Steiner Kristóf: London megváltozott – de ezzel nincs egyedül

–

Amikor először jártam Londonban, tizenkilenc éves voltam. Azt mondtam a szüleimnek, hogy a szinkronmunkáimból összeszedett apanázsomból futja minderre, de valójában egy repülőjegynyi pénzem volt összesen – a hátizsákomban pedig Madonna 1992-es SEX című könyve lapult, ami már akkor ritkaságnak számított. Ezt cseréltem el életem első koncertjegyére – a stadion leghátsó sorában lévő, korlátozott kilátású ülőhelyre, a popkirálynő Drowned World Tour koncertsorozatán. Úgy voltam vele, ha egyszer majd igazi felnőtt leszek, és több pénzt keresek, ezt a könyvet még visszavásárolhatom, de ha a turnéról lemaradok, azt sosem pótolhatom többé. 

Azt nem árultam el a mamának és a papának, hogy szállodára már egy pennym sem maradt – így a koncert után belevetettem magam a Soho forgatagába a mini-DV-kamerámmal, és „dokumentumfilmet” forgattam, mégpedig abban a rendkívül fontos témában, hogy az utca emberének ki a kedvenc Spice Girlje.

Nem volt olyan, aki ne állt volna szóba velem, többen hozzám csapódtak, volt, aki a vodka-szódáját osztotta meg, más hot dogot vásárolt nekem. Volt egy pont, amikor teljes musicalgálát rendeztünk néhányan a Leicester Square-en, Mary Poppins- és My Fair Lady-dalokat üvöltve. Az éj a Piccadilly Circus szökőkútjában ugrálással ért véget, majd álomba szenderedtem a China Town egyik utcasarkán.

Ez biztos rémisztően hangzik – különösen szülőknek, akiknek tizenkilenc éves gyerekük van, de megkockáztatva, hogy maradi millenniálnak tűnök majd, az még egy nagyon másik London volt.

Nem idealizálom a múltat, tudom, hogy akkor is voltak bűncselekmények, de ami bizonyos: az emberek szabadabbak voltak – úgy abban, ami „megengedett”, mint az elméjükben.

Legutóbbi látogatásomkor elhatároztam: megpróbálom újrateremteni egy napra azt a közeget, amibe azon az éjszakán beleszerettem – 24 órára elbúcsúztunk Nimivel, ő az itt élő bátyjával, és idelátogató édesanyjával töltötte a napot, én pedig eljátszottam, hogy újra 2001 van. 

Megebédeltünk együtt az egyenesen szenzációs, száz százalék vegán Tofu (a név nem olyan kreatív, mint az étlap) kínai étteremben (ahol még növényi pekingi „kacsa” is van), majd megöleltük egymást, és mentem a dolgomra. Egy hátizsákkal, egy váltás fehérneművel, és egy esernyővel.

A férjem és a közvetlen családja lassan nyolc éve nem töltöttek ennyi időt együtt úgy, hogy én nem vagyok velük, én pedig ugyanennyi ideje nem szembesültem saját magammal, pedig régen kimondottan szerettem egyedül lenni.

Tinédzserként és a húszas éveimben is kalandos, izgalmas énidőként éltem meg, ha egyedül mentem moziba, étterembe, utazni.

Így vettem magamnak egy jegyet a Kegyetlen játékok musicalre (igen, az 1999-es teen trash klasszikus színpadi változata, amely a Veszedelmes viszonyok történetét dolgozza fel), és Notting Hilltől – ahol elbúcsúztam Daganéktól – Camden Townon át elsétáltam a Sohóig, a szemerkélő esőben, időnként meg-megállva a metróállomások mellett: felszálljak-e egy járatra, vagy folytassam a sétát? Folytattam. Magamban pedig felidéztem a mérföldköveket, amiket a városnak köszönhetek:

itt készíthettem interjúkat Sarah Jessica Parkerrel, Anne Hathawayjel és Sigourney Weaverrel, a Goldsmith kreatív írói kurzusának hallgatójaként itt tapasztalhattam meg először az egyetemi közeget, itt vehettem részt először divathéten. 

Persze nem volt minden csillogó és varázslatos.

Itt igyekeztem átvészelni, amikor életemben először millió apró darabra tört a szívem egy szakítás után.

Itt tanultam meg először saját bőrömön az egyéjszakás kalanok veszélyeit, amikor összemelegedtünk egy sráccal az azóta megboldogult The Joiners Arms gay pubban, aki előző este Jack Sparrow-nak tetszett, másnap reggel viszont már Rumcájsznak.

Itt fenyegettek meg először az éjszakai buszon, mondván: „Ilyen mocskokat, mint te, puszta kedvtelésből gyilkolok.”

De bármi történt is, muffint sütni az itt élő barátaimnak, egy nagy elviteles doboz kaja a Bricklane Marketről, vagy egyszerűen csak a metróállomások vicces nevei mindig visszahozták az életkedvemet. 

Mindig mentem tovább.

Ahogy most is, több mint húsz év után is kuncogva az állomások magyarra fordított nevein. „Krétafarm”, „Vajtenger”, „Elefánt és Kastély” és a „Cockfosters” szabad fordításán. Ha nagyon esett, beültem egy pubba egy alkoholmentes csapolt sörre – a Lucky Saint szűretlen lagert első kóstolásra hűséges útitársnak fogadtam, megbámultam egy útba eső művészeti galéria képeit, betértem egy-egy csodálatos szupermarketbe (IMÁDOK külföldi élelmiszerboltokban sétálgatni, számomra ez egyszerre inspiráció és kulturális kaland), böngésztem jótékonysági boltok polcait – mindig találok valamit, most egy vintage Mumin üdvözlőkártyát, amit megvettem Nimi bátyjának másnap esedékes 40. szülinapjára. 

Végül becsekkoltam a kapszulaszállómba, a tiszta, stílusos, és kényelmes Z hotelbe, a Soho szívében – ahol a szoba olyan kicsi, hogy az ágy és a zuhanyzó-vécé mellett épp csak az új British Vogue, és egy üveg alkoholmentes fehérbor fért el. Meg egy kis dobozka vegán szusi, amit éjszakai snack gyanánt vettem, színház utánra. A magazin címlapján Julia Roberts villogtatja ikonikus mosolyát, ami 1990 óta instant módon melengeti a szívemet – a Micsoda nő! bemutatója óta, amikor a mozi után az anyukámhoz fordultam, és azt mondtam: „Mama, ez az új kedvenc filmem. Amúgy mi az a kurva?”

A Vogue-interjúban amúgy Roberts azt mondja: „Úgy maradok fiatal, hogy dunsztosüvegbe dugom a fejem. Büdös, de bevált.” Imádom. 

A színházba menet az etióp taxisofőr elpanaszolta, hogy lengyel felesége az utóbbi időben csak reggel jár haza, és nem mondja meg, merre volt. Ez a morális mélyrepülés pedig megágyazott a Kegyetlen játékoknak, amelyet, mint kiderült, a mai napig mondatról mondatra fújok, fejből. Fun fact: egy jelenetet a filmből vizsgaelőadásnak használtunk a Vörösmarty Gimnázium drámatagozatán. Én voltam Sebastian Valmont, és bár nagyon szerettem volna, ha Cseke „On The Spot” Eszter lett volna az én Kathryn Merteuil-öm, a „Berakhatod bárhová!” sor kicsit elbizonytalanította, így az egy évfolyammal alattunk járó Pálmai Anna lett a zseniális partnerem. Természetesen az előadás szünetében küldtem neki egy fotót a programfüzetről.

Aztán bedobtam egy „corn ribs”-et a Neet Burgerben, és ahogyan 2001-ben, átadtam magam a Sohónak… Azaz csak adtam volna, ha kér belőlem, de kiderült: 2024-ben senki sem akar válaszolni a „Ki a kedvenc Spice Girlöd?” kérdésre, sőt rendőrrel fenyegetnek a személyiségi jogok megsértéséért, ha feléjük fordítom a telefonom kameráját.

Ezt természetesen valahol megértem, de valahol meg gyászolom. Az igazi tökön rúgás azonban a londoni partiszcéna legújabb, sokat vitatott szabálya volt: „No single entry!”, azaz egyedül nem léphetsz be egyetlen klubba sem. Bár az év legkultikusabb dala szerint „Tudok magamnak virágot venni, […] el tudom vinni magam táncolni”, igazából utóbbira csak a kis szobám ágyán volt lehetőségem. 

„Kedves Steiner úr, nagyon sajnáljuk a tapasztalatát, és megértjük az aggályait – a szabály azért lépett életbe, mert az egyedül érkező vendégek gyakran bódult állapotba kerülnek, és nincs, aki gondoskodjon róluk, valamint zavarják a párban, és társaságban érkezőket” – jött a szívhez szóló e-mailemre a hivatalos válasz másnap reggel a Roxy klubból, ahol anno egész hétvégéket táncoltam át egyedül.

Én pedig megint csak oda lyukadtam ki, hogy ez a London már nem az a London, de valószínűleg én sem ugyanaz a Kristóf vagyok, aki akkor voltam.

Utolsó egyedüli, de nem magányos reggelemet Bridget Jonesszal tölthettem: szerencsémre épp ő volt a tévében, amikor miniágyamban ébredeztem. Nagyon röhögtem. 

Ez az egész „Tudok én egyedül is partizni!” történet, amely a klubokból való sorozatos kirúgásokkal zárult, annyira bridgetes volt!

A következő film a Sabrina volt, Audrey Hepburnnel a főszerepben, aki azt mondta: „Megtanultam, hogyan kell élni a világban, és nem csak mellette. Nem félreállni, és nézni. Soha többé nem menekülök az élet elől. Vagy a szerelemtől.” Ez pedig szép végszó volt. Kijelentkeztem a szállóból, vettem egy nagy csokor tulipánt, és megérkeztem a KIN bisztróba, amelyet magam választottam ki sógorom, Omri születésnapi brunchhelyszínének. Itt találkoztam újra a családdal. A tulipáncsokrot háromfelé szedtem: a férjem édesanyja, Irit, a szülinapos báty és Nimi is kapott belőle. És leültünk egy elképesztő vegán angol reggelire. 

Omri hozzám hasonlóan Vízöntő, nagyon szeretjük egymást. Sok szempontból túl hasonlóak is vagyunk, éppen ezért tudunk mélyen és szépen kapcsolódni egymáshoz, de legalább ilyen mélységekbe és rondaságokba tudtunk zuhanni az elmúlt nyolc évben, ha súrlódtunk.

Az elmúlt év mindkettőnket megtört, megnevelt, megerősített, és mostanra okosabban és érzékenyebben választjuk meg a csatáinkat, egymással és önmagunkkal.

Ezen a napon már mindannyian nála aludtunk – Nimi és én a kanapén, „Ima” Irit a hálószobában, Omri a dolgozószobában, ahol rendező-operatőrként a filmek utómunkáit végzi. A tűzhelyen pedig egész éjjel rotyogott a sólet másnap ebédre – ahogy mindig, ha együtt vagyunk. Mindegy, hogy Herzeliján, Methanán, vagy Londonban vagyunk, ez az illat mindig békét varázsol a háborgó elmébe.

Az utazásunk előtt a pszichológusom azt javasolta, próbáljuk meg elkerülni, hogy a háborúról beszéljünk – hogy ne töltsük az egyetlen közösen megélt napot ideológiai vitákkal, amikből bármelyikünk sérülve jön ki, elrontva a hangulatot. De a teljes témazárlat nem működött. Érthető módon Izraelben élő anyósom nem tud nem beszélni az elraboltakról – én pedig nem tudok a túszokról beszélni úgy, hogy ne szóljak Gáza ostromáról. De a tavaly ősszel rendszeresen kudarcba fordult eszmecseréinkkel ellentétben most tudtam azt mondani, ha kellett, hogy „szerintem beszéljünk másról”. 

Mint Omri feleségéről, és arról, milyen büszkék vagyunk rá. Anna épp turnézik. Londonba költözésükkor azonnal belecsöppent a Westend-musicalek világába: ő volt az ABBA Voyage fő zongoristája, játszott a Sixben, most pedig egy titkos projektet próbál.

Vagy hogy Nimi és én négy hónapja nem iszunk alkoholt. Vagy hogy milyen csodálatos a Carmel étterem asztalán előttünk gőzölgő karamellizált káposzta. És persze vissza-visszakanyarodtunk a Közel-Keletre, de már sokkal inkább megoldásokat keresve, mint az ellentétekre fókuszálva.

Nem szégyellem kimondani: jólesett, hogy ezt az éjszakát már kettesben töltöttük Nimivel, a China Town legapróbb Airbnb-jében, ami tulajdonképp egy fürdőszoba volt egy kanapéval a sarokban. 

Nem bántuk – legalább hamar fel lehetett fűteni, meg hát amúgy sem sok időt töltöttünk alvással: a Club Soda a Covent Garden szomszédságában London első alkoholmentes bárja és kóstolószobája, ahol több tucat mentes borból lehet válogatni, de vannak mocktailok (azaz alkoholmentes koktélok) is nem vodkával, nem ginnel és nem whiskyvel. 

Órákon át beszélgettünk és koccintgattunk egyikkel a másik után, és mire el kellett indulnunk a Piccadilly színházba, pont úgy éreztük magunkat, mintha be lennénk csiccsentve. Hasonlóan az egyedül töltött éjszakámhoz, ez is amolyan időutazásízű volt: a Moulin Rouge-t néztük meg, egymás kezét szorítva, néha kicsit meglepődve, hogy kerülnek bele olyan modern dalok, mint, mondjuk, a Bad Romance Lady Gagától…

…aztán rájöttünk, hogy valójában a színpadi musical „új” dalai már most öregebbek, mint, mondjuk, a Like a Virgin volt, amikor 2001-ben bemutatták a filmet.

A fürdőszobai szófánkon egymásba kapaszkodva arról beszélgettünk: vajon az élet gyorsult fel, vagy mi rohantunk túlságosan az elmúlt évtizedben?

Ennek tükrében másnap egy bő háromórás brunchot írattunk fel magunknak gyógyírként – a Farmacy étteremben, amely London mellett New Yorkban is kínálja legendás vegán fogásait, mint a gofri formájú falafelt, vagy a gombával készült Benedict nem tojást. Pakosz Anna barátnőnkkel is találkoztunk, aki második éve fest a híres-hírhedt Tracy Emin margate-i művészeti rezidenciáján, de mi még Tel-Avivból ismerjük egymást, amikor még mindannyian őrültebb tempóban pörögtünk.

Sok mindenről beszélgettünk, de leginkább olyasmiről, milyen nehéz, de közben milyen jó, fontos és felszabadító elengedni a látszólagos szépség hajhászását. És mekkora bátorság kell hozzá, hogy elhiggyük: képesek vagyunk magunknak és másoknak újat mutatni.

Mire befaltuk a csokis-juharszirupos pancake-eket is, a csillogó szemű, mosolygós pincérnőnk ékes magyarsággal elárulta: „Tudom, talán nem kéne, de most, hogy már mindent kihoztam nektek, elmondom: annyira tisztelem a munkásságodat.” Én pedig megköszöntem, és beismerem, nagyon megmelengette a szívemet. 

De a leghevesebben akkor dobogott, amikor megérkeztünk Hackney-be, egykori lakótársaimhoz.

Garry és Craig olyanok, mintha a testvéreim volnának – de nem vér, hanem lélek szerint. Akkor is ott vagyunk egymásnak, amikor földrajzilag máshová sodor az élet, és akkor is megértjük egymást, amikor az egyikünk olyan dolgokon megy keresztül, amiket a másik sosem tapasztalt meg.

Garry legendás csilis babjával és frissen sült kenyerével várt, amiket annyiszor faltunk már együtt kora hajnalban, amikor hazaértünk a shoreditchi mulatozásokból. Míg Craig levágta Nimi haját, meséltek ékes, és néha kifürkészhetetlen skót akcentusukkal: milyen most az élet kisfiukkal, Riverrel, és új, mentett macskájukkal, Wallisszal. Aztán elmentünk a parkba egy éjszakai sétára. 

Teljes kört írtunk le. Utolsó londoni reggelünkön a Black Cat kávézóban találkoztunk a barátokkal és a családdal: Nimi mamája és tesója is csatlakozott hozzánk, hogy egy hatalmas terülj, terülj, asztalkám felett kóstolgassuk az önkéntesek által fenntartott étterem csodás fogásait, mint a tonhaltalan szendvics. Minden egyes tányért körbeadtunk, és megosztottuk őket, ahogyan az érzéseinket is azzal kapcsolatban, milyen jó most együtt. A reptérre indulás előtt még kértünk egy vegán kolbászos tekercset elvitelre. Ezt már Budapesten esszük majd vacsorára, keresztlányaink, Manna és Boróka, szüleivel, legjobb barátainkkal – Kingával és Mátéval, akik már csomagolnak, hogy nyolcfős görög falunkat tizenkét lakosra duzzasszák.  

Amikor még Londonban éltem, Kinga meglátogatott, és miközben egy varázsmuffint falatoztunk a London Fields egyik fája alatt heverészve, és épp arról győzködtem, hogy költözzön ide, a Millfields Roadra, azt mondta nekem: „Annyira jó lenne, de most nem lehet – viszont én tudom, hogy fogunk mi még egyszer együtt, egy helyen lakni.” 

Akkor azt feleltem: „Nem tudom, hogy valaha képes leszek-e elhagyni Londont.” Egy évvel később elköltöztem – közel másfél évtized telt el azóta –, de Kinga és én még mindig nem laktunk együtt, egészen mostanáig.

Nem tudom, hogy a kívánságteljesítő muffin, vagy a sorsba vetett hitünk, esetleg a szabad akarat hozta magával ezt, de most ez a közösen írt fejezet következik. 

A képek a szerző tulajdonában vannak

Steiner Kristóf