Takács Dalma: Nekem az útinaplóírás az emlékezés és a megengedés záloga

–

Noha az utakon lelkesen gyakorlom a tudatos jelenlétet, és a fényképező is sokat van a kezemben, időről időre arcul csap a tény: bizonyos emlékeket szita módjára enged át az agyam. (És nem úgy, mint a kis lyukú a spagettit, hanem mint a nagy lyukú a rizst.) Talán a túl sok impulzus, talán a szelektív figyelem, talán csak az idő múlása teszi, nem tudom, mindenesetre, miután felülkerekedtem a korai demenciával kapcsolatos szorongásaimon, elhatároztam, hogy útinaplót fogok írni. A fényképhalom ugyanis önmagában kevés ahhoz, hogy a legemlékezetesebb pillanatok velem maradjanak.

Egy továbbéltetett családi hagyomány

Arról bezzeg éles emlékeim voltak, hogy néz ki egy útinapló: most is látom magam előtt apámat, ahogy a tengerből kijövet megtörli sós-vizes kezét a törülközőbe, előveszi kis bőrkötésű noteszát és tollát, belebámul a vízbe, aztán írni kezd. Ír, ír, ír, nem kényszerűen, de rendszert tartva: gondosan lejegyzi a napi programokat, a legfinomabb étel nevét, hogy mennyire volt hideg a tenger, hogy mi tetszett nekem, hogy milyen tervek vannak a többi napra. A kezében ott a rutin, nemcsak a sajátja, de a felmenőié is: néhai, rajongott nagymamám után egy fél könyvtár maradt rám, kizárólag az ő kézírásával – egyaránt emléket állítva a kommunista magyar falvak hangulatának, és igazolva egyúttal a Takácsok grafomániáját. Abba nem mennék bele hosszan, hogy én ebből mit vittem tovább, de legyen annyi elég: újságíró vagyok, és hallani sem akarok online jegyzetekről és Google Calendarról.

Így tehát abszolút adta magát az analóg útinapló ötlete, amit először teljesen intuitív módon kezdtem meg. Minden országban vásároltam egy kis füzetet (fontos volt, hogy az is helyi legyen), és naplószerűen jegyeztem fel benne a történéseket – ma Sagrada Família. Paella. Meleg a tenger, vettem egy új papucsot – és noha ez már jó lépés volt az emlékmegőrzés irányába, mégis maradt bennem egyfajta hiányérzet.

Persze, a naplóbejegyzésekből szépen követhető volt minden, amire emlékezni „kéne”, az esszencia mégis kimaradt: az őszinteség.

Útról vagy jót, vagy semmit (?)

Sokáig ugyanis annyira hajtott a wonderlust, és annyira szerencsésnek éreztem magam, hogy ennyi helyre eljutok, hogy megjelent bennem egy implicit, de nagyon is jelentős elvárás. És hogy ez mire irányult? Nos, leginkább arra, hogy ha már sok munka árán összegyűjtöm a pénzt ezekre a kirándulásokra, ha már eljutok a világ talán legszebb részeire, akkor nincs mese: élveznem KELL a kaland minden percét. Azt gondoltam, rossz véleménnyel távozni valahonnan tiszteletlenség – egyrészt, magam iránt, amiért oly sok energiát tettem a tervezésbe, másrészt azok iránt, akiknek talán a saját községük határait sincs lehetőségük elhagyni. Mert a helyváltoztatás lehetősége már önmagában privilégium – ezért pedig tudatossággal és hálával tartozom.

És noha ebben most sem változott a véleményem, az útinaplózás megkezdésével árnyalódott az igazság. Be kellett látnom ugyanis, hogy hiába a képeslapra illő tájak és a nagy kalandok, óhatatlanul is lesznek helyzetek, amik kényelmetlenek, emberek, akikkel nem működik az útitárskémia, szállások, amik képen ígéretesebbek voltak, közösségek, amikbe nehezebb asszimilálódni. Váratlan helyzetek, amiket nem a legjobb módon sikerül megoldani – és még tovább megyek: talán olyan városok is, ahonnan rossz szájízzel távozom.

Ám végső soron az, amit ezekből megtanulok magamról, talán még fontosabbak, mint hogy az összes kápolnát kipipáltam-e Görögországban.

Úgyhogy amióta ezt felismertem, és megengedtem magamnak, hogy bizonyos utakban igenis csalódtam, vagy legalábbis vegyes érzéseim maradtak róla, új struktúrát alakítottam ki a naplózáshoz. Ez pedig az alábbiakból áll:

• leírom az útitervem, ahogy azt is, miért vonz az adott hely;
• minden napról írok pár sort, a tényszerűség kedvéért szárazon rögzítve, hogy pontosan hol jártam, mit néztem meg;
• minden napról kiemelek egy élményt, amit fontosnak érzek;
• beragasztom a naplóba a menetjegyeket, kedvenc múzeumaim szóróanyagát, kedvenc éttermem szalvétáját, esetleg egy környékbeli préselt virágot.

Itt azonban nem állok meg, hanem folytatom.

• Minden útról kiemelek egy találkozást: valakit, aki az utam során nagy hatást gyakorolt rám, akivel részem volt egy jó beszélgetésben, esetleg megmutatta az adott kultúra egy autentikusabb szegletét.
• Leírom, miben volt más (akár jobb, akár rosszabb) a hely, mint amilyennek elképzeltem.
• Lejegyzem, mi okozta számomra a legnagyobb kihívást, adott esetben diszkomfortot.
• És végül azt is leírom, mit tanultam ott saját magamról, hogy kezeltem az adott helyzetet és az hogy hatott ki a többi napomra.

Így került hát a naplómba egy istentelen gyomorrontás története, egy országé, ahol soha nem tudnék élni, embereké, akik megpróbáltak átverni, mert turista vagyok, törölt járatoké, amik miatt egész napokra ott ragadtam valahol. Hogy rosszabb lett-e ettől az utak élménye? Közel sem. Csak teljesebb. 

Nemcsak napló, de önismereti füzet is lett

Noha a folyamatba azért kezdtem bele, mert szerettem volna tartósabban megőrizni az emlékeimet, ennél jóval többet kaptam. Amellett ugyanis, hogy a naplózás segít összegezni az impulzusokat, kiemelni és mélyíteni az élményeket, egyben arra is motivált, hogy tudatosabb és önreflektívabb módon tervezzem meg a soron következő kalandokat.

A naplóim alapján ugyanis most már egészen más szemmel tervezek, és végre eljutottam odáig, hogy az úti cél megválasztása során ne csak mások beszámolóira hagyatkozzam, de azt is megvizsgáljam, hogy való-e nekem a kiszemelt hely. Mert be kellett látnom: nem minden való. Lehet, hogy nyálcsorgatva nézem, ahogy baráti társaságok motoron szelik át Argentínát, de már tudom jól: számomra nehézséget okoz például a magaslati levegő, Peruban az egész utamat beárnyékolta a fejfájás. Noha lenyűgöznek Marokkó elképesztő csempekollekciói, az óvárosban nem éreztem magam biztonságban, így nehezen engedtem bele magam az utazás élményébe. Noha Vietnám továbbra is az egyik legizgalmasabb hely számomra kulturálisan, elfárasztott mentálisan az ottani közlekedés, és épp a városokban való gyönyörködésre nem marad már erőm.

És ez mind oké, ez mind rendben van. Attól még, hogy kegyetlenül vágytam ezekre a helyekre, és rengeteg csodás élményt hoztam haza magammal, kijelenthetem, hogy bizonyos aspektusai nem voltak számomra komfortosak, és máskor más módon szervezném meg az utam.

És persze a jó élmények ugyanilyen tanulságosak: ha valahol legyűgözött a rendezettség, a rengeteg zöldterület, talán érdemes máskor is természetközeli helyet keresnem. Ha valahol biztonságérzettel töltött el a helyiek nyitottsága, talán az ahhoz hasonló kultúrák valók nekem. Ha egy túra során kiderül, hogy iszonyúan élvezem a kanyoningot, akkor megnézem, hol érdemes még ilyen jellegű programra menni. 

Tudom már, miben tudok és miben nem tudok kompromisszumot kötni, tudom már, milyen típusú útitárs mellett érzem magam biztonságban, és azt hiszem, azzal is tisztában vagyok, mennyire tudok kilépni ahhoz a komfortzónámból, hogy az élmény ne romboljon, hanem építsen. Mindehhez pedig elsősorban nem új információ, hanem megengedés kellett. És végső soron mindez talán még annál is fontosabb, mint hogy milyen a kilátás a Grand Canyonról, nem igaz? 

Kiemelt képünk a szerző tulajdona

Takács Dalma