A legkisebb királyfi iszonyú ballonkabátban: avagy Columbo titkos élete

–

Columbo népmesei hős immár, és kész

Persze tudjuk, hogy komplett stáb (sőt több stáb) alkotta a mesét több mint három évtizeden át, de kit érdekel? Mint az igazi, telitalálat történetek esetében, a figura önállósította magát, a mitológiánk része lett, gesztusai, jellegzetes mondatai belénk égtek, a film már bennünk pereg, be se kell kapcsolni a tévét. Sőt, még az is tudja, mit jelent a „Columbo felesége” kifejezés, aki egyetlen részt sem látott a sorozatból.

Columbo egyszerű ember, tökéletesen hétköznapi. Rémesen öltözik (pont olyan, mint egy csomó férfi: nem agyalja túl a szettet, leginkább ugyanazt az egy pólót, pulcsit vagy kabátot veszi elő a szekrényből napról napra, amíg csak le nem mállik róla, akkor nyúl a következőhöz a stószban.).

Kicsit nehézkes, bumfordi, sokszor idegesítő, de azért szerethető figura, a maga módján jóképű is. Szóval olyan, mint mi: a maga módján ilyen vagy olyan.

Viszont – és ettől tud hősünk lenni – időnként leesik nála a tantusz, eszmél a (mint kiderül, csak látszólagos) éber kómából, és csavaros eszű nyomozóvá válik. Felsejlik, hogy a tohonyaság mélyén éber figyelem és remek kombinatorikai érzék rejlik, a parttalan fecsegés és bénázás meg gyaníthatóan csak arra szolgált, hogy a tettest felbosszantsa, kizökkentse a nyugalmából és így leleplezze magát egy-egy óvatlan, indulat szülte mondattal vagy rossz lépéssel.

Nagy stratéga tehát ez a Columbo, csak nem néznénk ki belőle első blikkre. Ezért lehet a hősünk: mindannyian álmodozunk arról, hogy egyszer majd, hú, de meglepjük a környezetünket!    

Az sem mellékes, hogy Columbo, aki a kisember valamennyi sztereotip kellékével rendelkezik, mindig túljár a nagymenők, a gazdagok, a hatalmasok, a kegyetlenkedők eszén. Épp azért, mert senki sem veszi komolyan, nem hiszik, hogy tartani kell tőle. Lenézik, becsapják, de a végén ő nyer. Mint a legkisebb királyfi a mesében, aki leginkább furfanggal halad próbatételről próbatételre, nem macsósággal, hőbörgéssel, fizikai erőfölénnyel.

Még „láthatatlanná tévő köpönyege” is van: a már emlegetett ballon, ami hasznosabb bármely páncélzatnál, ugyanis az ellenfélnek annyi, mire eszmél, hogy védekeznie kell.   

Falk különben CIA-ügynök akart lenni

Columbo megformálójától nem idegen a hősi szerep: titkosügynöknek készült. A magánéletben állítólag egészen más volt, mint a sorozatbéli karakter: temperamentumos, szenvedélyes, hedonista, kalandkereső… Csakhogy szembetegsége (rák miatt vesztette el az egyik szemét háromévesen) miatt lőttek ennek az álomnak. A másiknak viszont nem: tizenkét éves korában már színpadon állt.

Ám fiatal felnőttként kihagyott pár évet, atletizált inkább, szakács volt a seregben, politológiát tanult egyetemen, közgazdaságtant, végül gazdasági elemzőként helyezkedett el. Viszonylag későn, huszonkilenc évesen határozta el végül magát a színpad mellett, és felmondott a munkahelyén.

Bejött a számítása: az 1960-as évek már a Broadway-n találták. Eleinte klasszikus darabokban játszott színházban, aztán jött a mozi (és rögtön két Oscar-jelölés mellékszereplő kategóriában). Ezután beszippantotta a televízió meg a sorozatok, 1968-ban pedig elkezdődött a Columbo, amely megírta élete további fejezeteinek vázlatát.

És akkor, íme, egy újabb titok (legalábbis kevéssé ismert körülmény), ha nem is túl meglepő: ambivalens viszonya volt Falknak Columbóval, nem egyértelműen szerette vagy nem szerette.

A nyomozó figurájával összeforrt a neve, világhírű lett, mindenki imádta, a kollégák is, olyannyira, hogy boldogan szerepeltek nagy sztárok (Johnny Cash, Steven Spielberg, Leslie Nielsen stb.) is a sorozatban – csak hát, nem született még talán olyan színész a világon, aki egyértelműen boldog lett volna egy efféle skatulyával, amely ad és elvesz, csak soha nem derül ki a mennyit – és az, hogy megérte-e.

Falk érezhette már az elején, hogy van veszélye a Columbo-kalandnak a további karriert illetően, hisz alig akarta elvállalni a második részt a nagyon sikeres első után, három évig győzködték nem kevés pénzzel. Aztán, talán mert nem úgy alakultak a dolgai, ahogy remélte, beadta a derekát. (Fogyatékossága, amely Columbót formálva kifejezetten édes és ironikus szexepillé válhatott, nem minden producer számára volt kompatibilis egyéb szerepekkel, és ezt olykor durván a tudtára is adták.)

1971-ben elkészült a második rész, majd jött sorban a többi: összesen hatvankilenc darab. Falkot tízszer jelölték Emmy-díjra  a szerepért (ötször nyert), és kilencszer Golden Globe-ra (egyszer nyert). Harmincöt éven át forgatták a sorozatot, átlagban évente ötöt (volt, hogy nyolcat, volt, hogy csak négyet-ötöt, majd az utolsó évtizedben nagyjából egyet-egyet).

Mondhatni, együtt vonult nyugdíjba Falk és a hadnagya.   

Apropó: – keresztneve? – Hadnagy

Ez is egy Columbo rejtélyei közül. Senki nem tudta, mi a keresztneve. Peter Falk viccelődött vele, hogy hát „Hadnagy”. Aztán lebukott, a szemfüles, filmet kikockázni sem átalló rajongók kiszúrták, hogy a rendőrigazolványán olvasható a teljes neve, a Frank Columbo. A másik ilyen titokzatos mozzanat az epizódokban a már említett feleség, akit Columbo rendszeresen citál, de sosem bukkan fel a történetben, és csak egyszer említi a nevét (Rose). Ezért válhatott „Columbo felsége” a fantom szó szinonimájává.  

De egy valódi feleség azért képbe került a sorozat kapcsán.

Falk ugyanis összejött az egyik kolléganőjével, és elvált korábbi asszonyától, akivel két lányt fogadtak örökbe korábban, és akik engesztelhetetlenül gyűlölték mostohaanyjukat, akivel Falk amúgy állítólag nagy szerelemben élt évtizedeken át.

Shera Danese-nek (ő a második feleség) nem volt egyszerű az utolsó pár közös év, Falk ugyanis egészen kifordult önmagából az Alzheimer-kór miatt, kóborolt, az utcán tört-zúzott, nem ismert fel senkit, Columbót is elfelejtette.

A világ azonban nem felejtette el Falkot

Budapesten például az V. kerületben, egészen pontosan a Falk Miksa utcában 2014-ben Peter Falk-szobrot állítottak. Sokáig tartotta magát az a nézet, hogy Peter Falk, Falk Miksa, író-politikus leszármazottja, de valójában nem az. A színész tényleg kelet-európai zsidó származású, de a rokonság csak névleges, mint azt a családfakutatók azóta bebizonyították.

Sebaj, a kutyás szobor a miénk, szeretjük, ahogy a Falk-filmeket is.

Mert Falknak nem csak Columbót köszönhetjük. Egy rakás mozifilmben szerepelt, a leghíresebb ezek közül a Férjek, az Egy hatás alatt álló nő, a Meghívás egy gyilkos vacsorára – és privát kedvencem, életem egyik meghatározó mozija: a Berlin felett az ég.

Bevallom, nekem Peter Falkról nem Columbo ugrik be először.

Vagy nem „az” a Columbo. Hanem Wenders „bukott” exangyala, aki immár a Columbót játszó amerikai sztárként kóvályog azon a kontinensen, ahonnan szülei elmenekültek. Aztán megáll egy kis büfé előtt, és elmagyarázza egy másik angyalnak, akit ő sem lát már, de érezni érez, hogy élni (fizikai érzetekkel bírni) márpedig csodálatos, akkor is, ha kockázatos, bár tudná a „companero”, mennyire! Mondja ezt ott, abban a szétlőtt városban, ahol az áll a hátuk mögött a falon, hogy „aki bunkert épít, az bombát dob”. Mert még ott is igaznak gondolja, hogy jobb embernek lenni, mint angyalnak, mert bár az ember nem halhatatlan, és így sebezhető, de lehet inni például feketekávét, el lehet szívni egy cigarettát – a kettő együtt egészen fantasztikus, mondja Falk – és lehet rajzolni is, vonalakat húzni a papírra, alkotni valamit, ami nem volt korábban.

Arról már nem is beszélve, hogy itt vagyunk egymásnak, mi, emberek, látjuk, halljuk, érezzük egymást, beszélgethetünk, és lehetünk akár barátok is. És ha van barátunk, netán még szerelmünk is, akkor ugyan már, kit érdekel a halhatatlanság!

Kurucz Adrienn   

Kiemelt kép: IMDB