– 

Komolyan nem értelek, Mókuci. Megbeszéltük, és te megígérted nekem, hogy megvárjuk, amíg eljön a megfelelő idő. Igazad van, tényleg volt már néhányszor ilyen, de hát várni kellett, amíg a gyerekek kijárják a középiskolát, aztán a feleségem depressziós lett, tudod, a munkahelyi stressz, meg az anyja, aztán gazdaságilag is le kellett válnunk egymásról, hogy megkönnyítsem az elválást, a cég, a telefon, az ingatlanok… Ez persze már mind megtörtént, de a körülmények mindig megváltoztak. Nem értem, miért erőszakoskodsz, tudod, hogy a mérlegek lassan, megfontoltan döntenek, azt a néhány hónapot még kibírhatnád, amíg eladom ezt a lakást. Tudod, az időfaktor.

Hogy mit mondasz? Nem értelek. Hát, nem voltál boldog mellettem? Nem jó a szex?

Azt mondtuk, ilyen jó még senkivel nem volt, mert sokszor és hosszan és sokat és lassan, és bízva egymásban, soha senkivel nem lenne ilyen élményben részed. Tudod, hogy a feleségemmel már évek óta nem, külön szobában alszunk, külön emeleten, nem is láttam levetkőzve ezer éve, ő már nem kívánja az ilyesmit. Miért nem hiszel nekem? Már elmondtalak neki, őt nem érdekli ez az egész, mert már teljesen elhidegültünk, nyitott házasságban élünk, modernek vagyunk. Nem, nem azért… Azért telefonálgat éjszaka meg hajnalban, amikor veled vagyok, mert ő ilyen. Rögtön el kell mondania, amit akar, nem azért, hogy téged bosszantson, ez biztos. A gyerekek is tudnak rólad, persze, sőt anyám is.

Azért nem kérdeznek rólad és rólunk semmit, mert a mi családunkban nem szólnak bele az emberek egymás életébe. Ez a szokás, és így van jól.

Azokat az átkozott ünnepeket én is utálom, csak a felhajtás van vele meg a stressz. Nem értem, az a néhány nap az évben miért visel meg téged mindig annyira? Ugyanolyan napok, mint a többi, csak elnevezték őket karácsonynak, húsvétnak, ballagásnak meg halottak napjának. És nem a feleségemmel megyek oda, csak ott éppen összetalálkozunk. A gyerekek miatt van az egész, meg a mamák miatt. Nekem elegem van belőle. És különben is, karácsony második napján este már együtt voltam veled, újévkor meg úgyis fáradt voltál az együtt töltött szilveszter után. Miért? Te tényleg szívesen eljöttél volna anyámhoz? De hát, nem látod, hogy igyekszem minél többet veled lenni? Ragyogó programszervező vagy, imádom, hogy megszervezed a szabadidőnket. Milyen gyönyörű helyeken jártunk! Szeretem az éttermeket, amiket megmutattál nekem. Örülök, amikor levágod a hajam. Szeretek veled ruhát vásárolni magamnak, mert te egy olyan nő vagy, aki célzottan, gyorsan elintézi a vásárlást. Ilyen nő nincs is több. Imádom a főztödet, úgy főzöl, mint anyám.

Amikor felugrom hozzád esténként, ki az, aki hálás kosztos, mindent megeszik, és halálra dicsér téged? Egyáltalán, dicsért téged ennyit valaki az életben?

Hogy milyen fiatalos vagy, milyen csinos, milyen szép, okos, talpraesett, sikeres?

Nem, persze hogy nem arról van szó, hogy nem akarlak felvállalni. A kollégáimmal is találkoztál már, gratuláltak nekem utána, milyen klassz pár vagyunk a feleségemmel...

Ez a felvállalás különben is egy értelmetlen szó. Hát nem fontosabb ennél neked az, hogy szeretlek?… És hogy soha nőt még ennyire nem szerettem az életben? Miért nem hiszel nekem? Nem bizonyítottam neked már ezerszer? És akkor te megint feltételeket szabsz, nem akarsz találkozni velem, büntetésben vagyok, ellöksz magadtól? Azt akarod, hogy teljesen bedarálódjak. Hálátlan vagy, te már nem is szeretsz engem. Pedig továbbra is olyan boldogok lehetnénk, ha akarnád...

 F. Virág