„Szenvedélyesen vadászom librettókra, nőkre és vadkacsákra” – Puccini kínokkal teli házasságának története

–

Puccini fiatal, tehetséges, de nincstelen zeneszerző volt, amikor 1884-ben először találkozott Elvira Bonturival, aki akkor már kétgyermekes családanya, egy gazdag fűszerkereskedő felesége volt. Arról, hogy Puccini – akinek akkortájt mutatták be az első operáját, a Lidérceket – és Elvira hol látták meg egymást, csak feltételezések léteznek. Van, aki azt állítja, hogy Puccini zongora- vagy énekórákat adott a nőnek a férje kérésére – aki egyébként iskoláskora óta ismerte a zeneszerzőt –, más források szerint pedig egy milánói festő lakásában történt az első találkozás.

Puccini és Bonturi szerelemre lobbantak egymás iránt, amit be is vallottak a férjnek, aki viszont nem akart elválni. A feleség viszont mindenképp Puccinivel akart élni, és hozzá is költözött az idősebb lányával, Foscával együtt, 1886-ban pedig fia született a párnak, akit Antoniónak neveztek el.

Eleinte nélkülözésben éltek, mivel a zeneszerző anyagi gondokkal küszködött, és bujkálniuk is kellett (időnként valamelyik rokonnál húzták meg magukat), mert a környezetük botrányosnak tartotta a „vadházasságukat”. 

Idilli lakóhely, idegőrlő veszekedések

A szűkös esztendők viszont hamar véget értek: Puccini művei egyre nagyobb sikereket hoztak, a harmadik és a negyedik operája, az 1893-as Manon Lescaut és az 1896-os Bohémélet után már jelentős bevételei voltak. Híres és gazdag zeneszerző lett belőle: egy kis toszkán faluban, Torre del Lagóban villát építtetett, nyaralót vásárolt, és Milánóban is bérelt egy lakást. Olaszország-szerte ismert lett, de a legjobban a világtól elzárt falujában érezte jól magát. 

Barátaival, rokonaival intenzív levelezést folytatott. Elvira Bonturiról mindig úgy írt, mintha már a felesége lenne, holott esküvőjükre csak tizenhét év után, 1904 elején, a nő férjének halálát követően kerülhetett sor. (A hírhedt szoknyavadász férfit az egyik szeretőjének a férje gyilkolta meg.) A zeneszerző soraiból az is kiderül, hogy Bonturi és közte komoly ellentétek feszültek: a nő nem szerette a csendes, vidéki életet, más volt az érdeklődési köre, mint Puccininek, és a gyakran nyers stílusa sem nyerte el a zeneszerző tetszését – derül ki Kaizinger Rita A Giacomo Puccini kritikai levélkiadás II. kötetéről című recenziójából, amely a Zenekar című folyóiratban jelent meg.

Kapcsolatukat rengeteg hazugság, és az őrületig fokozódó, de korántsem alaptalan féltékenység jellemezte. 

„Úgy érzem, mintha egy börtönben lennék állandó megfigyelés alatt” – írta egyszer Puccini, akinek a leveleit a felesége rendszeresen felbontotta és elolvasta. „Ha a postán vagy és egy nekem címzett gyanús levelet látsz, kérlek, tedd be a Tribune-ba vagy egy másik újságba, hogy biztosan eljusson hozzám” – írta az egyik Torre del Lago-i barátjának a zeneszerző. Puccini a fogadott lányát, Foscát is kérlelte, hogy csitítsa le a folyton kutakodó és háborgó édesanyját: „Azt javaslom, nyugtasd meg egy kicsit”.

Elvirának ugyanakkor minden oka megvolt az állandó gyanúsítgatásra, ugyanis Puccininek – aki feleségét rendszeresen biztosította arról, hogy csak őt szereti – hosszú évekig voltak kisebb-nagyobb kalandjai. „Szenvedélyesen vadászom librettókra, nőkre és vadkacsákra” – vallotta magáról, így mai kifejezéssel azt is mondhatnánk, Puccini gázlángozással (gaslighting) manipulálta és őrjítette meg feleségét, akinek a valóságát is folyamatosan kétségbe vonta. 

„Isten átkozza meg azt a nőt”

Az egyik levelében a húgának egy torinói lányról, Corrina Maggiáról ír, akivel az egyik operájának az előadása közben ismerkedett meg 1900-ban. A negyvenkét éves férfi titkos (elvileg konszenzusos) viszonyba kezdett a tizenkilenc éves lánnyal – ami egy idő után kitudódott, és kis híján az Elvira Bonturival való kapcsolat végét jelentette. Puccini környezete sem nézte jó szemmel a dolgot. „Hogy lehetséges, hogy egy olyan művész, mint Puccini, aki milliókat hoz lázba és fakaszt könnyre alkotásainak erejével és bájával, egy hozzá méltatlan, közönséges nő nevetséges játékszerévé vált?” – írta Puccininek a művei kiadásával foglalkozó barátja, Giulio Ricordi. Bár, hogy ki kinek volt „a játékszere” itt, erősen kérdéses. 

A zeneszerző mindenesetre egy idő után úgy döntött, véget vet a viszonynak. „Az a torinói dolog az én részemről már egyre inkább kezd elhalni” – nyugtatta a feleségét, akinek később már indulatosabban írt Corrina Maggiáról: „Isten átkozza meg azt a nőt”.

A vadászat és az autók mellett a nőkért is szenvedélyesen rajongó Puccininek a Corrina-szerelem után is számos kalandja volt, többek között énekesnőkkel is összeszűrte a levelet. Annak a gyanúja is felmerült, hogy a család egyik szolgálólányával, Doria Manfredivel is viszonyt folytat. A tajtékzó feleség el is bocsátotta a lányt, de még később is kémkedett utána és zaklatta. Miután az őrületbe hajszolt Manfredi higany-kloriddal megmérgezte magát és meghalt, kiderült, hogy szűz volt. Az eset a hatóságok elé került, a bíróság Elvira Bonturit öt hónap börtönbüntetésre ítélte – de Puccini közbelépett, és ügyvédeivel együtt meggyőzte a családot, hogy ejtsék a pert, cserébe 12 ezer lírát adott nekik. Mint később kiderült, Bonturi gyanújának volt némi alapja, ugyanis Puccini akkortájt az igaztalanul vádolt Doria Manfredi unokatestvérével, Giuliával folytatott viszonyt, és gyermekük is született.

A szerelmi afférjai miatt magát gyakran sebzettnek érző zeneszerző időnként depresszióba esett, aminek egyes feltételezések szerint bizonyos műveinek sikertelen fogadtatása mellett Elvira Bonturi Puccini szerint uralkodói természete is oka volt – de a letargiából egy friss szerelem vagy a közönség vastapsa hamar ki tudta zökkenteni. 

Két végén égette a gyertyát

1920 körül úgy tűnt, Puccini házasságában végre nyugalom van. A zeneszerző vett egy villát Viareggióban a tengerparton, ahol idilli körülmények között, boldogan kezdtek neki Bonturival közös életük új szakaszának. Nemsokára viszont újabb nehézségekkel kellett szembenézniük: a rengeteget dohányzó zeneszerző életét egyre jobban megkeserítette a rekedtsége és az erős torokfájása. Kiderült, hogy gégerákja van. 

„Nem tartottam komolynak a gégebaját sem, amire, mióta ismertem, folyton panaszkodott, mindig új cukorkákat fedezett fel és szopogatta őket, mert a gégéjének jót tettek állítólag, de ugyanakkor cukorbajának ártottak. Közben pedig egyik cigarettáról a másikra gyújtott rá és a legerősebb fajta szivarokat is szítta, ha Elvira asszony nem volt jelen” – írta Vészi Margit a Pesti Napló 1924. december 14-én megjelent számában. 

Puccinit Brüsszelben is kezelték, de az életét nem tudták megmenteni, 1924. november 29-én hunyt el. Torre del Lagóban, a villájához épített kápolnában helyezték örök nyugalomra. A feleségét – aki hol múzsaként, hol megőrjített fúriaként kísérte végig a zeneszerző világhírig vezető útját – és közös fiukat, Antoniót is mellé temették.

Források: A Pesti Napló 1924. december 14-én megjelent száma, A Zenekar című folyóirat 2021. februári száma, valamint Dagospia, Welcome 2 Lucca, His life, theguardian.com, fidelio.hu

Kiemelt képünk forrása: Wikipedia/ United States Library of Congress's Prints and Photographs division

Nádudvari Péter