Middle East Side Story – Barangolás Palesztinában Steiner Kristóffal

–

Az Izraelbe utazók nagy része nemhogy nincs tisztában vele: a Palesztin Autonómia mindössze húsz perc buszútra van Jeruzsálemtől, de igazán azt sem vágják, hogy a Holt-tenger egy jelentős része Cisz-Jordániában fekszik, amely a palesztin és az izraeli vezetés közös halmaza. „Micsoda?! Akkor izraeliek és palesztinok egyszerre, egy időben lehetnek a holt-tengeri strandokon?” – kérdik rengetegen hitetlenkedve, én pedig elmondom: a jeruzsálemi ellenőrzőpont alatt, Ramallah és Jerikó felé autózva közös országutat, benzinkutakat, kávézókat használnak a palesztin és izraeli sofőrök, mi több, gyakran látni ortodox zsidó családokat, akik palesztin beduinok tevéjének hátán fotózkodnak a sivatagban. 

Mégis hogyan lehetséges, hogy a hétköznapi valóság és a rémhírekben bemutatott realitás ilyen távol állnak egymástól?  

Nos, elsősorban úgy, hogy – ahogyan a turisták, akik az országba látogatnak – az izraeliek és a palesztinok nagy része sem tud róla, hogy a béke nem egyfajta távoli illúzió, amely elérkezik, ha x vagy y politikusra szavazunk, sokkal inkább egy egyszerű választás kérdése. 

Szomorú klisé, de igaz: a béke egyeseknek nem érdeke – amíg békétlenség van, erősödhetnek az öncélú ideológiák, és amíg állnak a falak, a mindennapi konfliktusoknak esélyük sincs megoldódni diplomatikus úton,

ennek eredményeképpen pedig újabb és újabb generációk nőnek fel a fal mindkét oldalán, és szerte a világban, akiknek meggyőződése: az egyik fél maga az ördög, míg a másik az áldozat, a mártír, a jótevő. 

Miközben a megoldások és az emberek egyre távolabb kerülnek egymástól, szervezett félelemfokozás zajlik – ebben a közegben pedig nem is lehet más választásunk, nekünk, nyitott, békés, extrém ideológiáktól mentes embereknek, mint hogy utazzunk, világot lássunk, figyeljünk és tapasztaljunk, beszélgessünk, majd hazavigyük magunkkal mindazt, amit megismertünk, és továbbadjuk. Azoknak, akik talán sosem hinnék el, ha nem tőlünk hallanák…

Betlehem

Ezt nézd meg!

Az elsősorban vallásos zarándoklatok helyszíneként ismert városka, Jézus születési helye – a jászol helyén áll a Születés Temploma, melynek parányi bejáratát anno azért falazták be mellmagasságig, hogy a lóháton érkező fosztogatók ne tudjanak behatolni az imahelyre. A templomkomplexum freskóival és mozaikkal kirakott padlózatával, ódon, faszerkezetes mennyezetével távol áll az európai nagyvárosokban megszokott fényűző bazilikáktól, ám épp ez teszi igazán különleges hellyé: nincs sem belépő, sem kötelező haladási irány vagy fényképezési tilalom. 

A több mint 1700 évvel ezelőtt épült alapokon számtalanszor lerombolt, majd újra felhúzott templomot a görög ortodox, a római katolikus, és az örmény ortodox egyház közösen felügyeli, a látogatók pedig éppilyen sokszínűek.

Apácáktól hipsztereken át propelleres-sapis turistákig mindenki megfordul itt – beleértve a kecses, hófehér békegalambokat, akik Insta-gyanús pózokat dobnak be a templomkertben pipiskedve. 

Ezt kóstold meg! 

Az Afteem étterem se nem flancos, se nem puccos, cserébe viszont minden fogás egyenesen tökéletes. A klasszikus közel-keleti finomságokat kínáló családi evöde Jaffából költözött át Betlehembe Izrael államalapításakor, azóta pedig a Születés Templomának tőszomszédságában öregbíti a humusz és a falafel hírnevét. A csicserikrémjük semmihez sem fogható: van szezámmagvajjal kevert, selymes változat, és van „maszabaha”, melegen kínált „humuszfőzelék” is, igény szerint szárított lóbabbal készült, pikánsan savanykás „ful” feltéttel, és belül krémes, kívül ropogós falafel-fasírtokkal. „Desszertként” pedig mindig lecsúszik egy-két üveg Shepherds sör: a helyi főzésű kézműves nedűt két testvér készíti, és tekintettel a muzulmán törvényekre, csupán néhány, főként keresztények lakta városban kínálhatják. 

Édes álom?

Még mielőtt tovább indulnánk Ramallába, „Palesztina Tel-Avivjába”, ahol egyszeriben eltűnnek a hidzsábok, és előkerülnek a baseball sapik, meg a tetoválások is kivillannak, kicsit áthangolódunk – vár a The Walled Off Hotel, az elvont művészet, a nyílt társadalomkritika és a bohó hedonizmus fellegvára, közvetlenül az elválasztófal mellett. 

A híres és rejtélyes graffitiművész, Banksy álmodta meg a „szobák a világ legrosszabb kilátásával” szlogennel operáló szállót – minden szoba minden egyes dekorelemét maga tervezte és festette fel, a lobbiban szürreális festmények, önjátszó zongora, trófeákként falnak feszített biztonsági kamerák, és egy kis múzeum is helyet kapott. Ez utóbbi propagandamentesen eleveníti fel a konfliktus évtizedeinek mérföldköveit, a kijáratnál pedig kis szuvenírbolt várja azokat, akik hazavinnének egy eredeti Banksyt – ez az egyetlen hely a világon, ahol a művész valódi, igazolással ellátott műalkotásokat kínál eladásra, melyeket sokan befektetési céllal szereznek be, és sokszoros áron dobják fel webáruházak kínálatába. 

Ramalla

Ezt nézd meg!

„Hogyhogy mikor zárunk? Hát, amikor már senki sem táncol – nem tudtátok, hogy a csütörtök az arabok pénteke?!” 

– szegezte nekünk a kérdést egy ajakpiercinget viselő pultoslány Ramallah egyik romkocsmájában, a Berlin Barban, majd hamarosan saját bőrünkön tapasztalhattuk meg, nem csúsztat: mire kettőt ütött az óra, már palesztin néptáncot tanultunk arab hip-hop zenére egy egyiptomi zenésztől, az arak pedig – térség „ánizspálinkája” épp csak a csapból nem folyt. Ha nem látom saját szemmel, sosem hittem volna, hogy a rettegett város kulturális élete virágzik, a parti szcéna valósággal egyedülálló, de aki csendesebb kirándulásra vágyik, szintén megtalálja a számításait: színes, illatos piactér, bájosan poros óváros, és megannyi múzeum várja a bátor látogatókat. 

Ezt kóstold meg! 

Amikor ráakadtunk a város egyik legrégibb, ikonikus szabadtéri bárjára, a SnowBarra, bizonyosak voltunk benne, hogy valójában terrortámadás áldozatai lettünk, meghaltunk, és a mennyországba jutottunk – mert ilyen varázslatos hely nemhogy Tel-Avivban, de az egész világon nincsen. Egy városszéli kis erdőcske közepén, színes nyugágyakkal, hatalmas napernyőkkel, gazdag menüvel, mesébe illő koktélokkal és két úszómedencével csábítja a hedonistákat. Mi egy teljes napot eltöltöttünk itt, a pool bar és a chill zone között héderelve, és gyakorlatilag végigettük a vegánmenüt: a gránátalmamagokkal megfejelt saláta, a veggie burger, a tésztafélék és a mezze-válogatások mind-mind levettek bennünket a lábunkról. 

Édes álom? 

Tekintettel arra, hogy nem terveztünk túl sok időt tölteni a szálláson, ezúttal egy egyszerű (és már-már irreálisan olcsó) vendégházra esett a választásunk – ahová megérkezve, a kapucsengőt megnyomva személyre szabott jelszóval juthattunk csak be, mely nem meglepő módon „The wall must fall”, azaz „a falnak le kell omlania” volt. A Hostel In Ramallah a belvárostól pár perc sétára, kényelmes emeletes ágyakkal, egyszerűen nagyszerű, másnaposságűző palesztin reggelivel – tea és kávé, friss pita, olívaolaj, és zátár, azaz pirított szezámmaggal kevert kakukkfű –, és bekuckózós panorámaterasszal várt minket. Érezhetően kevesebb turista merészkedik ide, mint Betlehembe, de akik meg merik nézni maguknak, bizonyosan visszatérnek. Lehetőleg csütörtökön – az „arab hétvége” partinapján. 

Nablusz

Ezt nézd meg!

Kősivatagnak tetsző, végtelen sziklatengereken át vezet az út Ciszjordánia második legnagyobb városába, útközben pedig felváltva sorakoznak a düledező bádogkunyhókból tákolt negyedek, és a pálmafákkal körülvett vadiúj városkák – a közhiedelemmel ellentétben, Palesztinának is megvan a maga „Szilícium-völgye”: Rawabi mellett autózva a taxisofőrünk büszkén mutatott a csili-vili „toronyházerdőre”: 

„Itt az arab Los Angeles – ilyen még Izraelben sincs!”. 

Tény, hogy a térség csupa titok, nemcsak a szomszédos Izrael, de az egész világ számára: a legnagyobb utazók közül is kevesen hallottak Nábluszról, pedig a két fenséges hegy között fekvő ősi város már a rézkorban nyüzsgő település volt, Neapolisz, vagy Szikem néven pedig a törikönyvekből és a Bibliából is ismerős lehet. Mielőtt Jeruzsálem az Ábrahám-vallások legfontosabb helyszínévé vált volna, a mai Náblusz volt A Szent Város: a Júdai királyság kettészakadásáig istentiszteletek, törzsszövetségi gyűlések és virágzó kereskedelemnek adott otthont. A hányatott sorsú völgy azóta földrengések, felkelések, háborúk helyszíne volt, mostanra pedig kicsit úgy fest, mintha egy évszázadok óta tartó álomból ébredezne. A szamaritánusok hite szerint – akik Garizim-hegyen, egy kis faluban élnek, és akiknek privilégiuma, hogy Náblusz muszlim lakosaival ellentétben szabadon nyakalhatják a helyi Taybeh sört – Isten itt teremtette meg a világot, és 

bár nem vagyok se keresztény, se zsidó, se szamaritánus, se muzulmán, bevallom, hajlok rá, hogy higgyek benne: itt olyan energiák mozdulhatnak meg, mint sehol máshol a világon. 

Ezt kóstold meg! 

Soha életemben nem láttam olyan csodálatos, gazdag, színes piacot, mint Náblusz óvárosában. A labirintusszerű, keskeny utcácskákból álló városközpontban hegyekben állnak a frissen őrölt fűszerek, helyben pirított diófélék, a kávészemek frissen pörkölődnek, a szezámmagkrémhez hatalmas malomkerekeken őrlik a magokat, az öklömnyi méretű falafelek a rendelés pillanatában sülnek, és itt kóstolhattam meg a világ legjobb baklaváját is. 

Egyetlen étterem helyett inkább végigjárom a soukot, és minden sarkon, ahol mosolyogva rám kiált egy árus: „Hello, welcome, welcome, welcome to Palestine!” benyomok valami finomságot.

Valamiféle egyenes arányosság lehet az emberi kedvességfaktor, és az elszigeteltség mértéke között, az itt élő palesztinok ugyanis már-már szürreálisan jó fejek – úgy szólítanak meg, hogy nem akarnak cserébe semmit, úgy halmoznak el zöldségekkel, gyümölcsökkel, fűszerekkel, olajakkal, hogy nem próbálnak lehúzni. Mi több, ragaszkodnak hozzá, hogy ajándékokkal lepjenek meg.  

Az pedig egyenesen a meghasonulás érzésével tölt el, amikor eltévedve a kanyargós sikátorokon, egy helyi rendfenntartótól kérünk útbaigazítást – ők azok az egyenruhások, akik a tévék és újságok hírei szerint kegyetlen terroristák, ám közvetlenül mellettük álldogálva egyértelművé válik: ezek a biztos urak pont annyira veszélyesek vagy veszélytelenek, mint bármelyik más ország kijelölt rendőrei. Megkaptuk az útbaigazítást, megkérdezték, honnan valók vagyunk, természetesen leplezetlenül és büszkén elárultam: Tel-Avivban, Jaffában lakunk, mire elmosolyodott és így szólt: 

„Üdv a túloldalon. Mondjátok meg odaát: ne tőlünk féljenek – hanem azoktól, akik helyettük hoznak döntéseket.” 

A mainstream média által tálalt illúziók irrelevanciájáról pedig akkor győződtem meg véglegesen, amikor a helyi hammamban sorra lelkesen gratuláltak a zsidó Dávid-csillag és muzulmán holdsarló tetoválás-kombómhoz, sőt, egy meleg palesztin-izraeli párossal is elcsevegtünk a gőzbe burkolózott fürdőházban 

Édes álom 

Ramzi barátom vendégháza egyfajta „boutique hostel”: bár emeletes ágyakon hajtjuk álomra a fejünket, az épület maga egy igazi, tradicionális ottomán palota, hatalmas belmagassággal, lenyűgöző kilátással a városra a tetőteraszról, egy XIII. századi törökfürdő tőszomszédságában. A slusszpoén: egy éjszaka 14 (!!!) dollárba, azaz potom négyezer forintba kóstál.

Ottjártunkkor valamikor hajnaltájt arra ébredtünk: a müezzin éneke a völgy 1001 pontjáról visszhangzik az éjben, így felszaladtunk a tetőre, és a csillagok alatt, lúdbőrözve csodáltuk a nem mindennapi hangversenyt. A vendégházzal szemközti kávézó a fiatal, értelmiségi közeg kedvenc törzshelye –  órákon át beszélgettünk a helyiekkel társadalomról, politikáról, vallásról. 

Jerikó és a Holt-tenger 

Ezt nézd meg!

A Holt-tenger északi partjain elnyúló strandokhoz sokan úgy keverednek el, hogy valójában fogalmuk sincs róla: elhagyták Izrael nemzetközileg elfogadott határait. A sivatagon keresztül vezet az út Kalia Beachre, a ciszjordániai rész legjobb strandjára, ahol iszapdagonyázás és a vízfelszínen lebegve újságolvasás (no, meg erről készült kötelező fotó) mellett van még masszázs spa, organikus, helyi termelők manufaktúráiból érkező finomságokkal felszerelt piac is. 

Bár Kalia hivatalosan illegális telep – hiszen a nemzetközi jog szerint Izrael határain kívül esik –, a partot előszeretettel és tömegével látogatják palesztinok is, és az itt dolgozók (akik évről évre felvetik az ötletet, mi volna, ha rendeznénk egy saját Kalia Pride-ot) jelentős része a környező palesztin városokból utazik ide. Amikor megkérdeztem Itait, a menedzsert, sok támadás éri-e az itt dolgozó arabokat, amiért izraeli üzletemberrel bizniszelnek, azt felelte: 

„Nézd, mi, akik itt élünk és dolgozunk, mind a sivatag lakói vagyunk – ezt választottuk, ezt szeretjük, itt élünk igazán. Minden más címke sokadrangú kérdés közöttünk.”  

A partszakasztól zöld rendszámtáblás palesztin taxikkal utazhatunk Jerikóba, a világ legősibb városába, ahol még vidámpark is van, ám a legtöbb utazó a hírhedt hegyre igyekszik, ahol ősi feljegyzések szerint Jézust háromszor kísértette meg az ördög maga. És bár engem legfeljebb a gondolat kísértett meg, hogy beköltözzek az egyik nyugis kis barlangba néhány napra kicsit meditálgatni és sokat aludni, azoknak is érdemes megmászni a hegyet, akik egyszerűen csak egy tökéletes szelfire hajtanak: a kábelkocsival felkaptatva igéző kilátás nyílik a rózsaszín ködbe burkolózott Holt-tengerre. 

Ezt kóstold meg! 

Kalia Beachen a The Lowest Bar in the World mennyei koktélokkal, friss kókuszvízzel, és klasszikus közel-keleti beach snackekkel várja a tikkadt strandolókat – az egészben sült karfiol tahini mártással, a tűzön grillezett padlizsán, és harsogóan zöld, helyi termesztésű zöldségekből készült saláta mind remek választás, de vannak szezonális gyümölcsökből készült smoothie-k, kávékülönlegességek, sőt: gránátalmabor is. 

Édes álom 

A Sahari Desert tábort a Jahalin-törzs tagjai alapították – ők Palesztina legnépesebb menekültstátuszban élő beduinjai. Az elmúlt 70 év során a beduinok közül sokan városokba költöztek, ám rengetegen közülük máig állattenyésztéssel, sivatagi turizmussal foglalkoznak – megismertetve az utazókat egy eltűnőfélben lévő világgal: autentikus beduin lakomák a szabad ég alatt, és kényelmes, egyszerű matracok azoknak, akik itt hajtanák álomra a fejüket. Az első éjszaka bódító és – hála a sivatag felől érkező folyamatos sakálüvöltésnek – kissé borzongató élmény, a második pedig – hála a beduinok őszinte vendégszeretetének és annak, hogy 24 óra alatt egyszerűen „átáll” a szellem és a test a lassan hömpölygő, természetközeli létre – nekem már olyan volt, mintha világ életemben dzsellabában, turbánnal a fejemen, mentás-kakukkfüves beduin teával a kezemben tengettem volna napjaimat.

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak