A Pelicot-ügy tanulsága: nincs tipikus erőszaktevő, és bárkiből válhat áldozat

–

Azokon a napokon, amikor Gisèle Pelicot ügyét tárgyalták, nők csoportja – igen, a felvételeket nézve, többnyire nők voltak – állt a bíróság épülete körül. Ott voltak nap mint nap: volt, aki virágot vitt, más transzparenst tartott a kezében, és akadt, aki megtapsolta Gisèle Pelicot-t, mielőtt a nő belépett volna az épületbe. Kivétel nélkül azért voltak ott, hogy támogatásukat fejezzék ki, hogy bátorítsák őt, hogy éreztessék vele: üljön szemben akárhány tucat erőszak-elkövetővel is a tárgyalóteremben, nincs egyedül.

A témával mi is többször foglalkoztunk már, az ügyről ebben a cikkben írtam korábban, Dián Dóri portréját pedig itt olvashatjátok Gisèle Pelicot-ról. Beszéltünk bátorságról, kiállásról, szégyenről. Számtalan olyan aspektus felmerült, ami – érintsen akárhány embert is az abúzus – kivétel nélkül sajátja az erőszakügyeknek.

És legalább annyira fontos, hogy beszéljünk arról is, amivel kapcsolatban számtalan tévhit él az emberek fejében, és ami a legtöbb előítéletet okozza. Például azzal kapcsolatban, hogy milyen emberek követnek el erőszakot. Meg hogy milyen egy tipikus áldozat.

Nincs a homlokára írva, hogy bántani fog

A Pelicot-ügyben végül több mint húsz elkövetőt ítéltek el. Olyan 26 és 74 év közötti férfiakat, akik teljesen hétköznapi életet éltek. Volt köztük újságíró, vízvezeték-szerelő, ápoló, de olyan is, aki informatikai tanácsadóként vagy teherautó-sofőrként dolgozik. Átlagos tagjai a francia társadalomnak: az elkövetők háromnegyede apa, fele házas vagy párkapcsolatban él. Voltak néhányan, akiket bántalmaztak korábban, és olyanok is, akik büntetett előéletűek. Jól kivehető, egyértelmű mintázat azonban nincs.

Nincs jellemző kor, foglalkozás vagy társadalmi osztály. Az elkövetők két közös vonása csupán, hogy mindannyian férfiak, és hogy a Coco nevű illegális online chatfórumon léptek kapcsolatba egymással, amelyet tavaly év elején bezártak ugyan, de korábban szvingerek számára nyújtott szolgáltatást, illetve több mint 23 ezer bűncselekményről szóló bejelentés említette.

De nem kell Franciaországig mennünk ahhoz, hogy kiderüljön: bárki lehet erőszaktevő. Ahogy Bene Krisztián hiába volt orvos, sőt kórházigazgató, hiába esküdött fel mások segítésére, brutálisan megcsonkította korábbi partnerét, Renner Erikát.

Ismerősei „kifejezetten jó megjelenésű, jól szituált emberként, egy mindig közvetlen, kedves srácként” jellemezték azt a T. Róbert Dánielt is, aki 2023. július 13-án Angyalföldön megölte barátnőjét, Petrát.

Az én bántalmazóm, Ádám, rendszeresen hangoztatta, hogy mennyire utálja az apját, amiért az verte az anyját, hogy mekkora kegyetlenség minden, ami nem passzol a vegán életmódba. Részt vett nőjogi tüntetéseken és tetováltatott magára igazi girlpower szimbólumokat – miközben három partnere bántalmazásáért is elítélte a bíróság. 

És ott van Dominique Pelicot, Gisèle korábbi férje. Aki több évtizeden át fenntartotta a boldog házasság látszatát. Felnevelték a gyerekeiket, majd segítettek az unokák körül. Eszébe sem jutott volna bárkinek, hogy Pelicot rendszeresen elkábítja a feleségét, majd idegen embereket hív a házába, hogy megerőszakolják a magatehetetlen nőt.

Apák és férjek, idősek és fiatalok, vegánok és orvosok: igen, a legkülönfélébb emberek követnek el erőszakot – és igen, nem mindig és nem mindenkivel viselkednek szörnyetegként. 

A sztereotipikus áldozat

Tedd a szívedre a kezed: milyen ember képe jelenik meg előtted, ha azt hallod, valaki szexuális erőszak áldozatává vált? 

Gisèle Pelicot lemondott a Franciaországban a szexuális bűncselekmények áldozatait megillető anonimitáshoz való jogáról, ezzel pedig teret adott párkapcsolaton belüli nemi erőszakról szóló társadalmi diskurzusnak. A szexuális erőszak valósága ugyanis nagyban eltér attól, amit az emberek „tipikusnak” tartanak. A sztereotip nemi erőszak (és általában véve más szexuális bűncselekmények) áldozata egy magányos, fiatal, vonzó nő, akit egy idegen férfi támad meg éjszaka, jellemzően nyilvános helyen. A támadó fegyvert használ, az áldozat pedig fizikailag ellenáll.

Csakhogy a valóságban nagyon kevés eset felel meg ezeknek a kritériumoknak. Sok nemierőszak-áldozat idősebb vagy fogyatékkal élő, esetleg férfi. A támadóikat jellemzően ismerik és megbíznak bennük, az erőszakos esetek jelentős része pedig nem nyilvános helyen, hanem például – ahogy Gisèle esetében is – az áldozat otthonában történik.

Ha az áldozat úgy érzi, nem felel meg a nemi erőszak vagy szexuális erőszak tipikus ismérveinek, gyakran előfordul, hogy bagatellizálja a saját tapasztalatait – különösen a párkapcsolaton belül, valamint a férfiak ellen elkövetett visszaélések esetében. Ennek következtében a nem sztereotip túlélők kisebb valószínűséggel kérnek segítséget, és esetenként nagyobb valószínűséggel tapasztalnak negatív következményeket fizikai, mentális és szexuális egészségükben. Ráadásul kutatások szerint a nem sztereotipikus áldozatok megélését nagyobb valószínűséggel kérdőjelezik meg, ügyeik pedig nagyobb arányban vezetnek az elkövető felmentéséhez. 

Pedig ahogy bárki lehet az elkövető, úgy akárki válhat erőszak áldozatává is. Gisèle Pelicot esete, bár szélsőséges, mégis mérföldkőnek számít: eloszlatja a tévhiteket a családon belüli erőszakkal kapcsolatban, ráirányítja a figyelmet a házasságon belül elkövetett szexuális erőszak jelenségére (amit Magyarországon is csak 1997 óta tilt törvény) – és olyan párbeszédet indított el, amelyre sokan, régóta várunk. A kérdés csak az, hagyjuk-e elhalkulni a hangokat.

Mózes Zsófi