„Mindig is a képek megszállottja voltam” – Wim Wenders 76 éves

–

Varázslat a Merlinben

Emlékeztek még a Merlin Színházra? Én nagyon sokszor megfordultam ott a kilencvenes évek elején-közepén. Az egyik rendezvény után a kávézóban a hatalmas ablakhoz ültem, hogy igyak valamit, nem láttam, mi történt a hátam mögött. Amikor végeztem, nagy lendülettel felálltam, és elindultam, majd ugyanezzel a lendülettel beleütköztem egy vigyorgó óriásba, akit első pillanatban fel sem ismertem. Automatikusan mondtam, hogy sorry, mert a Merlin közönsége többnyire nemzetközi volt.

Csak utána kapcsoltam, hogy úristen, épp Wim Wenders mellkasát szemléltem meg egészen közelről, majd dermedten bámultam rá.

Ő pedig továbbra is barátságos vigyorral mondta, hogy You’re welcome!, és mivel én képtelen voltam megmozdulni, ellépett mellőlem, leült egy asztalhoz, ahol már várták, utána pedig barátságosan intett nekem, amikor mégis elindultam.

Olyan volt, mint egy jelenés. Azóta sem tudom, miért volt Budapesten, de örök emlék. Persze ez a cikk nem rólam szól, hanem róla, a nagy hatású, szokatlan módszerekkel dolgozó filmrendezőről.

Olyan, hogy Wim, nincs!

Pedig van, mert holland származású édesanyja fivérét is így hívták, emiatt kapta ezt a nevet, de a német hatóságok szerint kizárólag Wilhelm lehetett az anyakönyvben. Ernst Wilhelm Wenders szerintem nem is tudta volna létrehozni azokat a fontos alapműveket, amiket Wim Wenders forgatott. Mindig is nehézséget okozott neki a németsége, az identitása sokkal inkább Európához kapcsolta őt, mint a szerinte humortalan és sótlan németséghez, mégis sokszor kikacsintott ebből az európai közegből.

Festő helyett filmes

Orvoscsaládban nevelkedett, ezért először ő is orvosi tanulmányokkal próbálkozott, de hamar kiderült, hogy nem neki való az a pálya.

„Ezt-azt hallgattam az egyetemen, filozófiát, germanisztikát, romanisztikát, pszichológiát Freiburgban és Düsseldorfban, aztán egy évig Párizsban éltem mint festő, és egy rézmetsző műhelyében dolgoztam, és tulajdonképpen itt, Párizsban fedeztem föl magamnak a filmet. Persze már korábban, gyermekkoromban is rengeteg filmet láttam, sőt, volt egy saját vetítőm is, nyolcmilliméteres, amelyet kézzel kellett forgatni, de hogy filmes legyek, ez annak idején Németországban meg sem fordult a fejemben, festő akartam lenni; aztán Párizsban a Cinématheque-ben találkoztam a filmmel mint művészettel, találkoztam filmekkel mint filmeket tudatosan megnéző, végignéző ember. Németországban a hatvanas években, azt hiszem, nemigen volt sehol olyan filmművészeti program, amely egy tizennyolc-húszéves fiatalemberben felébreszthette volna az érdeklődést a filmművészet iránt. A német filmtörténet remekműveit is a párizsi Cinématheque-ben láttam. Egy éven át jártam ide, előfordult, hogy naponta négy-öt filmet láttam, egy év alatt talán ezret is. Annak idején nagyon olcsó is volt még ez a mulatság, ha jól emlékszem, egy frankba került egy jegy” – mesélte Györffy Miklósnak egy Budapesten készült interjúban, talán épp akkor, amikor én is belebotlottam a Merlinben.

Lázadó szellem

A müncheni filmfőiskolán végzett 1968-ban, amikor a diáklázadások egész Európában végigsöpörtek. Még felfüggesztett börtönbüntetést is kapott: ellenállt, amiért tüntetőként le akarták tartóztatni.

Két év múlva rendezte meg első filmjét, ami már az amerikai road movie, és Wenders fekete-fehér mániájának bűvöletében készült. Igazi útkereső film volt a Nyár a városban. Nem sokkal ezután következett a ma már Nobel-díjas, de akkor még kezdő írónak számító Peter Handke kisregényéből készült film, A kapus félelme a tizenegyesnél, majd öt évvel a diplomája átvétele után a nemzetközi filmes világ is felfigyelt rá A skarlát betű című, német–spanyol koprodukcióban készült, televízióra alkalmazott filmje kapcsán.

Aztán 1977-ben megint jött egy road movie cowboy módra, a Dennis Hooper főszereplésével készült Az amerikai barát.

Amerika bűvöletében

Wenderst mindig is lenyűgözte az amerikai filmekből áradó szabadság, ezért amikor Francis Ford Coppola Hollywoodba hívta, hogy rendezzen meg egy filmet Dashiel Hammett krimiíróról, ő ment, és sok nehézség után meg is csinálta, bár négy évet áldozott rá az életéből.

„Nagyon konok ember vagyok. Ha egyszer a fejembe vettem valamit, kitartok mellette a végsőkig. Coppola is ejthetett volna, ha akar, és hívhatott volna helyettem mást, de ő is kitartott mellettem”

– mondta Wenders a már említett Györffy-interjúban.

A négy év alatt az üresjáratokban még két filmet forgatott, aztán kicsit kiábrándult Amerikából, vágyott a függetlenségre. A dolgok állása című eléggé önéletrajzi ihletésű filmjéért megkapta a velencei filmfesztivál nagydíját, az Arany Oroszlánt, ez volt az egyik film, a másik pedig a szintén kultikussá vált Villanás a víz felett.

Ezek után következett a Párizs, Texas, amiért Arany Pálmával és BAFTA-díjjal is jutalmazták.

Berlin felett az ég

Talán ez az 1987-ben készült film az, amit mindenki Wenders nevéhez köt. Én számtalanszor láttam Budapesten, az egyik legeslegkedvesebb filmem.

De egyszer Berlinben is megnéztem végre nem szinkronizálva, hanem eredeti nyelven, akkor döbbentem rá, hogy a német nyelv tulajdonképpen gyönyörű, csak nem mindegy, ki beszéli, és mit mond.

Tényleg az egekben jártam utána. Mindig is hatalmas rajongója voltam a főszereplő Bruno Ganznak, de amit ebben a filmben nyújt, az valóban feledhetetlen. Wenders egyik legjobb barátjával és legfontosabb alkotótársával, Peter Handkével írta a forgatókönyvet. A film kezdetén elhangzó versrészlet, Handke alkotása pedig azóta is mindig vigaszt ad nekem, ha nagyon rossz a kedvem.

ITT meg is hallgathatjátok ezt a varázslatos verset Bruno Ganz csodálatos dúdolásában tálalva. Persze nem bírom ki, hogy a legkedvesebb részletet ne másoljam ide.

[…] „mikor a gyermek gyermek volt,

ilyeneket kérdezett folyton:

miért vagyok én én s miért nem te?

miért vagyok én itt, és miért nem ott?

hogy kezdődött az idő, s hol ér véget a tér?

életünk ezen a földön nem csupán egy álom?

mindaz, amit látok hallok és szagolok-nem

csak egy világ előtti világ csalóka képe?

tényleg létezik a gonosz, és emberek,

akikben benn lakik a gonosz?

hogyan lehet az, hogy én, aki én vagyok,

mielőtt lettem nem voltam

és hogy egyszer én, aki én vagyok

nem leszek már az, aki vagyok. […]”

Távol és mégis oly közel…

Öt évvel később az újraegyesült Berlin kiábrándultságát vitte filmre a Távol és mégis oly közel című munkájában, ezt a borongós hangulatot pedig tovább fokozta A világ végéig című hosszú opusával, amit nagyon lehúzott a kritika, de én rajongva néztem meg vagy ötször. Hirsch Tibor például egyenesen azt írta róla, hogy nézhetetlen. Szerintem pedig nagyon is nézhető, elég pontosan látta a jövőnket, amivel kényelmetlen volt akkoriban szembesülni.

Wenders sajnos nem tévedett. A világ azóta valóban reménytelen, kíméletlen hellyé változott, ahogyan azt filmjében megjósolta.

Solveig Dommartin, aki Bruno Ganz szerelmét alakította a Berlin felett az égben, ebben a filmben is fantasztikusan játszott, ahogyan a beteg és öreg Jeanne Moreau és a valóban szívdöglesztő William Hurt is. Solveig Dommartin néhány év múlva, fiatal anyaként meghalt szívrohamban, azóta is sokszor eszembe jut, milyen nagyszerű szerepeket játszhatott volna még.

Dokumentumfilmek

Wim Wenders soha nem volt válogatós a műfajokban, simán megrendezte a Buena Vista Social Club című dokumentumfilmet (ezt is nagyon sokszor láttam, szerintem lenyűgöző), amit Oscarra is jelöltek, de akkor sem volt finnyás, amikor a kortárs tánc istennőjéről, Pina Bauschról készített dokumentumfilmet, amiben a filmrendezők közül elsőként alkalmazott 3D-technikát, ezzel is eljutott a Oscar-jelölésig.

A pápáról készített filmjét (Ferenc pápa – Egy hiteles ember) fanyalogva fogadta a kritika, a szemére vetették, hogy a nagyszerű technikai megoldások és a lenyűgöző látványvilág csupán üres díszletekként szolgáltak, és nincsenek benne valódi párbeszédek.

Szerintem Wenders mégis az egyik leghitelesebb filmes alkotó, akinek kíváncsisága, nagyvilágisága, érzékenysége és hatalmas tudása alapvető jelenségekre kérdez rá, és aki birtokában van egy olyan filmnyelvnek, ami keveseknek adatott meg.

Volt még egy harmadik Oscar-jelölése is 2015-ben, a Sebastião Salgado brazil fotográfusról forgatott filmjéért. A Föld sójáért sem jutalmazták meg az aranyszobrocskával, ellenben megkapta a francia César-díjat és a cannes-i filmfesztiválon a zsűri különdíját is. ITT olvashatjátok el, milyen fantasztikus munkát végzett ebben a filmben is.

Összefogás

Wenders mindig is felelős alkotóként gondolkodott, 1996-ban megválasztották az Európai Filmakadémia elnökének, Ingmar Bergmant váltotta ebben a pozícióban. 2012-ben megalapította a fiatal filmeseket támogató Wim Wenders-ösztöndíjat, hogy ők is lehetőséget kaphassanak az alkotásra, az alapítvány most is nagyon aktív, nézzétek meg a honlapját és a közösségi oldalát.

2015-ben pedig a Berlinalén Arany Medve-díjjal ismerték el az életművét.

Tőlem már sokkal korábban megkapta a világ egyik legkedvesebb emberének díját, amikor fejjel rohantam a mellkasának, és ő ezt kedves mosollyal vette tudomásul.

Nyoma sem volt benne nagyképűségnek, ami olykor együtt jár a világhírrel. Ember maradt, kíváncsi alkotó, aki szeretné megérteni és megmutatni a világot azoknak, akik valóban kíváncsiak rá.

Isten éltesse még sokáig!

 Both Gabi

Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Getty Images/Matt Carr