Az anyukám szerint egyéves voltam csak, amikorra már kiderült, hogy az érkezésem miatt kötött házasság teljes kudarcba fulladt. Nem kellett sok idő anyunak és apunak ahhoz, hogy gyorsan dobozba hajigálják a holmijaikat, és a világ két végére emigráljanak szerelemországból. Addig sem volt fenékig tejfel az élet, apa ritkán járt haza, anya szorongott, sokat veszekedtek is, de szerencsére én ezekre már nem emlékszem – legalábbis a tankönyvek szerint.

Elméletileg hároméves koromból származik a legelső emlékem, ekkor már rég a nagyinál és a papinál éltünk anyuval, nagyon jól éreztem magam, sokat nevettünk, mindenki engem imádott és kényeztetett, csak egyvalaki hiányzott nagyon: az apukám. Bár a felnőttek véleménye szerint nem emlékeztem arra sem, hogy mi valaha egy családként éltünk, valamiért folyamatosan sírtam utána. Apu viszont sosem ért rá, ráadásul nemcsak új helyre költözött, de mellette termett egy néni is, akinek szintén megvoltak a saját gyerekei. Szóval apukám mindig dolgozott vagy a néninél játszott a többi gyerekkel. Hozzám a születésnapomon sem jött el, és ettől nagyon bánatos voltam.

Anya mindig arról beszélt, mennyire fontos vagyok apunak, én meg csak azt kérdeztem, hogy akkor miért nem lakik velünk?

Az ovi is apa folyamatos emlegetésével telt, no és új információk megszerzésével. Apát érdeklem. Apa nagyon szeret. Anyát is szerette, de az elmúlt. Viszont amit irántam érez, az sosem fog elmúlni. Apa büszke rá, hogy már el tudok tízig számolni. Apa akar jönni látogatóba, de sokat kell dolgoznia. A műtétemre nem tudott eljönni, mert hét közben nem kap szabadságot. Apa csak pár havonta egyszer ér rá idáig elutazni, és azt mondta, a mi hibánk, hogy ilyen messzire költöztünk. Apa nem szeret nálunk lenni, ezért nem fog a szobámban aludni soha, pedig odaadnám neki a kedvenc hercegnős hálózsákomat is. Szerintem, ha elég erősen akarom, csak azért is itt fog aludni velem, és anyával újra egy család lesznek.

Már iskolás vagyok. Már nem kérdezem meg hetente, hogy apu és anyu miért váltak el, mert mindig ugyanazt válaszolják: túl sokat veszekedtek, és nem akartak együtt élni. A kiabálás rossz. Én is veszekszem a barátnőmmel, utána mégis mindig kibékülünk. Anya és apa nem akar. Nagyon-nagyon várom az apás hétvégéket, és olyan jó, hogy most már nem vagyok mindegyik után beteg. Nem szeretem se a fülgyulladást, se a hasfájást. Most már mindig inkább szomorú vagyok, és sírok, amikor elbúcsúzunk. A tavaszi szünetben apánál voltam sokat, mert már elég nagy vagyok hozzá, és akkor anya nem is hiányzott. Korábban naponta háromszor felhívtam, és sírva kértem, hogy jöjjön ő is oda. Most már jobb. Apával is remekül érzem magam, mindenféléket csinálunk, és akkor jókedvű vagyok.

Amikor hazaérek, akkor egy napig sírok, mert már ki tudom számolni, hogy hány napig nem fogom látni megint apát.

Szeretném, ha lehetne egy hatalmas nagy házunk – anya szerint ehhez meg kell nyerni a lottó ötöst – amiben van medence, nagy szobák, és apának is van egy külön szobája, meg a nagyinak is, meg a papinak is, meg anyának is, meg nekem is, és mindegyik este ott alszom valamelyikükkel. Lenne kutyánk és cicánk is, és a másik nagyival meg papával meg a féltestvéreimmel együtt laknánk, lenne kertünk, és mindig boldogok lennénk. Akkor apának nem kéne dolgoznia, és többet lehetne velem, és egész nap játszhatnánk. Csak az a baj, hogy most anyával új lakásba költöztünk, és apának itt nincs hely, és a lottó ötöst se nyertük még meg. De itt van a szomszéd háza, szerintem abba apa beköltözhetne a barátnőjével együtt, aki mindig megcsinálja a hajamat, és finomakat főz – apa nem annyira – és akkor is többet lehetnénk együtt. Anyát is kértem sokat, hogy költözzünk oda apához, de nevetve mondta, hogy annak apa nem örülne, meg a barátnője sem.

Nem értem, miért vicces ez. Apa és anya miért nem örülnek egymásnak? Én örülök nekik.

Most már azt is tudom, hogy nem lesz kistestvérem. Régen nagyon akartam, de anya és apa azt mondták, ezt nem lehet. Pedig akkor lenne kivel játszani. Meg beszélgetni este. Ha lenne testvérem, elmondanám neki, mennyire hiányzik apa, és hogy az iskolában mindennap sírok miatta. Régen volt olyan, hogy nem hiányzott annyira, és amikor jött látogatóba, ezt meg is mondtam neki, és tényleg boldog voltam, hogy már nem sírok annyit. Apa mégsem örült. Szoktunk fényképeket is nézegetni, amiken még anya meg apa együtt vannak, és én mindig kérdezgetem, miket csináltam kiskoromban. Most már olyan fényképek vannak, amiket vagy apa csinált, vagy anya. Pedig ha megnyerjük a lottó ötöst, akkor lesz játszóház is az udvarunkban, és akkor mindegyikük fényképezhet, mert együtt fogunk lakni, és senkinek se kell dolgoznia, és mindketten el fognak kísérni az iskolába, meg a strandra is együtt megyünk. És mindig együtt leszünk. Talán még a kistesó is összejöhet.

 

F. Polgár Lili