Imádták és gyűlölték Farinellit, a kasztrált énekest, aki úgy énekelt, mint az angyalok

–

Farinelli 1705-ben Carlo Maria Michelangelo Nicola Broschi néven, zenész családban született az olaszországi Andriában (ma Apulia). A kisfiúról korán kiderült, hogy tehetséges énekes, gyerekként csodás szoprán hangja volt. Hogy ezt az angyali hangot megőrizze, a gyereket kasztrálták. A döntést valószínűleg nem a művészetekért való rajongás motiválta, hanem az anyagi szükségszerűség. A korszakban a zenészek nehezen éltek meg, ám a kasztrált énekesek iránt nagy volt a kereslet, és egy tehetséges castratónak élete végéig busás megélhetést biztosított különleges hangja.

Egy kegyetlen szokás

A kisfiúk és a férfiak kasztrálásának gyakorlata szinte az emberiség történetével egyidős.

A kegyetlen beavatkozásnak többféle oka, illetve célja lehetett: például a legyőzött ellenség megalázása, a férfi erejének elvétele. A rabszolgákat is gyakran megcsonkították. Emellett vallási túlbuzgóság is állhatott a háttérben, vagy valamilyen, az uralkodói udvarban betöltött pozíció feltétele. Vagy, mint Farinelli esetében, a magas hang megtartása is lehetett a célja.

Az egyik legrégebbi írásos forrás az időszámításunk előtti huszonegyedik századból, a sumér városból, Lagasból maradt fenn, amikor is bizonyos udvari tisztségeket kasztráláshoz kötöttek. Ez a „szokás” azután számos kultúrára áthagyományozódott, gondoljunk csak a kasztrált háremőrökre, az eunuchokra.

Az egyiptológusok vitatkoznak azon, hogy szolgáltak-e kasztrált férfiak a fáraók palotájában, az azonban bizonyos, hogy a kasztrálást a legyőzött ellenség megszégyenítésére használták, illetve egyfajta durva kivégzési mód is volt ez, mivel a herék levágása után az áldozat elvérzett.

Az önkasztráció jelen volt több vallásban is. A túlbuzgó szerzetesek így akarták elérni, hogy figyelmüket ne vonják el a szexuális kísértések, és az örökkévaló dolgokra tudjanak koncentrálni.

A pubertás előtti fiúgyermekek kasztrálásnak az volt az elsődleges célja, hogy a hangjuk megőrizze angyali tisztaságát, mennyei csengését, amit „fehér hangnak” neveztek. 

A tizenhatodik században néhány főúri udvarban és a Vatikánban már bizonyíthatóan szokás volt castratik foglalkoztatása. A Sixtus-kápolna fiúénekeseinek ilyen fajta megcsonkítása elég gyakorinak volt mondható. Az utolsó ismert kasztrált énekes, Alessandro Moreschi (1858–1922), haláláig a Vatikánban szolgált. Bár kezdetben a kasztrált énekesek jobbára franciák és spanyolok voltak, később elsősorban olasz fiúkon végezték el ezt a kegyetlen beavatkozást.

A castratik magasan képzett énekesek voltak, akikről az egyház halálukig gondoskodott. 

A castratikat sokan isteni lényeknek, mások szörnyeknek látták

A castratik, a kasztrált férfi énekesek „aranykora” a tizenhetedik–tizennyolcadik századra tehető, amikor az egyházi és főúri szolgálat mellett az operákban is felléphettek.

A kasztrált énekesi pozíció elképesztő karrierlehetőséget kínálhatott akár egy szegény családból származó fiúnak is, nem beszélve a sikerről és a rajongásról, amely sokszor körülvette az éteri hangú énekeseket.

Azonban bármennyire csodálták is a castratik mennyei hangját, az egyházi és a világi megítélésük sokszor negatív volt. Ehhez nyilvánvalóan hozzájárult V. Sixtus pápa 1587-es bullája is. Ebben az iratban megtiltja a kasztráltak házasodását, és állást foglal arról, hogy alsóbb rendű lények, mint a „teljes értékű” férfiak.

Egyébként épp a castratik körül alakult ki az első „gendervita” a római katolikus egyházban, mert a püspökök nem igazán tudták eldönteni, hogy a kasztráltak férfiak vagy nők. Abban azonban teljes volt az egyetértés, hogy nem házasodhatnak, mivel nem tudják betölteni az utódnemzés feladatát, ami az egyház szerint a korban a házasság egyetlen céljának számított.

A tizennyolcadik században már sokan megcsonkított, szerencsétlen sorsú embereknek látták őket – mások meg szörnyetegeknek, akik veszélyt jelentenek a társadalomra. A francia forradalom idején a régi rezsim elfajzott, élvhajhász életmódjának jelképét látták bennük. Balzac például egy művében kifejezetten szörnynek nevezi kasztrált főszereplőjét, akinek nincs helye a „teremtés rendjében”.

A castratikat erkölcsi értelemben is veszélyesnek tartották, mivel sokan úgy vélték, hogy természetellenesen magas hangjuk szexuálisan ingerli mindkét nemet. A nők számára ráadásul tiltott testi gyönyöröket nyújtanak, ráadásul a fogamzás veszélye nélkül. E vádak alapján a castratikat egyszerűen „pederasztának” bélyegezték, kicsit sem törődve azzal, hogy valójában milyen szexuális és szerelmi életet éltek.

A gyógyító hangú énekes

Farinellit a legsikeresebb castratik egyikeként tartják számon, saját korának elismert operaénekeseként. A korszak egyik legnevesebb operaszerzője, Nicola Porpora tanítványa volt, ő indította el énekesi karrierjét Olaszországban, ám a legnagyobb sikereit Angliában és Spanyolországban érte el.

1734-ben Londonba hívták énekelni, ahol háború dúlt a Händel vezetése alatt álló királyi operatársulat, valamint Frigyes walesi herceg operatársulata között. Farinelli három évig énekelt a walesi herceg operájában, átütő sikerrel, ám az áskálódások és kritikák mélyen megrendítették. Farinellit ugyanis nem szakmai oldalról támadták, hanem a nemét, nemi identitását kérdőjelezték meg.

A pamfletekben és szatírákban nőként ábrázolták, az utcai színjátékokban terhes asszonyként szerepeltették, és egy 1736-os röplapon úgy beszéltek róla, mintha nem is emberi lény lenne, hanem csak valami „furcsa dolog”.

A kortársak visszaemlékezéseiből egy különleges, androgün szépség képe bontakozik ki. Hangjának legendáját csak növelte, hogy Londont elhagyva V. Fülöp spanyol király udvari énekese lett. A király depressziótól szenvedett, ám azt vallotta, hogy Farinelli hangja gyógyír a betegségére. A legenda szerint már az első fellépése után jelentkeztek a királyon a gyógyulás jelei: megengedte, hogy megfürdessék és megborotválják, amit előtte hosszú ideig nem hagyott.

Azonnal udvarába fogadta az énekest, aki éjszakánként 7-8 órán át (!) énekelt a királynak és a feleségének. Ámde másutt nem léphetett fel, mert a király nemcsak énekesként tartott igényt rá, hanem udvari zenésszé is kinevezte, ami azt jelentette, hogy gyakran együtt muzsikált a királyi párral.

A királlyal, majd utódjával, VI. Ferdinánddal is kifejezetten baráti viszonyt ápolt, és az új uralkodó Farinelli kérésére alapította meg a madridi operaházat. Az énekes már Londonban is jelentős vagyont szerzett, ami csak növekedett Spanyolországban, ráadásul a királytól nemesi rangot is kapott. Így amikor Ferdinánd halála után ellenségessé vált vele szemben a spanyol udvar, visszavonult, és Bolognában, a magánbirtokán töltötte utolsó éveit. 

Barátai többször kérték, hogy írjon könyvet az életéről, de ő nem volt hajlandó rá. Bár a hangját már nem hallhatjuk, a legendája a mai napig eleven.

Minden idők legnagyobb hatású operaénekesének tartják.

Bolognában egy zenei intézet hoztak létre az emlékére: a Centro Studi Farinellit.

Több operát, színdarabot és számos könyvet írtak róla. 1994-ben egy filmet is forgattak az életéről, amely Golden Globe-díjat kapott, és Oscarra is nevezték. Nem találtak olyan énekest, aki vissza tudta volna adni Farinelli énekhangját, ezért a filmben egy szoprán énekesnő és egy férfi kontratenor hangját keverték össze, hogy létrehozzák a mára (szerencsére) utánozhatatlan „fehér hangot”.

Források: usrf.org; www.ijuh.org; prae.hu; artlark.org; papageno.hu; prae.hu; taminoautographs.com

Kiemelt kép: Wikipedia / Didier Descouens

Miklya Luzsányi Mónika