A szöveged a Holdra repít, csak kérdés, melyikre – megnéztük a Vigyél a Holdra című limonádét

–

Bár nem örvend nagy közmegbecsülésnek, limonádéfilmet készíteni nem könnyű feladat – jól látszik ez az elmúlt évek terméseiből, és idénre is jutott már néhány agyrohasztó próbálkozás, mint például az Imádlak utálni vagy a Családi affér.

A következő versenyző a Vigyél a holdra, ami bár kilométerekkel jobban sikerült, mint a fent említett alkotások, de közel sem hibátlan, és sajnos attól is messze van, hogy emlékezetes alkotásként hivatkozzunk rá.

Pedig az alaptörténet meglehetősen ötletes: az 1960-as évek Amerikájában járunk, javában zajlik az űrverseny, de a felmerülő problémák, illetve az elszabaduló költségek miatt egyre lankad a lelkesedés az ötletért a lakosság körében, hogy embert küldjenek a Holdra. A kritika már olyan hangos, hogy a politikusok is kénytelenek reagálni a helyzetre, és bizonytalanná válik a küldetés megvalósítása. Azonban a Fehér Háznak esze ágában sincs feladni a terveit, ezért Moe Berkus titkosügynök (Woody Harrelson) megbízza a minden hájjal megkent marketingest, Kelly Jonest (Scarlett Johansson), érje el, hogy a társadalom újra lelkesedjen a holdraszállásért.

Jones neki is lát a munkának a maga sikeres, de morálisan minimum megkérdőjelezhető módszereivel, azonban nem könnyíti meg a dolgát Cole Davis, a projekt indítási vezetője (Channing Tatum), aki a rakétáért felel.

A film kétharmada azt mutatja be, hogyan éri el Jones marketinges eszközökkel, hogy a projekt megfelelő anyagi és társadalmi támogatást kapjon, azonban az utolsó harmadban új feladatot kap a titkosszolgálattól: béreljen fel egy rendezőt, aki valósághű módon megcsinálja a holdraszállást az egyik, stúdiónak berendezett hangárban, mert addigra akkora lett a hisztéria a történelmi esemény körül, hogy nem engedhetik meg maguknak, hogy bármilyen hiba végül meghiúsítsa a projektet. A terv lényege tehát az, hogy bármi is történik odafent, a tévénézők látni fogják a sikeres holdraszállást – amit itt, a földön visznek véghez.

Négy az egyben

Ami a körítést illeti, az alkotók igazán odatették magukat: a díszletek és a jelmezek fantasztikusak, tökéletesen hozzák a hatvanas évek végi Amerika hangulatát. Külön kiemelném Johansson frizuráját és szettjeit – ha lenne kalapom, megemelném a készítők előtt.

Ami viszont a karaktereket illeti, már bajban vagyunk: hiába csodás Johansson és Harrelson, és teljesen oké Tatum teljesítménye is, egydimenziós, sablonos karaktereik nem hagynak túl sok mozgásteret a kibontakozásra.

Különösen Harrelson esetében igaz ez, pedig látszik rajta: minden percét imádja annak, hogy már megint Nixon elnök egyik emberét alakíthatja, aki viszont ezúttal nem egy futóbolond.

A mellékszereplők is hozzák, amit kell nekik, de számukra csupán fejenként maximum fél személyiségjegy jutott – kivétel ez alól a rigolyás és kissé flúgos rendezőt alakító Jim Rash, az ő jelenléte a film egyik fénypontja.

Mindez azonban nem lenne zavaró, ha a film fókuszában a holdraszállás és az összeesküvés lenne, ami önmagában is izgalmas téma, azonban mire a stáblista bekúszik a film végén, egyértelművé válik: a maga rendező sem tudta igazán eldönteni, hogy miről szóljon a filmje. Így a végeredmény egy extra hosszú játékidejű, négy az egyben megoldás lett. Ez a mozi ugyanis egyszerre szól:

• Johansson és Tatum szerelmi évődéséről;
• a holdraszállásról és a projekt valós nehézségeiről;
• a marketing manipulációjáról, és a siker érdekében elkövetett ferdítésekről, valamint az igazság elhallgatásáról;

• és arról, hogy egy létező összeesküvés-elméletet kifordítanak, és megmutatják, mi lett volna, ha valóban ezzel próbálkozott volna az amerikai kormány.

Ennek köszönhetően film bele-bele kap témákba, de semmit sem bont ki eléggé, így igencsak felszínes az összkép. Továbbá már-már fájdalmasan hosszú a sok beleerőszakolt száltól, és bizony vannak pontok, amikor kifejezetten unatkozik a néző. Ebből a szempontból a film leggyengébb része a szerelmi szál, egyáltalán nem érdekes, kicsit sem működik, minden kreativitást nélkülöz, csak a sokszor látott kliséket pufogtatják, és végső soron teljesen felesleges is. Három elméletem is van arra, miért szuszakolták mégis bele:

1. a stúdió másképp nem adott volna pénzt a filmre;
2. a jegyeladások növelésének céljával került bele;

3. a készítők úgy voltak vele, hogy ha már itt ez a két szép ember (Johansson és Tatum), nehogy már ne szeressék egymást.

Más logikus indokot nemigen látok arra, miért kellett a két főszereplővel lefutni ezeket a felesleges, romantikusnak szánt köröket.

A másik probléma, hogy a poénok nagy része nem működik, a film során kifejezetten vicces jelenetei csak a már említett, bogaras rendezőnek vannak, de ő sajnos túl későn kerül a képbe ahhoz, hogy ne tűnjön fel: az előtte lévő bő egy órában nem igazán működik a film humora. 

Ami viszont szó szerint megmenti a filmet, az az, ami a holdfelszínnek berendezett titkos stúdióban történik a sorsfordító pillanatban.

Az a jelenet annyira, de annyira vicces, hogy még hazafelé a kocsiban is ezen röhögtünk, most is elmosolyodom, amikor rá gondolok,

és elég volt arra, hogy sokkal jobb szájízzel álljunk fel a moziszékből, mint amit az első egy és háromnegyed óra előrevetített.

Ezen kívül az alkotók számlájára pozitív előjellel kerülnek fel a rakétakilövést és a holdraszállást bemutató jelenetek is – akiket ezek a dolgok megérintenek érzelmileg, azok át fogják érezni, micsoda történelmi jelentőségű és elképesztő emberi teljesítmény, hogy ember lépett a Holdra. 

Összességében a Vigyél a holdra egy túl hosszú, néhol unalmas, néhol felemelő, egyetlen nagyon jó poénnal és egy rettentő gagyi szerelmi szállal operáló romkom, ami lehetett volna sokkal jobb is. Egynyári limonádénak oké, ha a moziba menekülnél a hőségriadó elől.

Kiemelt képünk forrása: InterCom

Dián Dóri