„Lestük minden szavát, mert tudtuk, hogy kincset kapunk tőle” – 90 éve született Montágh Imre

–

Mindenki úgy érezte, hogy ismeri

Montágh Imre annyira izgalmas előadásokat tartott a beszédművelésről, hogy mindenki, aki látta őt a televízióban, hallotta a rádióban vagy olvasta a könyveit, úgy érezte, nem olyan megközelíthetetlen, mint „a többi híresség”, hanem kifejezetten a személyes ismerőse. A gyerekek éppúgy rajongtak érte, mint a felnőttek. Még azokat is elbűvölte, akik egyébként nem igazán érdeklődtek a kultúra iránt.

Montágh ugyanis mindenkivel szót értett. A kommunikáció mestere volt, szenvedélyesen hitt a beszéd tisztasáságának művelésében.

Én is úgy gondoltam rá kiskamaszként, mint akit jól ismerek, pedig sosem találkoztunk. Amatőr gyerekszínjátszóként már nagyon hamar találkoztam a nevével és játékos beszédgyakorlataival: a Gyermekszínjátszók beszédnevelő könyve szinte minden drámafoglalkozáson előkerült.

Középiskolásként sok versmondóversenyen indultam, nem utolsósorban azért, mert a nyertesek könyvutalványt is kaptak, én pedig elég megszállott olvasó voltam, de nagyon kevés saját könyvem lehetett. Az egyik megyei versmondót megnyerve, első utam a megyeszékhelyen található csodálatos könyvesboltba vezetett körülbelül tizenöt éves koromban, és elmondhatatlanul boldog tulajdonosa lettem végre a Tiszta beszéd című könyvének.

Most már nem a könyvtárba kellett járnom, hogy felkészülhessek a könyvéből a versenyekre, hiszen ott nem tudtam fennhangon gyakorolni a zseniális feladatokat, pedig épp ez lett volna a lényeg. (Soha nem volt elég kikölcsönözhető példány belőle, csak helyben lehetett olvasni.)

Ettől kezdve a szobámban mondtam el ezredszerre is, egyre gyorsabban és gyorsabban:

„Miért isznak a betyárok? Azért isznak a betyárok, mert jó nyár jár rájuk (és/vagy:) Azért isznak a betyárok, mert rossz nyár jár rájuk.”

Próbáljátok csak ki! Egyáltalán nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Számtalan remek gyakorlat szerepel a könyvében, amit a mai napig alkalmaznak a szakemberek, az én zöngétlen mássalhangzóim is sokkal tisztábbak voltak akkoriban, mint mostanság.

A szakma is elismerte kivételes tudását: „Montágh Imre Tiszta beszéd című remekművében az elméleti beszédtechnikai alapok mellett kifejti azt is, hogyan gyakoroljunk. Bevezet minket a légzés, hangadás, kiejtés és kifejezés rejtelmeibe” – olvasható a Beszédguru oldalán.

A megértésre törekedett

A beszéd tisztasága is nagyon fontos volt számára, de azt hiszem, valójában ez a cél lebegett a szeme előtt:

„A »megértés« kettős értelmű szó, benne van az »elfogadás« jelentése is. Minél jobban érted a másikat, annál könnyebben szereted, s minél könnyebben értenek téged, annál jobban fognak szeretni.”

A Mondjam vagy mutassam?! című könyvében szerepel tőle ez a mondat, ami akár az ars poeticája is lehetne, mert egész életében arra törekedett, hogy mi, emberek, minél jobban megérthessük és szerethessük egymást. Ő maga is elképesztően szeretetre méltó személyiség volt, nézzétek, hogy ebben a kicsivel több mint egy percben, milyen szépen összesűrítette a „montághságot”:

1981-ben hívta meg őt Antal Imre beszélgetni a Randevú című műsorába. Akkoriban még bőven elég volt egyetlen televíziós szereplés is ahhoz, hogy valaki országos ismertségre tegyen szert, de kevesen tudtak úgy élni ezzel a későbbiekben, mint Montágh Imre, aki az Útravaló című nyelvművelő műsorában milliókat ültett a képernyő elé. Engem is. Még a gyerekek is lenyűgözve hallgatták, milyen okosan, szellemesen, biztos tudással beszélgetett például a hangképézés fontosságáról vagy zöngésekről és a zöngétlenekről. Talán nem is az volt a lényeg, hogy miről beszélt, hanem az, ahogyan átadta a kommunikáció sokrétűségét, amelynek a beszéd csupán az egyik része volt.

„Tanítás közben egyre világosabbá vált számomra, hogy a beszéd önmagában nem tanítható. Csakis a totális kommunikáció. Így kezdtem magam beleásni a nonverbális megnyilatkozások sűrűjébe” 

– idézte Montághot a Gyógypedagógiai Szemlében Subosits István.

Kilencévnyi boldog gyerekkor után szörnyű sok szenvedés jutott neki

Montágh Imre első kilenc éve olyan volt, mint a mesében: a kis Montágh nagygazdálkodó szülei mellett egy nagybánhegyesi főúri kúriában gyerekeskedett. Az ükapja, Montágh Mór hősi halált halt a szabadságharc idején: az 1849-es téli hadjáratban, Eszéken esett el, ezért jogászként dolgozó fia, Montágh Lipót nemesi címet kapott. 

A tizenkét szobás kúriában rengeteg könyv is volt, de mindenük elveszett a háborúban. Az életüket is csak egy szerencsés véletlennek köszönhették, mert zsidó származásuk miatt az orosházi gettóba terelték, majd bevagonírozták az egész családot. Az Auschwitz felé tartó vonatnak azonban kényszerből várakoznia kellett Bécsújhelyen, mert megrongálódtak a sínek egy bombatalálattól. Itt neki is, akárcsak a többieknek, az volt a feladata, hogy eltakarítsa a romokat, és talicskán tolja a halottakat. Soha nem beszélt nyilvánosan erről az emlékről, csak ennyit mondott:

„Hányatott gyermek- és ifjúkoromról nem akarok szólni, mert az még mindig elintézetlen személyes sérelmem. … mélyen belém rögzült görcsök miatt tárgyilagosan szólni erről nem tudok.”

Az egész család tökéletesen beszélt németül, talán ennek is köszönhették, hogy egy osztrák katona titokban kimentette őket a pokolból, segített nekik megszökni, és később menedéket is kaptak tőle. A háború után hazaértek, de a kúriát lebombázták, így a nagyszülőkhöz költöztek átmenetileg. A bencés gimnázium tanulójaként Montágh bízott abban, hogy rendbe jöhet az életük, ám a Rákosi-korszak sem kímélte a családot, és a nemesi származás megtorlásaként kitelepítette őket.

Tarnazsadányban éltek 1951-től két éven át, iskolába sem járhatott az ifjú Montágh, dolgoznia kellett a betevő falatért. Az aratásban ugyanúgy részt kellett vennie, mint például a fakitermelésben vagy az állatok gondozásában. Montághnak azonban nem vette el az életkedvét a kétkezi munka és az egyszerű emberekkel való intenzív napi kapcsolat, sőt: ez segítette őt a túlélésben és a megértésben. Hihetetlen ereje és derűje talán ezekből az élményekből is táplálkozott.

Sztálin halála után, 1953-ban költözhettek el a Nyírségből, de nem engedték őket Budapestig, Budaörsön kellett lakniuk, és Imre csak esti gimnáziumba járhatott, mert egy építőanyaggyárban dolgozott napközben.

A Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára vették föl, pedig a Színművészetire vágyott, ám Básti Lajos eltanácsolta:

„Mondjuk meg őszintén, én színész akartam lenni. […] Ma csak tanárnak tudom magam elképzelni, és boldog vagyok a pályán. Hozzáteszem, hogy nem olyan tanár vagyok, akiktől gyermekkoromban undorodtam, hanem afféle játékmester, cinkostárs. Igazában húsz éve nem akarok mást, csak magam megtanulni beszélni, s ha valaki ebben társamul szegődik, hát szintén tanulhat” 

– olvasható tőle a Nemzeti Archívum oldalán ez az önvallomás.

A gyógypedagógiai tanulmányaiba szintén beleköpött a történelem, mert az 1956-os események alatt ő vitte a főiskola zászlaját, és fegyvere is volt, bár soha nem használta. 1957-ben pedig elkapták, amikor röpcédulákat terjesztett, és nagyon csúnyán megverték, majd Kistarcsára szállították, ahol egy évig tartották fogva. Orvos nagybátyja és Bárczi Gusztáv közbenjárása kellett ahhoz, hogy szabadon bocsássák. Végül csak 1959-ben szerezhette meg a gyógypedagógusi diplomáját, és Vácra került, ahol először siketnéma gyerekeket tanított a beszédre.

„Elmélyedhettem a fonetikában, és megismerhettem örök szerelmemet, a gyermeket. […] A siketnéma gyermek pedig kíváncsi volt színészi képességeimre. A siketek tanítása felerősítette bennem az önkifejezési vágyat” – olvasható a már idézett Gyógypedagógia Szemle számában ez a visszaemlékezés.

Sok-sok buktató után végre egy kis béke 

1961-ben kezdett dolgozni a budapesti Beszédjavító Intézetben, ahol megismerte a szintén logopédus feleségét: Reiner Nellit. Egy 2019-ben készült interjúban ezt mondta Montágh özvegye: 

„Soha senkiről egy rossz szava nem volt. Sőt, mikor Kistarcsán volt a táborban, akkor volt ott egy táborvezető »atyaúristen«, egy fiatal ÁVH-s, akinek volt egy iskolába nem járó, fogyatékkal élő lánya. Megtudta a táborvezető, hogy van a táborban egy gyógypedagógus-hallgató, így Imrét alkalmazta. Nagyon rendesen bánt vele, mindennap volt meleg ebédje. 

Ő közkedvelt ember volt, mert nemcsak jó humora volt, de bájos, udvarias és csinos is volt, rendkívüli beleérző képességgel. Az emberek szerették, hogy nem kellett kimondaniuk semmit, anélkül is tudta, hogy honnan fúj a szél, és mi az, ami bántja őket, vagy mi az, aminek örülnek.

Cserébe nem volt szófukar, nagyon hamar meg lehetett tudni a véleményét a dolgokban, ami nem volt hasznos a karrierje szempontjából.”

Egy kisfiuk született, aki hároméves koráig egyáltalán nem beszélt, később pedig iszonyatosan hadart: furcsa fricska a sorstól, hogy a logopédus szülők épp a fiukat nem tudták megtanítani a tiszta beszédre, ahogy a fenti videóban ezt el is mondta Montágh.

Ott lett docens, ahova föl se vették

1962-ben került a Színház- és Filmművészeti Főiskola először beszédtanárként, majd 1973-tól docensként.

„Először nagyon féltem – bár jókor jött, mert kezdtem unni a technikát – tudtam, hogy megvannak a képességeim a személyiség kibontásához, a szövegek elemzéséhez […] ,de nagyon zavart, hogy nincs művészi diplomám, nem vagyok gyakorló művész. […]  Ma ott tartok, hogy látom, művészféle vagyok én, csak nem az alkotás, hanem a bábáskodás területén” – olvasható tőle a már idézett Nemzeti Archívum cikkében.

Itt kiélhette a színészi vágyait, elképesztően jól karikírozott ugyanis, emlékszem, mennyire bámultam őt, amikor a tévéműsorokban játszi könnyedséggel váltott egyik figurából a másikba. Nemcsak a hangjával játszott ilyenkor, hanem az egész lényével.

Beszédtechnikai ismeretek címmel írt egy könyvet is, amit a Színművészeti Főiskola adott ki. Sok színészünk emlékszik rá hálás szívvel, többek között Eperjes Károly és Esztergályos Cecília is nyilatkozott arról, milyen sokat kaptak tőle tanárként. Esztergályostól idéztem a címben olvasható mondatot is.

A televízió megváltoztatta az életét

A már említett Antal Imre-interjú óriási népszerűséget hozott Montágh Imrének, sorra készültek vele újabb interjúk, és az Útravaló című (sajnos ma már elérhetetlen), nagyon velős televíziós műsorában, (ami miatt én is izgatottan kapcsoltam be mindig a televíziót) bebizonyította, hogy abszolút alkalmas a műsorvezetésre. Hasonló népszerűséget ért el, mint a szintén legendás Öveges professzor. A televízió akkor még komolyan vette a közszolgálatot, nagyon sok valóban nívós ismeretterjesztő műsort adtak. (1987-ben egyébként posztumusz nívódíjat kapott az Útravaló című televíziós sorozat.)

[…]„Játszani is engedd”[…]

Montágh a poroszos, sőt oroszos iskolai rendszerben egy olyan szemléletet képviselt, ami egészen kivételesnek számított, hiszen a tekintélyelvűséggel egyáltalán nem tudott azonosulni.

A főiskolán a legkedvesebb tanára, sőt mestere volt a legendás Kanizsai Dezső, aki kifejezetten a személyiségközpontú pedagógia híveként adta át neki ezt a szemléletet, amelyet aztán egész (nagyon rövid) életében gyakorolt Montágh. Ő volt az az empatikus tanár, aki cinkosként tekintett az összes tanítványára, és közös kalandként fogta föl a tudás átadását:

„A beszéd személyiségjegy. A beszédtanítás személyiségnevelés” – vallotta Montágh.

Ha van nyolc percetek, érdemes meghallgatni ezt a Rádiókabaré-jelenetet.

Déri János hívta őt a műsorba: tényleg vicces, ahogy a szónokokról beszél, de mégis sokkal több annál, és nagyon finoman, de azért bőven benne volt a rendszerkritika is.

Túl korán ragadta el a halál

Többféle változatot is olvastam tragikus halálával kapcsolatban, én most azt írom le, amit egy színházi ember mesélt nekem pár évtizeddel ezelőtt. Montághék 1986-ban Kismarosra utaztak felesége szüleihez, hogy elbúcsúzzanak tőlük, mert egy hathetes külföldi útra készülődtek családostul. Épp a kilátásban gyönyörködött, amikor a kilencéves Lada elindult felé a lejtőn, mert Montágh sajnos elfelejtette behúzni a kéziféket. Persze megpróbálta megállítani az autót, de nem sikerült, és először Montágh esett egy mély árokba, majd az autó is rázuhant. Még két hétig élt, több műtéttel is próbálták megmenteni az életét, de sajnos nem sikerült. Augusztus 14-én, 51 éves korában belehalt sérüléseibe.

A szavak embere volt, de az embersége a szavaknál is maradandóbb. Biztos vagyok benne, hogy ha még élne, nagyon pontosan elmondaná a véleményét a mai szónokokról is.

Both Gabi