Keleten a helyzet változatlan – A nyugat viszont igenis változik

–

Tapasztalatom szerint háborús irodalom vagy háborús film alatt általában azt értjük, hogy a mű végére oda lyukadunk ki, hogy a háborúnak semmi értelme, viszont embertelen pusztítást végez. Nem lehet más a tanulság. A XX. század óta nincs olyan, hogy dicsőséges háború – a háború minden esetben fájdalmas veszteségeket, „vért és könnyeket”, minden illúzió elvesztését jelenti.

Úgyhogy amikor egy háborús film – jelen esetben a Nyugaton a helyzet változatlan – azzal kezdődik, hogy középiskolás srácok a legőszintébb hittel és lelkesedéssel jelentkeznek a hadseregbe, hogy az akkor már három éve dúló I. világháború „férfivá avassa” őket, akkor pontosan tudjuk, hogy ennek nagyon rossz vége lesz. Nem kellenek hozzá történelmi ismeretek sem, csak egy kis film- vagy irodalomtörténeti jártasság, dramaturgiai érzék és élettapasztalat. Igazából már itt fáj látni ezt a filmet.

Fájdalmas szembesülni vele, hogy voltak, akik hittek ennek a háborúnak a létjogosultságában. Hogy létezett olyan társadalom, amiben egy fiatal srác életcélja az volt, hogy fegyvert fogjon a kezébe. 

De ahogy őket naivnak látjuk most, ugyanolyan naiv feltételezés az is, hogy ilyen nincs azóta. Hogyne lenne! Nem tud annyi háborús trauma felhalmozódni az emberiség kollektív emlékezetében, hogy ne akadnának mindig olyanok, akik elfelejtik, mivel is jár ez. Ezt a filmet is akkor kezdték még forgatni, amikor sehol sem dúlt háború a környéken. Egyszerűen csak azért, mert a regény egy német klasszikus, és német film még sosem készült belőle – csak két amerikai, 1930-ban és 1979-ben. De mire elkészültek vele, már egészen mást jelent minden kockája. Már egyáltalán nem pusztán egy irodalmi adaptáció, történelmi tablókép.

Amit itt látunk – és ami nyersebb és valósághűbb, mint bármelyik verzió korábban –, az ma a szomszédban történik. 

És a pelyhesállú Paul Bäumernek (a történet főhősének) és társainak egyetlen hét sem kell ahhoz, hogy szembesüljenek a valósággal, mindjárt az első bevetésüknél ez megtörténik. Mindjárt az első bevetést nem élik túl mindannyian. Egy nap a fronton, és az okosabbja már fordulna is vissza – ha lenne visszaút a polgári életbe. De nincs, egyetlen út létezik csak: előre a halálba. Hogy ki mikor ér célba, ennyi a kérdés csupán – van, aki egy hónap múlva, más fél évig is bírja, és akad, akinek a háború utolsó napja, utolsó csatája ássa meg a sírját. Remény nincs. Jövő nincs. Csak a sorozásig árulnak zsákbamacskát.  

Én sem spoilerezek itt, amúgy is teljesen mindegy, mi a film vége, mert nagyjából a huszadik perctől fogva csak hullani látjuk az embereket, miközben foggal-körömmel küzdenek az életükért – hol az ellenséggel, hol az éhezéssel szemben, hol a megőrülés ellenében. És mégis oda vagyunk szegezve a képernyőhöz, mint ahogy a katonák a harctérhez. Számunkra sincs menekvés. Ha ők ott kibírják, és ameddig kibírják, addig nekünk is bírni kell. Már csak együttérzésből is.

Azon gondolkozom közben, mennyiben különbözhetett ennek a filmnek a forgatása, mint a valós helyzet, amit megidéz. És időnként arra jutok, hogy a halálfélelmet és az éhezést leszámítva (ami persze nem csekélység) nem sokban. Ennek a stábnak, és ezeknek a szereplőknek át kellett mindezt élni, nincs esély kamuzni.

Sárban tapicskolni, hóban-fagyban a földön kúszni-mászni, vetődni, lőni, menekülni, futni, fázni, és csak egymásból töltekezni – ez volt a színészek sorsa is, legfeljebb esténként hajthatták puha párnára a fejüket. 

EBBEN a werkfilmben állítja a (ma már Oscar-díjas) operatőr, James Friend, hogy még soha ilyen nehéz forgatása nem volt, de megérte. Igaza van. 

Másképp nem lett volna ilyen hiteles, amit létrehoztak, ennyire plasztikus és átélhető. Így tudjuk csak a saját bőrünkön érezni, milyen lehetett hónapokon, éveken át „vademberként” létezni, a civilizáción kívül, távol minden szépségtől és melegségtől, ami emberré tesz minket – teljesen értelmetlenül, eredmény nélkül. Közben lassan elveszíteni egymást, a hitet, és az önbecsülést is – egy dolog marad: az életösztön, és aztán már az sem. 

Nem is mesélem tovább, csak elveszem tőle a kedvetek. Pedig éppen arra jöttem rá közben, hogy amikor ledőlünk a kényelmes kanapénkra, és megajándékozzuk magunkat egy esti lazulással, akkor valójában nem az kapcsol ki, ha kimossák az agyunkat (jó, néha talán az is), hanem ha valami igazit látunk. Legyen az bármilyen kegyetlen vagy fájó, de legalább igaz. Mert ami igaz, az lehet csak szép is.  

És ebben a filmben van azért egy gyönyörű dolog: a főszereplő, Felix Kammerer arca. Miatta akarunk mindennek ellenére hinni valamiben: legalább az ő figurájának a túlélésében. Ez a fiatal osztrák srác (27 éves), akinek ez az első filmje (eddig csak színpadon játszott) nemcsak emberfeletti munkát vitt véghez – nem véletlenül hegyezte ki a rendező az Oscar-beszédét arra, hogy neki köszönetet mondjon –, hanem meg tudott ismételni egy olyan csodát, amilyet utoljára a valaha volt legnagyobb háborús filmben, a Jöjj és lásd!-ban tapasztaltunk.

A két filmben közös, hogy egy ártatlan fiatal fiú arcán mutatja be a háború lelki pusztítását – ahogy tiszta gyermekből nem pusztán kiábrándult felnőtt (ó, bárcsak), hanem megkínzott öregember válik. És ehhez meg kellett találni azt az arcot, amin ez a legfájdalmasabb módon megy végbe. Ezúttal is sikerült. 

Érdekes, hogy a német filmiparnak pedig sikerült megvalósítania azt a bravúrt, hogy két történelmi bűnüket, az I. és II. világháború kirobbantását is egy-egy remekművel „vezekli le” (nyilván nem ennyivel). 2004-ben A bukással (amiért szintén járt egy Oscar-díj), és most a Nyugaton a helyzet változatlannal (ami példátlan módon négy szobrot is kiérdemelt). Csak míg az első filmből az idős, őrület szélére jutott, öngyilkosságba menekülő Hitlerként Bruno Ganz arcát őrizzük meg, addig az I. világháború történetéből a fiatalon megöregedett, jövőjétől megfosztott Felix Kammererét. De mindkét film a csúfos, keserű kudarcot mutatja be, a német történelem sötét vermeit, amely felé előbb gőzerővel száguldottak, aztán egy ponton túl már a tehetetlenségi nyomaték miatt zuhantak. Így néz ki tehát a híres német szembenézés. 

Nem arra építik a nemzeti büszkeségüket, hogy kibogarásszák a történelmükből azokat az alakokat, akiket hőssé lehet avatni, hanem arra, hogy a bűneiket feltárják és levonják a belőle a tanulságokat. Elcipelik magukkal a szégyent.

 Erre tett kísérletet Erich Maria Remarque már 1929-ben is (franciásan csengő neve ellenére német volt), ezért írta meg ezt a regényt mindössze egyetlen hónap háborús tapasztalatával. (Mivel hamar megsebesült az I. világháborúban, ahová maga is 19 évesen került, így annak az egy hónapnak a felét is katonai kórházban töltötte. De eleget látott így is).

A könyve világszenzációt keltett, ezért készült belőle 1930-ra hollywoodi film, csakhogy mire azt Németországban is bemutatták volna, ott már a nácik bontogatták szárnyaikat, és egyik kezdeti sikerüknek könyvelték el, hogy a bemutatót meg tudták zavarni, a vetítést félbe tudták szakítani, majd a filmet a kormánnyal be tudták tiltatni, végül az írót is elüldözték az országból. Nem jött volna jól nekik a háborúellenes, hadseregellenes hangulat. Tudjuk, hová vezetett mindez… és miért volt szükségük arra, hogy zavartalanul visszaállíthassák azt a tekintélyelvű társadalmi berendezkedést, amelyben a hatalmi törekvéseket a közjó érdekében hozott nemes küldetésnek lehet beállítani, és mindenkit a szolgálatába lehet állítani.  

A mai Németországot – a hírek szerint – meglepte a Nyugaton a helyzet változatlan nemzetközi sikere. Büszkék rá, hiszen soha egyik filmjük sem nyert ennyi Oscar- vagy BAFTA-díjat, de nem számítottak rá, még, ha a filmben a német színjátszás krémje vállalt is szerepet (már ami a férfiakat illeti), és európai mércével nagy költségvetésből készítették is (52 napig forgatták). Most talán kap akkora publicitást, hogy a nézettség is utolérje a szakmai sikereit. Mert megérdemli. Grandiózus, letaglózó, örök érvényű igazságot hordozó filmélmény – bárcsak képesek lennénk tanulni belőle.

Kiemelt képünk forrása: Netflix

Gyárfás Dorka