A kifizetődő szerénység – Miért nem éri meg istent játszanunk, még vezetőként sem?

–

Pajzsként tartott megkérdőjelezhetetlenség

Nagyon régen volt egy (akkoriban még csak huszonéves) barátnőm, aki roppant karakánul elkötelezte magát mindig a véleménye mellett. Ha valami mellett egyszer letette a garast, akkor történhetett bármi, ő egy centit nem tágított, néha még akkor sem, amikor újabb és újabb érvek szóltak a nézőpontja ellen. Tántoríthatatlan volt, ha egyszer azt mondta a feketére, hogy az fehér (némi szándékos túlzással élve), akkor sem gondolta volna meg magát, ha maga az atyaúristen járul elé az ellenkezőjével.

Ugyanerről a barátnőmről mondta egyszer egy közös pszichológus ismerősünk, hogy szerinte igencsak önbizalomhiányos. A lány, amikor ez visszajutott a fülébe, sírva fakadt. Most már tudom, a keményfejű, karakán hozzáállásával éppen a magabiztossága hiányát igyekezett leplezni, inkább juszt is érvelt egy marhaság mellett, csak nehogy azt tartsuk róla, befolyásolható. Mert az bizony a gyengeség jele, gondolhatta.

Ezzel nemcsak ő, de sokan mások is így vannak:

hajlamosak vagyunk azt az embert, aki menet közben megváltoztatja a véleményét, netán beismeri, hogy ehhez vagy ahhoz nem ért, vagy akár még mások tanácsát is kikéri, gyengének tartani.

Esetleg mi magunk félünk attól, hogy nem fognak bennünket komolyan venni, ha bizonytalanságot mutatunk. Ha pedig valaki vezető szerepbe kerül, még inkább úgy érezheti, a pozíciójába már nem fér bele, hogy ne mutassa magát mindentudó mindenhatónak. De biztos, hogy az embernek mindent is tudnia kell, mindenről azonnal kiforrott véleménye kell hogy legyen? 

A legfrissebb kutatások szerint egyáltalán nem így van, sőt, hosszú távon is kifizetődő beismernünk magunk és mások előtt is, hogy nem vagyunk tévedhetetlenek. De ezt egyébként roppant frappánsan már Szókratész is megfogalmazta: „Tudom, hogy semmit sem tudok.” Azaz: minél többet tudsz, annál inkább tisztában vagy vele, a tudásod mily apró csepp a tudományok óceánjában.

Tudás = hatalom, nem tudás = nyugalom

Több viszonylag friss kutatás eredt az intellektuális szerénység és az intellektuális arrogancia nyomába, azt vizsgálva, hogy milyen értékbeli különbségek vannak azok között, akik tisztában vannak a képességeik hiányával, és azok között, akik meg vannak róla győződve (vagy legalábbis ezt közvetítik a külvilágnak), hogy mindenhez értenek, az ő tudásuk a nagy átlag felett áll.

Ha valaki (az említett barátnőmhöz hasonlóan) úgy érzi, el kell rejtenie a hiányosságait, az távolról sem rosszindulatból, vagy a mások megvezetésére való törekvésből fakad. Inkább abból az általános tapasztalatból, hogy sokan hajlamosak a bizonytalanságot gyengeséggel párosítani, azt képzelve, hogy azok, akik megváltoztatják valamiről a véleményüket, nem elég kiegyensúlyozottak. Emiatt aztán persze ők maguk is félnek beismerni, hogy időről időre tévedni is szoktak, vagy hogy valamivel kapcsolatban időközben meggondolták magukat, és inkább igyekeznek a megkérdőjelezhetetlenség álarca mögé bújni.

De vajon mikor járunk jól? Ha úgy csinálunk, mint aki mindenhez ért, vagy ha beismerjük, távolról sem tudunk mindent?

Elizabeth J. Krumrei-Mancuso öt különböző vizsgálatot szentelt a kérdésnek közel ezerkétszáz résztvevő segítségével. A kutatássorozat egyik megállapítása szerint, ha valaki tisztában van vele, hogy nem tud (és nem is tudhat!) mindent, akkor ebbe rendszerint nem beletörődik, hanem elkezd benne buzogni a kíváncsiság, azaz az új ismeretek megszerzésére való törekvés.

Az intellektuálisan szerény emberek ezért jobban is teljesítenek az általános tudást vizsgáló teszteken, szívesebben vesznek részt gondolkodós feladatokban, könnyebben tesznek szert újfajta tudásra, szereznek új élményeket, tapasztalatokat.

Ráadásul ők nem azért hajtanak a tanulásnál, hogy jobb jegyeket, szélesebb körű elismerést szerezzenek, hanem magáért a tudás birtoklásáért. Ezen kívül jellemző rájuk az önreflektív gondolkodás, a tudásszomj és a nyitottság is.

Azok, akik magukat „intellektuálisabbnak tartják másoknál”, azaz nélkülözik az intellektuális szerénység tulajdonságát, hajlamosak túlbecsülni a kognitív képességeiket, amiket az intelligenciatesztek azonban nem támasztanak alá.

A kutatásból az is kiderült, hogy bár az intellektuálisan szerény egyéneknek hangyányival alacsonyabbak voltak a főiskolai osztályzataik, mint az intellektuálisan arrogánsaknak, azok, akik fontos témákban nyitottak voltak a különféle véleményekre, és akár a maguk meggyőződését sem tekintették kőbe vésettnek, könnyebben meg tudták különböztetni a valós és a fiktív fogalmakat, azaz magasabb szintű volt az általános tudásuk.

Nevelj szerény gyereket!

Sokszor már a neveltetésünknél eldől, mennyire merjük vállalni a hiányosságainkat, illetve hogy mennyire vagyunk eltelve önnön nagyszerűségünktől. Sok szülő ugyanis a legnagyobb jóindulattól hajtva azzal igyekszik felpumpálni gyermeke magabiztosságát és önbecsülését, hogy feltétel nélküli pozitív visszajelzéssel él, azaz bármit tesz a csemete, azért minden körülmények között jár neki a taps.

Ez azonban akár kontraproduktív is lehet, hiszen így abban a téveszmében cseperedik fel a gyermek, hogy mindent tud, mindenben sikeres – vagy legalábbis a jól megtévesztett környezete ebben a hitben él.

Bradley Owens szervezetpszichológus az intellektuális szerénység jelenségét kutatva 2013-as vizsgálata során száznegyvennégy egyetemi hallgató teljesítményét elemezte. A résztvevőknek először egymást kellett kiértékelniük aszerint, hogy ki az, aki „gyakran kér visszajelzést a teljesítményét illetően még akkor is, ha az feltételezhetően kritikus lesz”, ki az, aki „beismeri, ha nem tud valamit”, és ki az, aki „beismeri, ha mások valamiről többet tudnak nála”. Ezután egy éven keresztül vizsgálta a kutatásban részt vevő alanyok teljesítményét különféle aspektusokból.

Ezekből kiderült, hogy a szerénység mértéke sokkal megbízhatóbban előrejelezte, ki hogy fog teljesíteni és mennyire lesz sikeres, mint, mondjuk, az intelligenciahányados.

Sőt, a kevésbé tehetséges diákok esetében még kompenzáló hatással is járt a szerénység, ők ugyanis, tisztában lévén a hiányosságaikkal, igyekeztek azokat kijavítani, így sokkal erőteljesebb fejlődésről tettek tanúbizonyságot, mint azok, akik világéletükben abban a hitben éltek, hogy micsoda reményteljes tehetségek.

A bizonytalan vezető – áldás vagy átok?

Az intellektuális szerénység birtoklása vezetők esetében különösen fontos a kutatások szerint, ugyanis egy olyan főnök, aki nem képzeli, hogy mindent tud, nemcsak a stratégiai gondolkodást segíti elő, de a kollégák teljesítményét is fokozza.

Angela Merkelről például azt mondják, a tudományos hátterének köszönhetően (fizikusdiplomája van a Lipcsei Egyetemről, később tudományos munkatársként dolgozott, majd a természettudományok doktora címet is megszerezte kvantumkémiai témában) jellemző rá a szakmai alázat, szívesen meghallgat másokat is, mielőtt valamiben döntést hozna. Abraham Lincolnról is úgy tartják, hogy a maga képességeit illetően szerény volt, és nem vak a saját hibáira, ami jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy jó taktikai döntéseket tudjon hozni.

A főnök szerénysége a csapatára is hatással van. Owens egy másik kutatásában hétszáz amerikai egészségügyi dolgozót vizsgált meg, és kiderült, hogy a szerényebb főnökök beosztottjai nemcsak jobban teljesítenek, de elégedettebbek is a munkájukkal.

Ennek a jelenségnek az lehet a hátterében, hogy a főnöki szerénység javítja a csapaton belüli kommunikációt, ugyanis a beosztottak nem érzik úgy, hogy az ő véleményük ne számítana, vagy hogy nekik csak bólogató Jánosként kizárólag egyetérteniük lehet a vezetőséggel, így sokkal egyenesebb és őszintébb lehet a hangulat. Egy másik kutatás, aminek a hátterét egy hongkongi technikai vállalat adta, szintén arra mutatott rá, hogy az intellektuálisan szerény felső vezetés nagyobb együttműködést tesz lehetővé, segíti az információk szabadabb áramlását, ami pedig összességében a profitnak is javára válik. 

Bizalom születik

Igen ám, de ahhoz, hogy az ember be merje ismerni, hogy nem ért mindenhez, vezetőként talán még nagyobb magabiztosság és kiegyensúlyozottság szükségeltetik, nem csoda, hogy sokan nem szívesen verik nagy dobra, ha valamit nem tudnak, nehogy a hiányosságuk esetleg aláássa a tekintélyüket. Azonban a kutatások szerint ez teljesen hiábavaló aggodalom. Az valóban nem tesz jót a reputációjuknak, ha csak simán kijelentik, hogy nem értenek valamihez (főleg, ha már korábban fény derült az inkompetenciájukra), ám ha a vallomás kiegészül a megoldásra irányuló kérdésekkel, akkor máris szebb színben tűnik fel az illető.

Azt ugyanis mindenki értékeli, ha a főnöke, kollégája szeretne nagyobb tudásra, jobb képességekre szert tenni, és ehhez a kollégái tanácsát, segítségét sem rest igénybe venni.

Ha tudod, hogy nem tudsz és soha nem is tudhatsz mindent, ha tisztában vagy vele, hogy nem vagy tévedhetetlen, és ezzel ki vagy békülve, az hatalmas szabadságot ad, hiszen lekerül rólad a vélt omnipotencia és tévedhetetlenség terhe. Ezzel együtt pedig, ha igyekszel kihozni magadból a legtöbbet és legjobb tudásod szerint pótolni igyekszel a hiányosságaidat egy életen át, akkor garantáltan önazonos, kiegyensúlyozott és tiszteletre méltó kolléga, vezető, szaktekintély válhat belőled. Merd kimondani: „Ezt speciel nem tudom, de szívesen tanulok. Kérlek, mondd el, te hogy látod.”

Mit gondoltok?

Fiala Borcsa

Források: ITT, ITT, ITT, ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images