Bruno Ganz: Az angyal és a diktátor – Egy zseniális színész kettős arca

–

Szobafestőnek szánták a szülei

Egy svájci gyári munkás apa és egy északolasz anya gyermekeként született 1941. március 22-én, Zürich Seebach nevű városrészében. A szülők szobafestőnek szánták a fiukat, úgy gondolták, az egy biztos szakma, amire mindig szükség lesz. Ám Bruno még a középiskolát sem fejezte be, mert kizárólag a színház érdekelte.

„Nem tudom, voltak-e valaha a szüleim színházban, mielőtt én először felléptem volna. Mindketten vidékről származtak, anyám egy hihetetlenül szegény északolasz családból, apám pedig az első volt a családjában, aki beköltözött a városba” – mesélte magáról Bruno Ganz, később azt is hozzátette: „Azért választottam a színészetet, mert gyakran jártam a Zürcher Schauspielhausba, és ismertem ott egy világosítót. Mindig beültem mögé a páholyba, és hamar észrevettem, mennyire vágyom rá, hogy ott állhassak lent, a színpadon, de a származásom miatt nem tudtam elképzelni, hogy színész legyek. […] Eltartott egy ideig, míg azt mondtam: teljesen mindegy, ezt fogom csinálni.”

Jó döntés volt.

Első jegyzett szerepét 19 évesen játszotta The Man with the Black Bowler Hat (A férfi fekete kalappal) című Walter Roderer-vígjátékban, és egy esti színészképzőt is elvégzett Párizsban, de alig-alig jelent meg az órákon. Egy könyvesboltban dolgozott közben, hogy finanszírozhassa a tanulmányait. Több németországi színházban, Göttingenben és Brémában is megfordult. Peter Zadek lett az egyik mentora, a hatvanas évek elején egyfajta kommunában éltek és alkottak, mielőtt – Peter Steinnel együtt –

Nyugat-Berlinben a Schaubühne alapítójaként radikálisan megújították a színházi nyelvet.

2000-ben, az egyik leghíresebb közös színházi akciójuk Goethe Faustjának nagyszabású előadása volt, amelyben a teljes Goethe-szöveg, mind a 12 110 strófa elhangzott, és két egymást követő napon, összesen 21 órán át tartott a játékidő. Természetesen Bruno Ganz játszotta benne a címszerepet. Elnyerte a német ajkú színészek legfontosabb elismerését, az Iffland-gyűrűt is. Ezt a díjat csaknem 200 éve adják át a német ajkú színpadok legméltóbb színészének, amelyet ő 1996-tól haláláig birtokolt.

Megszállott filmszínész

Jelentős színházi munkáin túl, rengeteg nagynevű rendezővel dolgozott együtt, például Werner Herzoggal, Eric Rohmerrel, Wim Wendersszel, Theo Angelopoulosszal vagy Francis Ford Coppolával is. Több mint nyolcvan filmben szerepelt, amiért 2010-ben az Európai Filmakadémia életműdíjjal tüntette ki, 2014-ben pedig Arany Kamera-díjat kapott szintén az életművéért, de ezeken kívül is számtalan elismerésben részesült.

Csak néhány cím a filmjei közül:

Ridley Scott: A Vatikán, ebben a pápa szerepét játszotta, A brazíliai fiúk, amelyben Gregory Peckkel és Laurence Olivierrel játszott együtt, a Tangó és tulipán olasz-svájci komédia, amiből kiderül Bruno remek humora is, A múlt hatalma, vagy Atom Egoyannal az Emlékezz!

Híres volt arról, hogy forgatás közben kizárólag a munka foglalkoztatta, nem hagyta kizökkenteni magát a szerepéből.

Erről mesélt Osvárt Andrea is, akivel együtt forgatott A vég nekem a kezdet című filmben. 

[…] „Színészóriásnak tartom Bruno Ganzot, és nagy megtiszteltetés volt a lányát játszani, és közben figyelni, hogy milyen magas szintű koncentrációval dolgozik. Elképesztő volt egy hónapon keresztül azt látni, hogy teljesen átélte a szerepét, eksztázisban volt a forgatás alatt. Egyszer sem jött el vacsorázni, minden este korán hazament, és otthon készült a szerepére. […] Hát eléggé zárkózott volt, telefonszámot nem cseréltünk. Nem azzal foglalkozott, hogy velem jóban legyen, arra fókuszált nagyon, hogy mi a dolga. Én ezt szeretem, ez a profizmus. […] Úgyhogy én is nagyon-nagyon szoktam koncentrálni, és pont ezért figyeltem Bruno Ganzot is, hogy ő is ilyesmi színész, és ez nagyon tetszett benne. […] Csak a forgatáson találkoztam vele. Soha nem jött velünk kajálni, így nem volt alkalmam őt egy más közegben, lazább estén megközelíteni, mindig jelmezben láttam, már a helyszínen, ahol nem akartam zavarni.”

Egy földre szállt angyal

Az amerikai barát című 1977-es Wenders-filmben már olyan nagyágyúk között is bőven megállta a helyét, mint Denis Hooper, de Werner Herzog Nosferatujában is emlékezetes alakítást nyújtott Klaus Kinski mellett 1979-ben. Sok-sok elismert színházi és filmes szerepe után igazi szupersztárrá vált a nagy nemzetközi sikert arató Berlin felett az ég (Der Himmel über Berlin, Wings of Desire) című szintén Wenders-filmmel, ami a következő két évben szinte minden nagy filmes díjat elhozott a különböző fesztiválokról Cannes-től kezdve Párizson át Los Angelesig.

Ez az egyik legvarázslatosabb részlete: 

Wenders egyik legjobb barátjával és legfontosabb alkotótársával, Peter Handkével írta a forgatókönyvet. A film kezdetén elhangzó versrészlet, Handke alkotása pedig azóta is mindig vigaszt ad nekem, ha nagyon rossz a kedvem.

ITT meg is hallgathatjátok ezt a varázslatos verset Bruno Ganz csodálatos dúdolásában. Persze nem bírom ki, hogy a legkedvesebb részletet ne másoljam ide.

[…] „mikor a gyermek gyermek volt,

ilyeneket kérdezett folyton:

miért vagyok én én, s miért nem te?

miért vagyok én itt, és miért nem ott?

hogy kezdődött az idő, s hol ér véget a tér?

életünk ezen a földön nem csupán egy álom?

mindaz, amit látok hallok és szagolok,

nem csak egy világ előtti világ csalóka képe?

tényleg létezik a gonosz és emberek,

akikben benn lakik a gonosz?

hogyan lehet az, hogy én, aki én vagyok,

mielőtt lettem, nem voltam

és hogy egyszer én, aki én vagyok

nem leszek már az, aki vagyok. […]”

Demian, az emberré vált angyal szerepéről rengeteget faggatták később Brunót, aki hosszan beszélt EBBEN az interjúban arról, hogyan közelítette meg az angyal figuráját.

Az egyik fő problémájuk az volt: hogyan kell egyáltalán angyalt játszani?

„Általában ha egy karaktert alakítasz, megkérdezed magadtól: »Milyen ez a figura? Mit érez és mit gondol? Hogyan fejezné ki magát? Dühös, éhes, szomjas vagy hülye?« De amikor egy angyalt játszol, akkor mit tehetsz? Megpróbálhatsz úgy járni, mintha tudna repülni, egyébként pedig önmagad vagy, mert mást úgysem tehetsz. Egyszerűen csak ott vagy. Úgy értem, nincs színészet. Amit átadsz, az a fizikai jelenléted. Ennyi.” 

Sokat beszélgettek Wenderssel, Handkével és Otto Sanderssel, a másik csodálatos férfiangyallal, Cassiellel például Rilkéről vagy Paul Klee angyalairól, de egyháztörténeti könyveket is olvastak, amelyek az angyalokról értekeztek. (Érdemes felidézni egyébként Kurucz Adrienn korábbi ÍRÁSÁT, ami szintén az angyalokról szól, és természetesen Bruno is szerepel benne.)

Ganz időnként maga is úgy érezte forgatás közben, hogy: „Valami rendkívüli dolgot csinálok, és bizonyos pillanatokban akár égieket is. De ami a legmélyebben megérintett, az az volt, hogy a film megjelenése után néhány hónapig, amikor az emberek – különösen a nők – felismertek Berlinben vagy máshol, tágra nyílt a szemük, és azt mondták: »Ő az őrangyal«… mintha tényleg angyalnak tartottak volna. És a repülőn is azt mondták: »Nem kell félni, ha itt vagy velünk, semmi baj nem történhet. Most biztonságban vagyunk.« Vagy egy anya azt mondta a gyerekének: »Nézd, ott van az őrangyalod.« Nem vicceltek. Persze tudták, hogy igazi emberek vagyunk, de valahogy… Furcsa. Nem tudom, mi történt valójában. Ez csodálatos érzés volt. Mert ez sokkal többet jelent annál, minthogy az emberek azt mondják: »Nagyon jó színész vagy«. De ha azt mondják: »Ó, te egy angyal vagy«, az olyan, mint egy csoda.

Valamilyen módon angyal lettem, és rajtam kívül ki tapasztalhatta ezt meg életében?”

Sokat mesél még ebben a hosszú és élvezetes interjúban Bruno Ganz például arról is, hogy amikor emberré válik a filmben, akkor a saját kalapját vitte el a forgatásra jelmezként. Wenders nehezen tudta eldönteni, jó lesz-e a figurához ez a fejfedő, de az utolsó pillanatban igazat adott Ganznak: és tényleg maradandó, humoros, egyben szívszorító az a jelenet (is), amikor az angyalvértje eladása után kilép az ócskástól abban a lehetetlen kabátban és az újdonsült kalapjában.

Angyal után ördög

Az igazi világhírt azonban mégsem az angyal, hanem Hitler szerepe hozta el neki. 2004-ben forgatták a Downfall című nagy nemzetközi produkciót, amely a náci rezsim utolsó napjait és Hitler bukását mutatja be. Bruno Ganz sokáig nem akarta eljátszani a világ leggonoszabb emberének szerepét, hetekig hezitált, miközben intenzíven tanulmányozta a diktátor életét és a korszak történetét, végül mégis igent mondott. 

Eleve nagy színészi és emberi bátorságra vall, hogy egy ennyire gonosz ember bőrébe bújt bele maszk nélkül: az átlényegülés hozta el a hasonlóságot, nem a külseje.

Alakítása egyszerre volt dermesztő és humánus. Bár rengeteget ordított a filmben, mégsem vált karikatúrává Hitler figurája, viszont nagyon pontosan megragadta a diktátor paranoiáját, ahogy a kiszolgáltatottságát is. Ganz Hitleréről szuperlazívuszokban beszélt az összes kritikus: mély és hiteles alakításnak tartották. 

Ganz egyébként is gyakran játszott politikusi szerepet, ilyenkor többnyire arról faggatták az interjúkban, hogy neki magának milyen elvei vannak, de nagyon elegánsan kitért a válaszadás alól, ő mindig a figuráról akart beszélni, és sohasem önmagáról.

Egy hosszú interjúban nagyon izgalmas dolgokat osztott meg Hitler figurájáról:

Bár ő maga svájci volt, mégis pontosan tudta, mi az a Németország, hiszen életének jelentős részét ott töltötte. Igazi nemzetközi figuraként az anyanyelve olasz volt, de franciául is hibátlanul beszélt, és a „svájci német” dialektust is sikeresen leküzdötte már fiatalon, munkanyelvként pedig az angolt használta. Mind a négy nyelven játszott különböző filmekben. Hitler megformálásában nagyon sokat segített neki az, hogy svájci útlevéllel jött és ment a világban, a németek kollektív terhe tehát nem nyomta a vállát, így bizonyos szempontból kívülről tekinthetett az egész jelenségre.

Hitler Parkinson-kórban szenvedett, amit sikeresen titkolt, de Ganznak ez sokat segített abban, hogy közel kerüljön egy olyan figurához, akinek kétségkívül hiányzott a szíve.

Hónapokon át készült, parkinsonos beteget tanulmányozott, és egy titokban készült hétperces felvétel is a birtokába jutott Hitlerről a producer jóvoltából, ami szintén hozzájárult ahhoz, hogy még Joachim Fest, a náci korszak neves német történésze is azt mondta a film után: „Ez tényleg Hitler”. 

Oliver Hirschbiegel, a rendező ezt az instrukciót adta Bruno Ganznak: „Fel kell fedezned magadban a rosszat”.

Nem lehetett könnyű egy ennyire zsigerileg, mélyen humánus léleknek felfedeznie magában a rosszat, mint amilyen Bruno Ganz volt. Mérhetetlenül sok energiát fektetett ebbe az alakításba, elment Hitler bunkerébe, sokat beszélt holokauszttúlélőkkel, történészekkel, de mindez vajmi kevés lett volna a világsikerhez, ha nem engedi meg magának a figurával való teljes azonosulást. A fent idézett interjú végén pedig azt mondta: „A bunker és a börtön mélylélektani szempontból hasonlóak.”

Az utolsó filmjében egy magyar alkotónak is jelentős szerepe volt

Rácz Erzsébet volt a rendezőasszisztense Bruno Ganz utolsó filmjének. Anders Østergaard félfikciós dokumentumfilmjének címe Schubert Winterreise című zeneművére utal, amelyben Bruno Ganz játszotta a zsidó Günter Goldschmidtet, aki a második világháború alatt az Egyesült Államokba menekült. 

A „Winter Journey” kritikusai kiemelték: Bruno Ganz olyan természetesen alakította élete utolsó szerepét, hogy a nézők elhitték, ő az igazi Günter. 

A film bemutatóját sajnos már nem érhette meg, egy év alatt végzett vele a vastagbélrák. Ruth Walz színházi fotóssal élt az utolsó évtizedekben: Berlinben, Velencében és a svájci Wädenswilben laktak együtt, itt halt meg szerettei körében 2019. február 16-án.

Nem hiszem, hogy valaha is képesek leszünk megfejteni Bruno Ganz titkát, ahogy azt sem hiszem, hogy ő ugyanolyan ember volt, mint mi. Átmeneti lényként gondolok rá, aki itt töltött 77 évet velünk ezen a földön, mielőtt visszament az övéihez az égbe, ahova mindig is tartozott.

Both Gabi