A norvég író, aki megmutatta, hogy a béke sürgetése is lehet abúzus – 65 éves Vigdis Hjorth

–

Szarvasok

Az ex librisemen egy szarvas szerepel, és ez olyan nekem, mint másnak egy tetoválás. Az önismereti utam során, amikor relaxációban képzeleti képekkel dolgoztam, többször megjelent a lelki szemeim előtt egy szarvas. Volt, hogy bővizű forráshoz érkezett, erőteljes mozgása, fenségesen léptei köré rendeződött az egész erdő. Máskor meg távolra sodródott tőlem, fák takarásában állt egy szigeten, töredezettnek láttam őt, kicsinek. 

Különös, hogy Vigdis Hjorth – ez a rendkívül izgalmas norvég író, akiről most mesélni fogok nektek – is egy szarvasról szóló álmát osztotta meg a Los Angeles Review of Booksnak adott interjújában. 2008 januárja nehéz időszak volt Hjorth számára, nem is annyira értette, mi történik vele, honnan jön ez a sok fájdalom, amit hirtelen érez. „Egyszer, amikor elaludtam, és azt álmodtam, hogy alszom,

álmomban felébredtem, kimentem az előszobába, és láttam, hogy ott fekszik egy sérült szarvas.

Próbáltam felemelni, de túl nehéz volt. Fel akartam hívni az állatorvost, de nagyon korán volt még. Így hát megpróbáltam visszaaludni egy kicsit, és párnát húztam a fülemre, hogy ne halljam az állat sírását – idézte fel. – És akkor megértettem, hogy fel kell segítenem magamat, gondoskodnom kell magamról. Az álom miatt képes lettem mélyebben megérteni a helyzetemet.”

Az író vezetékneve, Hjorth, norvégul azt jelenti: szarvas. És én ezt csak most tudtam meg.    

Dióhéjban

Vigdis Hjorth nevével négy évvel ezelőtt találkoztam először, Seres Lili Hanna költő könyvklubjában. (Itt ismertem meg a páromat is, akitől hónapokkal később az ex librist kaptam.) 

Hjorth 1959. július 19-én született Oslóban, ma 65 éves tehát. Filozófiai, irodalom- és politikatudományi tanulmányokat folytatott, íróként pedig egy gyerekkönyvvel debütált 1983-ban, amelyet jól fogadott a közönség. 1987 óta főleg felnőttek számára publikál, eddig több mint húsz kötete jelent meg. Magyar nyelven három olvasható közülük: az Örökség, A tanárnő dala és a Henrik Falk – mindegyiket Kertész Judit fordította, és a Polar Könyvek adta ki. Idén augusztusra várható Hjorth Anya meghalt? című regényének magyar fordítása is, a könyvet 2023-ban beválogatták a Nemzetközi Booker-díj jelöltjei közé is. 

Eltemetett családi titkok

A széles körű hírnevet Hjorth számára az Örökség (2016) hozta meg, egy mesterien felépített, felkavaró történet, amelynek főszereplője, az ötvenes éveiben járó színházi kritikus és magazinszerkesztő, Bergljot a családja ellenében tart ki az általa megélt valóság mellett: öt-hét éves kislány volt, amikor rendszeresen visszaélt vele szexuálisan az apja. Mivel a trauma természetéhez hozzátartozik a felejtés, a múlt árnyai ezúttal is a nő felnőttkori párkapcsolati működésében, a saját kislányára irányuló intenzív félelmeiben mutatkoztak meg. De aztán az egykor túlélést jelentő tagadás köde felszakadozik, a nő pedig egyre jobban szembesül a fájdalmas tapasztalataival. 

A bántalmazás emléke az elkövető halálakor válik igazán kézzelfoghatóvá, ami gyakori jelenség az áldozatok körében. Bergljot ekkor eszmél rá, hogy tulajdonképpen egész életében rettegett az apjától, aki megfenyegette, hogy óriási baj lesz, ha eljár a szája.

„Most ott fekszik a fehér koporsóban a virágok alatt, Astridék megrendelték a virágokat, az oltáron is feküdt négy virágból készült szív a négy gyermekétől, a nevünk és a gyerekeink neve rózsaszín selyemszalagon, magam előtt láttam apát vascsővel” – írja Hjorth. 

Az idézet jól érzékelteti azt a szakadékot, amely a kifelé kommunikált, hivatalos családtörténet és a valóság között nem ritkán tátong. A könyv tulajdonképpen azokat a feszültségeket mutatja be, amelyek akkor keletkeznek, ha a testvérek egyáltalán nem értenek egyet abban, milyen családban nőttek fel. A konfliktusokat a hagyatéki eljárás élezi ki – ami szinte sosem a pénzről szól, hanem arról, kinek milyen volt a viszonya az elhunyttal. A könyvben a két tóparti családi nyaralót a két fiatalabb lányra, Astridra és Åsa-ra íratják a szülők, míg Bergljotot és a nála egy évvel idősebb fiút, a szexuális abúzusok szemtanúját, a rendszeres verések elszenvedőjét, Bårdot, aki érthető módon szintén elidegenedett az idős házaspártól, kizárják az örökségből. Bergljot viszont elhatározza, ha máshol nem is, legalább a hagyatéki tárgyaláson, ahol közjegyző is jelen van, a testvérei és az anyja kénytelen lesz végighallgatni a történetét. 

Túlzás nélkül háborús övezet alakul ki – nem véletlenül hasonlította a neves traumakutató, Judith Herman a családi erőszak élményét azokhoz a borzalmakhoz, amelyeket katonák a fronton élnek át –, és ebben a helyzetben az áldozat igényeit figyelmen kívül hagyva a béke hangján szólni (ahogy azt a könyvben az egyik testvér, napjainkban pedig a magyar miniszterelnök teszi) nemcsak álságos, hanem további abúzust jelent. 

Bosszúhadjárat

Vigdis Hjorth az Örökséggel, meggyőződésem, hogy megírta az egyik legjelentősebb Metoo-regényt, ráadásul a Metoo-mozgalom indulása előtt egy évvel. Bár nyelvileg is kreatív, szépen felépített a szöveg, pszichológiai szempontból végképp annyira pontos, az E/1-es elbeszélő olyan hiteles belső világot teremt, hogy nehéz nem arra gondolni, maga Hjorth is élt át hasonló traumát. Az író ugyanakkor mindig hangsúlyozza, regénye fikció, amelynek „igazsága az olvasói élményben rejlik”. „Ezért sem használtam létező személyek neveit – árulta el.

– Bergljot pedig nem író, hanem egy színházi folyóirat szerkesztője. Ezáltal beszélhetek a könyvben Ibsenről, Marina Abramovićról, ilyesmikről. Ha tanárnőt csináltam volna a főhősből, akkor talán lenne benne néhány osztálytermi jelenet – a regény minden egyes döntés után eltávolodik a valóságtól, és külön rendszert hoz létre magának.”

Mondanom sem kell, az efféle magyarázatok sajnos sem a sajtót, sem Hjorth családját nem hatották meg. Egyes norvég lapok egyenesen odáig mentek, hogy összehasonlították az író apjának temetési szertartását a könyvbeli Bergljot apjának temetéséről szóló jelenetekkel. A könyv megjelenése előtt a rokonok ügyvédi felszólítást küldtek a kiadó igazgatójának, ugyanis szerették volna átnézni, cenzúrázni a kéziratot. Vigdis már fel volt készülve rá, hogy ingyen fogja közzétenni művét a neten, de szerencsére a kiadó nem hátrált meg a fenyegetésektől. 

Pár évvel később Hjorth nővére, az emberi jogi ügyvéd Helga, elvégzett egy kreatívírás-kurzust és megírta ellenregényét Fri Vilje (Szabad akarat) címmel, ami arról szól, hogy együtt kell élnie egy narcisztikus, pszichopata, alkoholista testvér becstelen önéletrajzi regényének nyilvános következményeivel. De arra is volt példa – idézi fel a Guardian –, hogy Hjorth anyja feljelentett egy bergeni színházat, amiért színpadra vitte az Örökséget, és az asszony a perben minden egyes érintett családtag számára, tízmillió forint körüli összeget követelt. Ugyanakkor pont ezek a válaszlépések húzták be igazán Hjorth regényét egyfajta önéletrajzi térbe, a családtagok elnyomó viselkedése pedig dinamikájában meglehetősen hasonlít arra, ahogyan Bergljotot igyekszik elhallgattatni a családja. 

A fikció határai

Ettől függetlenül nem ez volt az első – és biztosan nem az utolsó – vita arról, mennyire etikus személyes élményeket felhasználni szépirodalmi művekben. 2001-ben Grecsó Krisztián is beszámolt a Magyar Narancsnak arról, hogy a Pletykaanyu című kötetében magukra véltek ismerni a szegváriak, akik közül voltak, akik perelni akartak, mások pedig az író helyben élő édesanyján vezették le a sérelmeiket. (Akadtak azért mókásabb dolgok is. Az egyik lakos eladta a régi autóját, mert szerinte Grecsó arról a járműről írta, hogy öreg. Egy nő pedig nem daueroltatta tovább a haját, mert úgy érezte, az író az ő frizurájáról tett említést az egyik novellában.) Azóta nagyot fordult a világ, és a szegváriak megbékéltek, Grecsó pedig 2017-ben a község díszpolgára lett.  

De eszünkbe juthat az általam nem különösebben kedvelt Michel Houellebecq esete, aki 1998-as bestsellerében, az Elemi részecskékben gyerekét elhagyó szexmániás hippinek ábrázolta az anyját. Azóta sem beszélnek egymással – bár a kapcsolat megszakítására általában nem a szövegek, hanem a bántalmazó tapasztalatok miatt kerül sor. Mindenesetre Lucie Ceccaldi 2008-ban válaszul megírta memoárját, és a kötetet népszerűsítő egyik interjúban a Guardian szerint azt mondta,

„ha még egyszer olyan szerencsétlenség ér, hogy a nevemet bármihez is felhasználja [Houellebecq], akkor a sétapálcámat kapja az arcába, ami ki fogja ütni a fogait”. 

Persze a norvég valóságirodalomban, a „virkelighetslitteratur”-ban alapvetően nagy hagyománya van annak, hogy az író életének, és ezzel együtt családi, baráti, szerelmi kapcsolatainak legintimebb részleteit tárja fel a művében, sok esetben a valódi nevükön említve a szereplőket. Bár pont Karl Ove Knausgård esetében a Harcom-regénysorozat szerkesztője, Geir Gulliksen azt nyilatkozta a New York Times-nak, hogy a könyv főbb szereplőinek előzetesen elküldték a kéziratot, és mindenki választhatott, hogy a saját nevével kíván-e szerepelni benne. Ettől függetlenül Tonje Aursland, Knausgård első felesége arról beszélt, milyen negatívan érintette a regényben való szereplése, és Linda Boström, a második feleség is írt regényt a saját verziójáról. Furcsa belegondolni egyébként, hogy a Harcom első kötete, a Halál hamar 500 ezer példányban kelt el csak Norvégiában, így tényleg minden tizedik norvégra jutott egy kötet!

Az objektív valóság mítosza

Az autofikcióban ráadásul az a nehéz, hogy az önéletrajzi mű kitalált elemekkel vegyül. De ha már csak azt vesszük, mondjuk, egy memoárnál, hogy a szerző mire emlékszik, mit emel ki, hogyan sűrít, egyből látszik, hogy természetesen egyetlen ilyen kötet sem képes a valóság (maximum az igazság) megragadására. Magyar példaként eszünkbe juthat Gerlóczy Márton rendkívül erős önéletrajzi regényfolyama, a Fikció, egy identitásthriller, amelyben családi hazugságokról rántja le a leplet, vagy Kemény Lili Nem című kíméletlenül őszinte, zseniális könyve. Szerintem kár lenne tagadni, hogy az olvasói élményhez hozzájárul, hogy ezek körül a családok, baráti társaságok körül is lehet kíváncsiskodni kicsit, de aztán olyan gazdag szövegeket kapunk, és olyan mélyen emberi vonásokra ismerhetünk ezekben a történetekben, hogy a pletykaéhség a háttérbe szorul a motivációk között. 

„Soha nem tudtam elképzelni, hogy érdekelhet az, ahogy egy ember nap mint nap cigizik és iszik. De kiderült, hogy mégis” – mondta Knausgård művei kapcsán Vigdis Hjorth.

Másutt pedig így nyilatkozott: „Szeretem a dühös írókat, mint Elfriede Jelinek. Az igazán dühös embereket. Nem hiszem, hogy Norvégiában sok dühös író van, és ez talán azért van, mert Európa egyik leggazdagabb országában élünk. A norvég irodalom nagy része arról szól, hogyan lehet unatkozni, de ez is érdekes.” 

Az is jellemző egyébként, mi Hjorth egyik kedvenc anekdotája. „Miután Picasso megfestette a Guernicát, a város bombázásáról készült hatalmas festményét, úgy alakult, hogy egyszer Franco egyik tábornokával állt a kép előtt. »Ezt te csináltad?« – kérdezte a tábornok. »Nem – mondta Picasso. – Ezt te csináltad«”.  

Mit jelent szembesülni magaddal egy műben? 

A munkamódszere kapcsán Vigdis Hjorth elárulta: „Soha nem ismerem a cselekményt vagy a szerkezetet, amikor belekezdek egy regénybe, az írásom egyfajta nyomozás. Egy engem foglalkoztató erkölcsi vagy etikai dilemmát vizsgálok, és soha nem tudom előre, mit fogok kideríteni” – mondta. Míg az Örökségben fő kérdése az volt, hogyan lehet túlélni, ha van egy történeted, amit senki nem hajlandó meghallani, elismerni; addig 2018-as könyvében, A tanárnő dalában azt járja körül, hogyan inog meg az önismereted, amikor tartósan valaki másnak a tekintetén keresztül nézed saját magadat. 

A tanárnő dala szintén egy középkorú nő regénye. Lotte Bøk az oslói Művészeti Akadémia megbecsült tanára, lelkes környezetvédő, szerető édesanyja távol élő lányának. Látszólag mindene megvan, révbe ért, elégedett. Mígnem egy nap Tage Bast végzős hallgató felkéri, hogy szerepeljen a vizsgafilmjében, és elkezdi mindenhova követni egy kamerával. Lottét a helyzet már-már őrületig fokozódó önmonitorozásra készteti, úgy érzi, állandóan szerepet játszik, és amikor a vizsgafilmben rápillant arra a nőre, aki ő maga, tudja, hogy nem folytathatja az életét úgy, mint korábban.  

Hasonló motívumok a nálunk hamarosan megjelenő 2022-es Anya meghalt? című regényben is felfedezhetők. (A könyv borítóján szarvasok is lesznek!) A főhős az ötvenes évei végén járó festőnő, Johanna, aki fiatalon a jogi egyetemet, a házasságát és hazáját hátrahagyva szeretőjével az Egyesült Államokba költözött. Harminc éve nem beszélt a szüleivel, apja temetésére sem tért vissza Norvégiába. Egyik leghíresebb művén egy anya látható, ahogy a szoba egyik sarkában áll magába fordulva, sötét, befelé néző szemmel, a másik sarokban pedig egy kisgyerek kuporog. Az anya depressziójára, válaszképtelenségének fájdalmára, a gyerek magára hagyatottságára a galéria látogatói közül sokan rezonálni tudnak. Amikor a neves oslói múzeum retrospektív kiállítást szervez a művésznek, és hazacsábítja őt, Johanna rájön, már semmit sem tud az anyjáról. Először elkezd ráfixálódni az utcán látott idős asszonyokra (bármelyikük lehetne az anyja), majd, miután a nő nem reagál a telefonhívására, kideríti a címét, követni kezdi, feltúrja a szemetét és a saját gyerekkori emlékeit. 

Mivel tartoznak a szülők a gyerekeiknek és fordítva? Mit jelent szakítani a családtagjaiddal? Olyan témák, amelyek érthető módon adódnak az író korábbi műveiből, és amelyek rengeteg embert érintenek, foglalkoztatnak. 

Végül nektek, akik idáig velem tartottatok és talán észrevettétek, hogy egy könyvről még nem beszéltem, muszáj megírnom: a 2019-es Henrik Falk Ibsen Hedda Gabler című drámájának ihletésére készült egy különleges pályázat keretében, amelyben egy dán (Merete Pryds Helle) és egy svéd (Klas Östergren) író is elkészítette a maga átiratát. A kisregény thrillerszerű, sötét, a főszerepben egy pitiáner, de annál narcisztikusabb karakter. Érdemes elolvasni! 

Kiemelt képünk forrása: YouTube/ Polar Könyvek

Milanovich Domi