartjuk az ünnepeinket, járunk templomba, stb., de én sokáig lázadtam ez ellen. Viszont amikor az ember színészetet tanul, akkor azzal kell először foglalkoznia, hogy ő kicsoda. Máté Gábor egyszer azt mondta nekem, hogy szerinte foglalkoznom kellene a szerbségemmel, mert ha tisztába kerülök vele, az érdekes ízt hozhat a színészetembe. Onnantól elkezdtem foglalkozni a kultúrámmal, a vallásommal, a gyökereimmel és a közeggel, amibe születtem, és azzal, hogy mit jelent Magyarországon egy kisebbséghez tartozni, hogyan lehetek itt szerb, és hogyan lehetek emellett magyar. Ez nem ideológia volt, csak rávezetett arra, milyen fontos, hogy honnan jön az ember. Neki köszönhetem, hogy megtaláltam a vallásomat, hogy megtaláltam a vallásomban Istent, és hogy dolgozhatok ezért a közösségért. Ezért aztán különösen fáj, amikor értéktagadó libernyáknak állítanak be. 

Gy. D./WMN: Lehet azt mondani szerinted, hogy „ez nem rólam szól, ebben a vitában nem veszek részt, nekem ehhez semmi közöm, mert ez egy másik generáció beteg hozzáállása”?

E. M.: Nem, de

lehetetlen helyzetbe kerültünk, mert olyan vitákba és nézeteltérésekbe kell beleszólnom, amikhez tényleg nincs közöm – ugyanakkor mégis közöm van hozzá, mert a jövőmet befolyásolja. De ha valaki megszólal, akkor máris kategorizálják, és odasorolják az egyik oldalhoz.

Nekünk volt egy kurzusunk a Színművészetin Vidnyánszky Attilával (mert Máté Gábor meghívta), ami nekem csodálatos élmény volt, bár a vizsgát sajnos nem tudtuk megtartani belőle. De a kéthónapos kurzus alatt rengeteget tanultam. Nem értem az egészet, és zavarban vagyok. 

 A Puskás azért volt egy iszonyú jó próbafolyamat, mert ezer helyről jött össze a csapat, mégis olyan jó szakmaisággal tudtunk együtt dolgozni és gördülékenyen zajlott a munka… Sejtettem, hogy lesznek felhangjai, de ha megnézed, miről szólt az előadás, akkor valójában arról, hogy van egy csomó tehetséges srác – most épp a fociban – és van egy hatalom (hívjuk kommunizmusnak), amelyik azt mondja: úgy fogjátok ezt csinálni, ahogy mi diktáljuk, vagy sehogy, mert nem csinálhatjátok. Ebből a történetből emelkedik ki Puskás Öcsi… Szóval azt hiszem, tök érvényes témáról beszélünk, és nemcsak az esetleges aktualitása miatt, hanem mert örök téma a hatalom és a tehetség viszonya.

Gy. D./WMN: Te a színészet mellett közben elkezdtél egy zenészi karriert is felépíteni. Még A Dal-ba is bejutottál…

E. M.: Ez véletlenek sorozatának köszönhető. Két éve eldöntöttem, hogy kezdek valamit azokkal a dalokkal, amiket addig írtam, és elkezdtem őket feltenni a YouTube-ra. Erre hopp, lett egy kiadóm, leszerződtetett a TomTom Records. Ők javasolták, hogy az egyik számot küldjük be A Dalba, én meg mondtam, hogy jó, bár nem is nagyon figyeltem akkor. Aztán írtak, hogy bekerült a legjobb 50-be. És képzeld, teljesen véletlenül volt három szabad szombatom a színházból, amikor el is tudtam menni a felvételekre. Mert decemberben derült csak ki, hogy bekerültem az adásba, de addigra megvolt a színházi műsor január-február-márciusra, és csoda, hogy akadt benne három szabad szombat. De még ekkor is azt hittem, hogy az első alkalommal ki fogok esni, aztán mégis eljutottam a döntőbe, ennek hatására pedig a rádióban is elkezdték sokat játszani a számomat. Szóval ez a dolog magától zajlik, nincs benne tudatosság. Az a mázlim, hogy nem ebből élek. Ha mocorog bennem valami, akkor megcsinálom dalban, és ha valaki szereti, szereti, ha meg nem, akkor nem.

Gy. D./WMN: Maradjon is így?

E. M.: Ha másképp csinálnám, talán nem lenne igaz. Tudom, hogy ez ízlés kérdése, de szerintem ezek nem különösebben jó dalok. Nem átütőek, nincs bennük valami nagy gondolatiság, én pedig éneklek valahogy, de nem vagyok egy bravúros énekes. Az a bája, hogy nagyon őszinték és valamilyenek.

Azt hiszem, hogy két nagy tragédiám van a zenélésben: 1. hogy sokkal jobb fülem van, mint amilyen hangom, és 2., hogy sokkal jobb zene szól a fejemben, mint amit le tudok játszani. 

Gy. D./WMN: Sokakat épp ez hajt. A színészet viszont…

E. M.: Az a hivatásom. 

Gy. D./WMN: Ciki lenne szerinted, ha az Illatszertárra visszatérve a két főhős közti korkülönbségről kérdeznélek? Hogy ez koncepció-e?

E. M.: Asztalos úr azt mondja magáról a darabban, hogy 28 éves, én pedig 27 vagyok. A Balázs kisasszony pedig azt mondja magáról, hogy vénlány – na, most egy vénlány akárhány éves lehet. De szerintem ez mind nem fontos, mert arról van szó, hogy két ember beszélget egymással. És talán nem nézünk ki rosszul Szinetár Dórával egymás mellett.

Gy. D./WMN: A tévéjátékot láttad Kern Andrással?

E. M.: Igen, és egy-egy hangsúlya meg is maradt bennem. Még előfordulhat, hogy a végén felhívom Andrist (akivel együtt játszottunk a Vígszínházban), hogy mondja el, mi a kulcs ehhez a karakterhez. Később ő játszotta Hammerschmidtet, az idős tulajdonost is ebben a darabban. Nézd, én nem vagyok egy polgári színész, de hogy őszinte legyek, ez a darab számomra közelebb is van Csehovhoz, mint Molnár Ferenchez. 

Gy. D./WMN: A sok kimondatlan érzés és gondolat miatt?

E. M.: Igen, itt mindenkinek rengeteg titka van. 

Gyárfás Dorka

Képek: Csiszér Goti – Goti Photography