–

Az első a sorban: az itt felejtett „Bástya elvtárs”

Az egyetem befejezése után az egyik minisztériumban kezdtem dolgozni, ahol, mert beszéltem nyelveket, a főnököm meg nem (és mások sem igazán), viszonylag hamar kinevezett asszisztensének. Talán az is számított, hogy fiatal voltam, csinos és lelkes, szerette kísértetni magát velem. Sosem tett ajánlatot vagy ilyesmi, de rendkívül tiszteletlen volt.

Az előző rendszerből itt felejtett, durva, mondhatnám faragatlan fickó volt, kevéssel nyugdíj előtt, aki azt szokta meg, hogy szabadon garázdálkodhat az osztályán, senki nem meri figyelmeztetni a bunkóságára, mert remek kapcsolatokkal bír, és elmozdíthatatlan.

Hogy miket csinált? Mindent elkövetett, hogy egészen aprónak érezzük magunkat mellette. Engem megalázó megjegyzésekkel bombázott nyilvánosan, amelyeken aztán hahotázott, és a többiek is, hisz nem mertek nem együtt nevetni vele. Gúnyolt, ha hibáztam, gúnyolt, ha nagyon jól sikerül valami. Személyeskedő megjegyzéseket tett a ruhámra, a frizurámra, a sminkemre. Amikor egy autóban utaztunk, egész úton dohányzott, pedig tudta, hogy én sosem gyújtok rá. Amikor szóvá tettem, hogy nagyon zavar a füst, kinevetett, és azt mondta: „Majd megszokja.”

Hát, nem szoktam meg. Miután pszichés tünetek egész sorát észleltem magamon, rosszul aludtam, és képtelen voltam teherbe esni, pedig nagyon szerettünk volna kisbabát a férjemmel, felmondtam.

Sok év telt el azóta, de még mindig rémálmaim vannak időnként, a régi főnököm fel-felbukkan bennük. Nehezen dolgoztam fel, ha egyáltalán sikerült, hogy nem léptem fel keményebben ellene, mert ma már tudom, bántalmazó kapcsolat volt kettőnk közt, visszaélt a hatalmával. Igaz, én legalább felmondtam, nem úgy, mint a többiek, akiket szintén kínzott, de csöndben jöttem el, valami ürügyet kitalálva, ahelyett hogy panaszt tettem volna, vagy legalább jól beolvastam volna annak az embernek. Nyuszi voltam, szégyellem.

A második: a jégkirálynő

Kifejezetten örültem, hogy „Bástya elvtárs” után egy női főnököt kaptam.

Az első benyomásaim kedvezőek voltak: megnyerő külsejű, értelmes, kissé hűvös, de korrektnek tűnő ötvenes nő ült velem szemben az interjún. Az előző főnökömmel ellentétben sosem harsogott, sosem kiabált, mégis megfagyott a levegő, ha belépett az irodába. Sohasem dicsért senkit (legfeljebb „bezzegezve” a háta mögött), ellenben gyakran kritizált (azt szemtől szembe is). Hónapok teltek el, mire leesett, az a célja, hogy szép lassan letörje az önbizalmamat, ahogy a többiekét is. Nehogy veszélyt jelentsen számára bárki is.

Csupa teszetosza bábbal vette körül magát, annak ellenére, hogy sokkal okosabb volt náluk, komolyabb pozíciót tehetséges emberekre még véletlenül sem bízott, őket csak hajtotta. Teljhatalma volt, és meg is akarta őrizni.

Napról napra vastagabb sminkkel fedte el az arcát. A nap nagy részét az irodájába zárkózva töltötte. Amikor mégis kijött közénk valamiért, nem nézett senki szemébe, és nem is köszönt. Ki tudja, miért és mitől rettegett ennyire?

A munkámat szerettem, de megkönnyebbültem, amikor terhes lettem, és tudtam, nem fogok visszamenni a gyes után.

A harmadik: a fúria

A következő főnökömet kifejezetten szimpatikusnak találtam eleinte. Laza volt, kedves, megértő. Kicsit anyáskodott is felettem. Az ő gyerekei már nagyok voltak, az enyéim még kicsik, úgyhogy gyakran kiokosított, ő mit hogy csinált. Rövid idő alatt úgy éreztem, a kedvence lettem, és jólesett a figyelem. Persze láttam, hogy időnként dilisen viselkedik a többiekkel, de engem nem piszkált. Még mentséget is találtam a számára: a saját felettesei ütik a fejét állandóan, követelik rajta a számokat, azért olyan feszült.

Később szokásává vált, hogy mint bizalmasának, kiteregesse nekem mások szennyesét. Éreztem, hogy nem helyes kibeszélni a többieket a főnökkel, de nem mertem azt mondani, hogy én ezt nem akarom hallgatni, bocs. Pedig ezt kellett volna tennem…

Csak hát, boldog voltam, hogy végre van egy munkahelyem, ahová nem gyomorgörccsel megyek be reggelente.

No de nem tartott sokáig az idilli állapot.

Először megpróbálta még szorosabbra fűzni a kapcsolatunkat, hívogatott hétvégén, hívogatott este, traktált a magánéletével is, nem volt egyértelmű, hogy a barátnőt vagy a pszichológust látja bennem. Egyre terhesebb lett az állandó nyomulása, a saját barátaimra is alig volt időm, nemhogy a főnökömmel való lelkizésre. Talán levette, hogy idegesít, és megsértődött. Vagy egyszerűen fordult a szél, és elvesztette az érdeklődését irántam. Nem tudom, sosem magyarázta meg, miért nem hívott be többé kávézni az irodájába, és miért hagyta abba a telefonálgatást is.

Bevallom, megkönnyebbültem.

Mert még nem tudtam, hogy súlyos árat fogok fizetni a korábbi bizalmaskodásért. Egyre többet kritizálta a munkámat. Ha bosszúság érte, rajtam vezette le a dühét leggyakrabban. A többiek somolyogtak, „na végre, megkapom én is a magamét”. Pár hónap alatt elfogyott körülöttem a levegő.

De nem mertem felmondani, nagyon kellett a pénz, építkeztünk. Úgyhogy még évekig húztam a felmondást. Két gyerekkel nem nagyon ugrálhattam, csupa olyan lehetőség adódott csak, ahol este ötig-hatig bent kellett volna lenni. Nekem viszont négykor mennem kellett a gyerekekért, a férjem sokat volt akkoriban külföldön, állandó segítségre nem futotta volna. Szóval maradtam, és rettegtem szüntelen: aznap épp milyen hangulatban találom a főnökömet, lesz-e kedve engem kínozni, vagy megkegyelmez.

Aztán eljött az a pont, hogy nem bírtam tovább, majd egy különösen pikírt beszólása után egyszerűen faképnél hagytam, és kisétáltam az irodából. Nem tudom elmondani, mekkora megkönnyebbülés volt, bár tudtam, utcáról munkát keresni piszok nehéz lesz.

A főnökömet pár hét múlva kirúgták. De eszem ágában sem volt visszamenni a céghez, bár hívtak.

Akkor már tudtam, hogy veszek egy nagy levegőt, és belevágok abba a vállalkozásba a testvéremmel, amelyről régóta beszélgettünk. Hogy sikeres lesz-e, eltart-e minket hosszú távon, nem tudom, csak remélem. Egy életre elég volt a beosztotti létből. Azért adtam írásom címéül a „drága, beteg főnökeim” címet, mert tényleg hálás vagyok nekik, hogy az elviselhetetlenségük kirugdosott a komfortzónámból, és végre azt csinálom, amit mindig is szerettem volna. Persze lehet, hogy egy nap visszakényszerülök az irodába, és lesz megint főnököm, de legalább akkor is elmondhatom, hogy volt egy álmom, és megpróbáltam megvalósítani.                   

Sz. Ildikó  

A patológiás főnökök iszonyú pusztításra képesek. Olvassátok el a HVG Extra Pszichológia magazinban ITT a tipikus történeteket.

Kiemelt képünk illusztráció