Millennial kultkötetek az alfák kezében: anyád imádta, neked is szeretned kell?

–

Két évtized telt el azóta, és nagyanyám felett eljárt az idő. Én is megasszonyosodtam, a sublót is összement, és könyvet is annyit vehetek már, amennyit csak akarok. (Vagy amennyit bírok, mert manapság az is egyre inkább luxuscikk.) Más a mérték, de az érték azonos: olvasni jó!

A mese valódi ereje

Amikor sok évvel ezelőtt megtudtam, hogy többszöri vetélés után újra várandós vagyok, azt gondoltam, úgysem sikerül. Aztán telt az idő, és én még mindig terhes voltam. Eltelt a bűvös tizenkettedik, aztán a korábbi terhesség végét jelentő huszonegyedik hét is. És bennem még mindig nőtt egy embergyerek. Ekkor mertem először arra gondolni, hogy ezúttal talán tényleg anya leszek – és ekkor vettem meg az első könyvet is a babának. Mondhatni, megszabómagdáztam a gyereket és a Sziget-kékkel egy életre rebellist neveltem belőle, hál’ istennek. (Mondom ezt akkor, amikor kiváló képességeit nem éppen ellenem használja fel, ugyebár.)

Akkoriban mindenki hülyének nézett, hogy egy még nem is létező embernek olvasok fel, azóta azonban kiderült, hogy az ötlet cseppet sem volt ostoba. Egy 2013-as kísérletben ugyanis a kismamák egy csoportját arra kérték, hogy a várandósság utolsó szakaszában értelmetlen szavakat tartalmazó hanganyagot játsszanak le a méhük közelében minden egyes nap. Születésük után a babák fokozott agyi aktivitást, úgynevezett eltérő (mismatch) válaszokat adtak a méhben „tanult” hangmagasság-változatokra, azaz kvázi felismerték a korábban hallott kifejezéseket, annak ellenére, hogy azok a normál anyanyelvi szókincsnek értelemszerűen nem voltak részei.

Vagyis a babák tanultak az anyaméhben, és már előre „ráhangolódtak” a majdani anyanyelvünk fonetikai eszközkészletére.

A gyerekkel való közös olvasás hatása ráadásul nemcsak a méhen belül, hanem a méhen kívül is rendkívüli jelentőségű. Az olvasás és a mesehallgatás ugyanis a szókincsre és a beszédkészségre, illetve a személyiség formálódására is kedvező hatással van. Mivel a gyerekek a hallott és olvasott történetekben a világot újabb és újabb nézőpontokból, különféle szemüvegeken keresztül ismerhetik meg, indirekt módon képessé válnak arra, hogy differenciálni tudjanak egyes nézőpontok között.

A mesehallgatás, valamint az ahhoz kapcsolódó beszélgetés által a kicsik nemcsak észreveszik a világ egyes új aspektusait, hanem azt is megtanulják, hogyan közelítsenek empátiával mások igazságához.

Mondjuk, a kutatási eredményeket árnyalja némiképpen, hogy én lassan tíz éve olvasok rendületlen kitartással Boribont és Annipannit, Anna, Peti, Gergőt és Maszatot, Négy Kerék Autóklinikát és Ruminit, magyar népeséket és Bradley, az osztály rémét, de a gyerekek még mindig előszeretettel oldanak meg konfliktusokat artikulálatlan üvöltözéssel és spontán kirobbanó testvérháborúkkal. Talán mégsem olvasok nekik eleget?

Régi könyvek, új olvasók

Szerintem mindannyiunk életében van egy-két olyan történet, amely jókor vagy a megfelelő embertől érkezett, így egy életre a részünkké válik. Nekem egész sok – és alig vártam, hogy a gyerekekkel is mielőbb megoszthassam őket. Az egyik, a Régi szép mesék, egy Füzesi Zsuzsa rajzaival illusztrált, csodás válogatás volt, amelynek minden egyes története a szívemhez nőtt.

Később aztán, talán egy költözés során, a kötet elkeveredett valahová, én pedig éveken át kényszeresen tértem be minden szembejövő antikváriumba, hátha lapul belőle egy példány valahol. Amikor ráakadtam egyre, annak ellenére is megvettem, hogy árazáskor igencsak vastagon fogott az ószeres ceruzája.

Persze kerülhetett volna akármibe, hiszen én a múltam egy darabját és egy olyan lehetséges jövendőbeli életet vettem meg akkor, amiben Móra Didergő királya ráébred, hogy a magányt és a zsigeri hiányt nem az erdő kivágása és a zsarnokoskodás oldja meg, hanem a szeretet. Egy olyat, amelyben Mirzát, a lovat, senki sem adja el, és amiben a barátság tényleg örökre szól.

Aztán amikor a gyerekek elég idősek lettek, hatalmas csinnadratta és látványos körülményeskedés kíséretében vettem elő a kérdéses szerzeményt. Azt a gyerekek is érezték, hogy itt bizony most valami történik… De elképzelni se tudták, hogy mégis mi az, hiszen könyvből akadt bőven az otthonunkban, az ütött-kopott kötet pedig nem volt éppen bizalomgerjesztő látvány.

A Didergő király azért szerencsére elnyerte a tetszésüket – én pedig ennek nyomán lehetőséget kaptam rá, hogy elmerüljek a középkori várak építészetében, meg a kengyelfutók korabeli ruházatának szakszerű felderítésében. (Ilyen az élet, ha van sajátos nevelési igényű gyerek a családban.) 

Tágul a tér, bővül a közös univerzum

A kortárs gyerekirodalom egyszerűen lenyűgöző, én pedig vagyonokat költök el újra meg újra olvasnivalóra. A gyerekeim szívesen válogatnak, szívesen olvasnak és még jobban örülnek, ha anya egyszemélyes bolhacirkuszként adja elő nekik a történeteket. Én meg persze szívesen csinálom, bár néha szörnyen fáraszt az egész procedúra.

Az egykori kultkötetekhez bármikor szívesen nyúlok, ezzel pedig néha akaratlanul is újrarajzolom a világot, amit gyerekkoromban építettem.

El sem tudom képzelni például, hogy lehet, hogy nekem Gryllus Vilmos „csak” az Égből pottyant mesék, mikor ő valójában egy rocksztár, a dalszövegei és versei pedig egyenesen zseniálisak. (Ezt a velem élő kiskorúak is így vélik. Legalábbis a táncoló lábikók ezt erősítik meg.)

Az újraolvasás által tudtam meg azt is, hogy a Barbacsalád meséi nyomtatásban meg se közelítik az imádott tévés verziót, hogy a fantasztikus nagynéni valójában harcos feminista és maga a két lábon járó emancipáció, hogy mit csinálnak a lányok igazából a szekrény tetején és hogy a Kis herceg nem is gyerekeknek való. (Bár az egyetlen állat, amit legalább megközelítőleg le tudok rajzolni, továbbra is a kígyó, ami megette az elefántot.)

Mondjuk a Jane Eyre-t se gyerekeknek írták meg, én mégis kicsiként olvastam A lowoodi árvát, akárcsak a Kedves Ellenségem!-et vagy a Hosszúlábú aput, amelyeknek hatására szentül meg voltam győződve arról, hogy engem természetesen örökbe fogadtak, hiszen sajnálatos módon egyáltalán nem illek bele a családba sehogy se. Mostanra persze annyi pszichológiai és önsegítő kötetet olvastam, hogy az összes szereplőt kiválóan tudom távdiagnosztizálni, megvan, ki narci és ki kötődésképtelen, és még a legegyszerűbb mese is kész pszichiátriai aranybánya – ezzel pedig kiváló alapot szolgáltat az anyukákkal közös csajos esték ventilálásához. 

Akkoriban mindenesetre számkivetettnek éreztem magam – és erre csak ráerősített, hogy a szüleim imádták a Nagy indiánkönyvet, amit velem is meg akartak szerettetni. És hát természetesen én erre jó gyerek módjára csak annyit mondtam: pfuj! Akárcsak az én gyerekeim a Harry Potterre. De most komolyan, arra mégis hogy lehet pfujolni?! Mindenesetre teljesen észvesztő módon kitartóan ellenállnak a Potter-univerzumnak, én pedig csak és és kizárólag Ülő Bikára bírok gondolni. X generáció vs. millennialok 1 : 1.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Catherine Falls Commercial

Z. Kocsis Blanka