Erdődi Katalin: Nem akartam mindenáron visszatérni Magyarországra – csak a Trafó miatt

–

„Felszabadultság, megilletődöttség” – ezek a szavak jutnak eszébe, amikor arra kérem, idézze vissza az első Trafóval kapcsolatos emlékeit, érzéseit.

A kilencvenes évek végén járunk, Katalin egyetemista a Közgázon, az intézmény pedig frissen nyílt meg, és egy olyan kortárs művészeti bázis jött létre vele, amire korábban nem volt példa itthon (és sok tekintetben Közép-Európában sem).

Az a fajta szabad kísérletező szellem, kritikus gondolkodás, valamint nemzetközileg is magas művészeti színvonal pedig, amit a Trafó ma is képvisel – és ami az első perctől érezhető volt –, Katalint is teljesen magával ragadta.

„Az előadások mellett maga a közeg is exkluzív volt – a látogatók soraiban mindig sok művész megfordult. Engem pedig nagyon lenyűgözött és hívogatott ez a közeg” – idézi fel. 

Erdődi Katalin világa sok szempontból kinyílt a Trafó által, az itt látottak nagy hatással voltak rá. Elárulja: a londoni Random Dance kortárstánctársulat előadását látva kezdett el például kortárs táncórákra járni – szintén a Trafóban –, szerette volna ugyanis a saját testén keresztül megérteni, amit a színpadon lát. Nem sokkal később jelentkezett az intézmény önkéntes programjába, aminek köszönhetően ingyen látogathatta az előadásokat – volt olyan időszak, amikor gyakorlatilag az összeset látta.

Ennek fényében talán semmi meglepő nincs abban, hogy amikor programszervezőt kerestek, jelentkezett az állásra. Így lett a Trafó élete legelső munkahelye. 

A művészet hobbinak jó, de életpályának? 

Katalint mindig is a művészet érdekelte – kiskora óta alkotott: ha nem rajzolt, akkor írt –, ám ahogy fogalmaz: ők voltak az a generáció, akiket a rendszerváltás után a szüleik arra presszionáltak, hogy mindenáron jó megélhetést, egzisztenciális biztonságot nyújtó pályát válasszanak. Katalin így a Közgázra ment.

„Ehhez hozzátartozik az is, hogy mindkét szülőm természettudománnyal foglalkozott, és bár mindig is kultúrakedvelők voltak, a művészetet inkább szabadidős tevékenységnek, hobbinak tartották, mintsem valós pályaképnek.”

Ebből kifolyólag nem támogatták őt az ilyen irányú elképzeléseiben, ám ez nem akadályozta, hogy a szabadidejében művészettel foglalkozzon. 

Az egyetemmel párhuzamosan elvégzett egy ötvös- és tűzzománckészítő szakképzést, ami nem csak szakmát adott a kezébe.

„Amikor egyetemre jársz, egyfajta buborékban létezel, én viszont mindig is nagyon fontosnak tartottam, hogy a sajátomon kívül különböző társadalmi valóságokat is megismerjek.

A szakképzés közege pedig teljesen más volt, mint amit otthon vagy az egyetemen megtapasztaltam. Vágytam is ezekre a kontrasztokra. Az apai nagyszüleim parasztemberek voltak, és emiatt van bennem egy nagyon erős vágy arra, hogy keressem az átjárásokat a különböző társadalmi közegek között.”

Ez a törekvése pedig a későbbi művészeti munkáiban is erősen megjelent – de ne szaladjunk ennyire előre. 

Hozzáférhetőbbé tenni a kortárs művészetet az emberek számára

2007-ben Erdődi Katalin eljött a Trafótól, és Párizs felé vette az irányt, ahol elvégzett egy egyéves kulturális politika- és menedzsment mesterképzést. Miután visszatért, Nánay Fannival közösen létrehozták a PLACCC Fesztivált, amelynek a mai napig fő küldetése, hogy rendhagyó helyszíneken létrejövő alkotásokat, helyszínspecifikus művészeti törekvéseket mutasson be.

Katalint nagyon érdekelte, hogyan lehet kilépni az intézményi keretek közül, és közterekre, valamint olyan rendhagyó helyszínekre vinni művészeti projekteket, amelyek maguk is részévé válhatnak az alkotásnak, valamint már magának az alkotófolyamatnak, – illetve amelyek így szélesebb közönséghez érhetnek el.

Egyre jobban elkezdte foglalkoztatni, hogy a közterek által milyen nyilvánosságok hozhatók létre, emellett pedig – leginkább vidéki közösségekben, helyzetekben –, a PLACCC-nál végzett munkája során már megjelent az a fajta transzdiszciplináris látásmód, amit vezetőként a Trafónál is szeretne megvalósítani. 

Amikor itthon elkezdett fogyni a levegő

2011-ben aztán kilépett a PLACCC szervezéséből – azóta Nánay Fanni viszi a fesztivált –, de továbbra is független kulturális munkásként folytatta, egy-egy projekt erejéig pedig folyamatos maradt a munkakapcsolata a Trafóval.

„Nem szakadtunk el egymástól” – mondja. Egy egyéves németországi ösztöndíjat követően aztán 2012 telén hazatérve, nehéz helyzettel kellett szembesülnie. Ekkor kezdték el központilag visszavágni a függetlenek működési támogatására szánt összeget, ami sok társulat és szervezet végét jelentette, beleértve a Flórián Műhelyét, ahol Katalin is dolgozott korábban.

„Visszajöttem, és azt láttam, hogy nem fogok tudni hol dolgozni, nem fogok tudni szabadúszóként megélni. Intézményi pozíciók sem nagyon voltak, az az egy-két munkalehetőség, ami akkor nyitott volt, gyakorlatilag azt jelentette volna, hogy szakmailag nem lehet tovább fejlődni, az addig megszerzett tapasztalataimat nem tudom hasznosítani.”

Abban az időben írt ki a brut Wien – ami a Trafóhoz nagyon hasonló intézmény, az egyik legprogresszívebb, kísérletező kulturális befogadóhely Bécsben – egy pályázatot produkciós vezetői munkára. Bár számára nem annyira volt profilba vágó, mégis úgy gondolta, megpályázza. A munkára nem hívták be – ez egy tipikusan olyan pozíció, amit nem külföldi szakemberre bíznak általában –, egy véletlen folytán azonban kiderült, hogy a tánckurátori pozíció is megüresedik az intézményben. A munkára nem is lett volna nyílt pályázat, de mivel Katalin ismerte az elődjét, az ő ajánlása alapján behívták egy beszélgetésre, 2013 őszén pedig ki is költözött Bécsbe. 

Felelősségünk van azzal kapcsolatban, hogyan ábrázoljuk a vidéket

A bécsi évek alatt a brut kurátoraként és az imagetanz kortárstánc és performansz fesztivál művészeti vezetőjeként dolgozott, majd a grazi steirischer herbst fesztivál kurátori csapatához csatlakozott (az események hivatalos neveit kisbetűvel írják – a szerző). De annak a szakmai kuratóriumnak is a tagja volt, amely Bécs városának a független előadó-művészeti területen (tánc, színház, performansz, cirkusz) való önkormányzati finanszírozásáról, projektalapú és működési támogatásáról döntött. 

Hiába volt azonban Bécs a székhely – és egy idő után már a nagybetűs otthon is –, Katalin „visszadolgozott” Magyarországra.

„Nagyon fontosnak tartottam, hogy továbbra is legyenek művészeti projektjeim Magyarországon, így az elmúlt 11 évben sok mindent csináltam itthon annak ellenére, hogy Bécsben éltem.”

Az utóbbi években elsősorban a rurális térségek helyzetével, a vidéki társadalom változásaival foglalkozott olyan együttműködésen alapuló művészeti munkákon keresztül, mint a Dinnyeköztársaság (2021, Thealter), a Hírdalcsokor (2020-2021, OFF-Biennále Budapest), valamint a Szeretek gazda lenni, az is szeretnék maradni (2017–2018, Ludwig Múzeum) projektek. 2020-ban pedig társadalmilag elkötelezett, inkluzív kurátori munkájáért elnyerte a közép-kelet- és dél-kelet-európai kurátorok, valamint kulturális szakemberek eredményeit méltató Igor Zabel-díjat.

Úgy gondolja, a hazai művészeti szcénában megjelenő vidékreprezentációval sok probléma van, az ugyanis leginkább a sztereotípiákra, a már uralkodó diskurzusokra erősít rá.

„Általában a városi nézőpont az uralkodó, és egy bizonyos helyet ír elő a vidéki valóságról vagy társadalomról való gondolkodásnak, ezáltal pedig épp a heterogenitás veszik el, ami egyébként borzasztóan fontos lenne. A félrevezető reprezentálással sok kárt lehet okozni – ennek a felelőssége minden olyan művészeti projektemet áthatja, ami a rurális környezethez, élethelyzetekhez, valósághoz kötődik. Borzasztóan fontos kérdés a reprezentáció, ezért is dolgozom általában együttműködésen alapuló projekteken, mert azt gondolom, hogy a »semmit rólunk, nélkülünk« alapvetés ebben a helyzetben hatványozottan fontos.”

A Hírdalcsokor című projektet például egy Budapest-közeli faluban, Kartalon hozta létre egy asszonykórussal. A munka során a közösség számára fontos hírekre volt kíváncsi: arra, mik azok a dolgok, amik a faluban lázban tartják az embereket, de kimaradnak az országos híradásokból.

„Az asszonykórussal való első beszélgetés után azonban kiderült, hogy ők sokkal inkább a saját életükről, a saját élethelyzetükről, munkájukról akarnak beszélni. És utóbbihoz tartozott mindaz a láthatatlan munka is – tehát a háztartási, gondoskodási feladatok –, amit szintén napi szinten végeznek.

Egy idő után pedig előjöttek ezek az elejtett, kicsit szégyellt megjegyzések, hogy: »azért már néha nagyon elegem van abból, hogy három családra főzök« stb. Ezeknek kifejezetten örültünk, mert művészeti szempontból – és egyébként társadalmilag is – sokszor pont az a releváns és izgalmas, amiről az emberek azt hiszik, szégyellnivaló.”

Milyen kultúra jut el vidékre?  

Amikor arról kérdezem, mi a véleménye azokról a kulturális programokról, amik vidéken érhetők el a közönség számára, azt mondja: fontos lenne, hogy heterogénebb legyen a kínálat, ami a vidéki kultúrafogyasztókhoz érkezik. Ehhez pedig ők is hozzá fognak járulni a Trafóval a jövőben, az intézmény elnyerte ugyanis az Art Explora Európa-díj egyik fődíját, az így kapott ötvenezer eurós támogatást pedig arra szeretnék fordítani, hogy vidéki helyszínekre vigyenek egy-egy kortárs művészeti performanszot. 

A PerformanszBusz által a Trafó kimozdul a fővárosból, és Magyarország különböző térségeibe juttatja majd el a művészek munkáját és a kortárs kultúrát, helyi partnerekkel együttműködésben. De a program a budapesti közönségnek is különleges lehetőséget kínál: egy busznyi érdeklődő mindig a PerformanszBusszal utazhat, és rendhagyó egész napos élményben lehet része. 

„Azt, hogy a kortárs művészet el tud-e jutni Budapesten kívülre, nem kizárólag az adott intézmények szándéka határozza meg, hanem a rendelkezésre álló források. A PerformanszBusz megvalósításához külön támogatást nyertünk el, a jelenleg rendelkezésre álló forrásokból, amikből a Trafó gazdálkodik, nem lehet egy ilyen szintű projekteket létrehozni, se pénzügyi, se emberi erőforrások tekintetében. Így nagy kérdés számomra, hogy milyen módon tudjuk például ezt a programot is fenntarthatóvá tenni majd.

Mind a kortárs művészeti, mind a független előadóművészeti területen annyira erős forráshiánnyal küzdenek az intézmények, hogy nehezen fér bele bármi plusz. Nem véletlen, hogy az összes ilyen együttműködésen alapuló művészeti projektet külföldi finanszírozással – általában nemzetközi pályázatokon keresztül elnyert pénzekből – hozzák létre az intézmények.” 

Pedig az épített infrastruktúra meglenne vidéken a kortárs művészeti előadások, projektek befogadására is, a szocializmus alatt kiépített művelődési házak a mai napig állnak a legtöbb településen. Ami szerinte hiányzik, az a források mellett többek közt a –rendszerszinten folytatott – progresszív kulturális politika. 

Feladni az otthont a hazáért

Katalin sikeres külföldi karriert épített magának, 2024-ben ő volt például a prágai Matter of Art kortárs művészeti biennálé társkurátora. Azt mondja: bár az első bécsi évében folyamatosan küzdött a bűntudattal, amiért elhagyta az országot, nem tervezte, hogy hazatér. 

„Amikor végiggondoltam, milyen lehetőségeim lennének, ha adott esetben fontosnak érezném, hogy ne csak projektjelleggel dolgozzak itthon, akkor arra jutottam, hogy soha, semmilyen más intézmény vezetését nem pályáznám meg, csak a Trafóét. És az is világos volt számomra, amikor erre lehetőség nyílt, hogy szeretném megpályázni.” 

Azt mondja, a pályázatíráskor kétféle stratégiát követnek általában az emberek: egy részük eleve a célt, a győzelmet szem előtt tartva írja meg a pályázatát, míg mások ténylegesen azokat az elképzeléseket teszik le az asztalra, ami őket tükrözi szakemberként, emberként.

„A legtöbben általában az elsőt választják, azzal a stratégiával pályáznak, amiről azt gondolják, hogy azzal szinte biztosan meg tudják kapni az adott intézményt, én viszont eldöntöttem, hogy utóbbit követem, aztán meglátjuk: lesz, ami lesz. Nem akartam mindenáron visszatérni Magyarországra. Nekem ugyanis nagyon jó volt szakmailag és magánemberként is Bécsben. Elég erős kapcsolatrendszert építettem ki, jó lehetőségekhez jutottam. Emellett még jelen pillanatban is alapvetően Bécsben érzem otthon magam. Gyakorlatilag az életem negyedét ott töltöttem. Tisztában voltam vele, hogy a körülmények miatt ez egy nagyon nehéz feladat lesz, és azt is tudtam, hogy engem csak úgy érdekel a pozíció, ha a pályázatomban foglaltak megvalósítására lehetőséget kapok.”  

Az egymásra utaltságból építkezni is lehet

A pályázatában ugyanazt a nyitottságot, a különböző művészeti ágak szoros összefonódásának, szinergiájának megteremtését hangsúlyozta, ami egyébként a pályáján is végigvonul.

Kiemelte: mivel a Trafó nemcsak művészeti-kulturális intézmény, hanem a társadalmi nyilvánosság fóruma is, ezért az újító művészeti törekvések és a kísérletezés támogatása mellett fontos, hogy művészeti eszközökkel olyan társadalmi témákat és kérdéseket hangosítson ki, olyan közösségeknek és véleményeknek adjon hangot, amelyek a szélesebb társadalmi nyilvánosságban nem tudnak kellőképpen megjelenni.

Ennek érdekében fontosnak tartja, hogy nemcsak a művészeti és kulturális terület, hanem a civil szféra szereplőivel is szoros kapcsolatot ápoljon az intézmény, a magyar társadalom marginalizált csoportjaival pedig aktívan szolidaritást és szövetséget vállaljon.

Amikor arról kérdezem, hogy a jelenlegi kultúrpolitikai helyzet – a függetleneket érintő drasztikus forrásmegvonások – mennyire riasztották el, azt mondja: ez csak tovább erősíti benne, hogy mennyire fontos ezért a területért küzdeni.

„De ehhez egy olyan kultúrpolitikára lenne szükség, ami fontosnak tartja a függetleneket, és ennek a területnek a fejlesztését – sajnos azonban országos szinten nem látunk erre egyértelmű elköteleződést. A független előadóművészeti intézmények, társulatok működési támogatását folyamatosan csökkentik, tehát azokat az erőforrásokat, amiket a minisztérium hivatott biztosítani, folyamatosan elvonják, a kuratórium pedig arra kényszerül, hogy vagy morzsákat osztogasson szét, vagy egyes társulatokat – ahogy legutóbb történt –, lenullázzon azért, hogy másoknak egy kicsivel többet tudjon adni.

A fennmaradásért, jobb feltételekért való küzdelem így az alapműködésünk részévé vált. Az egész helyzet nagyon méltatlan és küzdelmes.”

A pályázatában ezért kitért arra is, hogy fontos lenne az alkotófolyamatokról, a művészekkel való együttműködésről, valamint a terek használatáról való gondolkodást is megújítani, és ezen keresztül racionalizálni. 

„Felmerült például az is, hogy olyan eseményekben is gondolkodjunk, amelyek során egy este alatt több különböző alkotót ismerhet meg a közönség. Mert szerintem az egymásra utaltságból konceptuálisan is lehet építkezni. Másképp használva a tereket más léptékű és formátumú munkákat is be lehet mutatni. Az, hogy az intézményi működés folyamatosan újragondolható legyen, és annak mentén tudjuk újragondolni, ami a terület valósága, fontos feladat. Az elsődleges célja azonban minden művészeti intézménynek, hogy a művészek munkáját lehetővé tegye, és ne csak annak eredményeit mutassa be, hanem a folyamatot is sokkal aktívabban támogassa.

Arra fogok törekedni, hogy a Trafó a jövőben is ilyen hely legyen: a szabad és kritikus gondolkodás, valamint a kísérletező művészeti munka meghatározó színtere” – ígéri Erdődi Katalin.

Filákovity Radojka