„A történelem újraírása traumatizált társadalomra utal” – Interjú Kövér-Van Til Ágnes traumakutatóval

–

Filákovity Radojka/WMN: A traumatudatosság korát éljük, ami egyfelől óriási fejlődés, másfelől az is hozzátartozik, hogy sokan szinte gondolkodás nélkül sütik rá a traumatikus jelzőt szinte bármilyen nehezebb életeseményre, ami nem is feltétlenül felel meg a trauma definíciójának. Mit gondol a jelenségről?

Kövér-Van Til Ágnes: Ebben inkább azt látom, hogy kialakulófélben van egyfajta érzékenység a velünk és körülöttünk történő eseményekre, arra, hogy azoknak következményei, lenyomatai képződnek akár egyéni, akár csoportszinten. Ma pedig már mintáink is vannak arra, hogyan tudjuk címkézni ezeket a bizonyos élményeket, eseményeket. Ez azt is jelenti, hogy az egyes címkéket sok esetben akkor is használjuk, amikor még nem értjük teljesen tisztán, miről is van szó.

Ez önmagában véve nem lenne rossz dolog, ha az is következne belőle, hogy traumáink felismerése és feldolgozása következtében nagyobb empátiával fordulunk a jelenleg is traumatizált csoportok felé, tiszteletben tartjuk a narratívájukat, megéléseiket, és igyekszünk szolidaritást vállalni velük. De ma még nem feltétlenül ez látszik, még nem mindenki mérte fel: annak, hogy használja ezt a címkét, súlya van, és felelősség jár vele. 

F. R./WMN: Olyan jelentős társadalmi trauma hosszú távú hatásait kutatják, mint a holokauszt. Mitől függ, hogyan csapódik le a különböző társadalmi csoportokban egy-egy kollektív traumatikus esemény?

K.-V. T. Á.: Az emberi méltóság sérelme mindenhol ugyanazt jelenti. A kérdés az, hogy egyes társadalmi csoportok egyáltalán traumaként észlelik-e az eseményeket. Fontos, hogy hogyan interpretáljuk a traumát: beszélünk-e róla, van-e kultúrája egy adott társadalomban, társadalmi csoportban a negatív tapasztalatok visszacsatolásának.

Mondok egy példát: pár évvel ezelőtt lezajlott egy etikai vizsgálat az egyetemen belül, miután hallgatók panaszt tettek egy tanárukra, aki a kommunikációjában nem megfelelő módon közelített a női hallgatók felé – nemkívánatos vicceket mondott és olyan megjegyzéseket tett, ami kellemetlen volt számukra. A szóban forgó tanár egy nemzetközi kurzust vitt, amit magyar és külföldi diákok egyaránt felvettek.

A kivizsgálás során nemcsak a panasszal élőket, hanem az egész csoportot meghallgattuk, és döbbenetes volt tapasztalni, hogy amit a nyugat-európai erasmusos diákok határátlépésként, traumaként észleltek, azt a magyar diákok nem érzékelték problémának: „Persze, igen, mondott ilyeneket a tanár, de hát most kit érdekel?”

F. R./WMN: Tehát kulturális különbségekről van inkább szó?

K.-V. T. Á.: Igen, arról is! A kulturális különbségek ugyanis nemcsak azt befolyásolják, hol vannak a határok a társadalmunkban a trauma érzékelését tekintve, hanem azt is, egyáltalán mit tekintünk traumának az adott közegben. Az egyetemi példánál maradva: természetesen a magyar hallgatók is észlelték a határátlépést, viszont nem interpretálták súlyos sérelemként, hanem a normális, megszokott működés részeként érzékelték.

F. R./WMN: Mitől lesz egy trauma társadalmi trauma?

K.-V. T. Á.: Sokféle megközelítés létezik. Azonban abban mindenki egyetért, hogy a trauma, bár az egyén, az individuum szintjén valósul meg, ő azonban mindig egy társadalmi közeg része – a trauma megélése és feldolgozása pedig ebben a társadalmi közegben történik.

A társadalmi trauma értelmezhető úgy, mint egy társadalmi csoportot és annak tagjait érő negatív, az emberi méltóságot sértő és sokkoló esemény vagy eseménysorozat, amely tartós pszichológiai, kulturális és strukturális hatásokkal jár. A kollektív trauma esetében az egyént, mint a csoport tagját éri a sérelem.

A kulturális trauma olyan eseményekhez kapcsolódik, amelyeket egy adott csoport kollektíven traumatikusként ismer el, és amely a csoport identitásának részévé válik. Ilyen traumák például a népirtások, rabszolgaság, háborús atrocitások vagy a rendszerszintű elnyomás. 

Vannak olyan megközelítések, melyek szerint a gyors, radikális társadalmi változások (pl. rendszerváltások, gazdasági válságok) kollektív traumát eredményezhetnek, mivel destabilizálják az emberek társadalmi és kulturális tájékozódását.

A kollektív elismerés és feldolgozás azonban minden esetben természetéből fakadó feltétele a társadalmi trauma fogalmának. Ehhez azonban három feltételnek kell teljesülnie: az egyik az, hogy az érintett közösség tagjai rendelkezzenek megfelelő információval az őket érintő traumatikus eseményekről. Ez magában foglalhatja a történelmi tényeket, személyes és kollektív emlékeket, valamint azokat a kulturális vagy politikai narratívákat, amelyek az események értelmezését meghatározzák.

A holokauszt, mint társadalmi trauma feldolgozásában kulcsszerepe volt annak, hogy a történelmi kutatás feltárta a genocídium tényeit, és az oktatás, emlékezetpolitika ezt a tudást elérhetővé tette.

A másik feltétel az, hogy a tapasztalatainkat képesek legyünk értelmezni és össze tudjuk kötni a már említett tudással. Ez azt jelenti, hogy a trauma átélt vagy átörökített hatásait képesek vagyunk beilleszteni egy szélesebb történeti és társadalmi kontextusba.

Egy generációkon átívelő trauma akkor válik kollektív emlékezetté, ha az emberek nemcsak egyéni szinten emlékeznek rá, hanem a társadalom is kialakítja az értelmezési kereteit (pl. oktatási anyagok, művészeti feldolgozások keretében).  

A harmadik feltétel pedig, hogy rendelkezésünkre álljon egy nyilvános tér – akármekkora – arra, hogy ezekről a traumatikus élményekről beszéljünk. Ugyanis a trauma feldolgozása és elismerése csak ebben az esetben lehetséges. Ezért fontosak az emlékművek, a társadalmi viták, a közösségi rítusok.

Azonban itt nem csak a nyilvánvaló, egyértelmű társadalmi traumákról, így a háborúkról és a holokausztról beszélhetünk. Társadalmi traumának számít ugyanis a nemek közti egyenlőtlenség, a szexizmus megtapasztalása, a hatalommal való visszaélés és a szexuális abúzus is, amit sokáig kollektív hallgatás övezett.

F. R./WMN: Egészen a metoo-mozgalom kirobbanásáig.

K.-V. T. Á.: A metoo-mozgalom hatására sok áldozatban megképződött az élmény, hogy a szexuális abúzus, a hatalommal való visszaélés nem csupán az ő egyéni tapasztalata, hanem valami olyan, ami mással is megtörtént és megtörténhet – tehát a személyes érzései a történtekkel kapcsolatban teljesen validak. Nagyon fontos ugyanis, hogy milyen kölcsönhatásban van valaminek a nyilvános értelmezése az egyén saját megéléseivel.

Ha ezeknek a traumatikus megéléseknek a kibeszélésére, felhangosítására nincs tér, nincs lehetőség, annak hatásait – a szexuális abúzus esetében például a szégyent vagy az önhibáztatást – továbbörökíthetjük a következő generációkra, amelyek tagjai nem is fogják tudni, hogy egyes esetekben valójában mire reagálnak, amikor valamire nagyon heves, zsigeri reakciót adnak. Ahogy ugyanis azt Gabriele Schwab a tanulmányában írja: a trauma úgy van jelen a következő generáció életében, mint egy láthatatlan szellem.  

De, amikor elkezdünk nyilvánosan beszélni a minket ért traumáról, az mindig magában hordozhatja a feldolgozás lehetőségét. Mert ha nem kell mélyen elnyomnom magamban, hanem kimondhatom hangosan, azzal újrafogalmazhatom, átértelmezhetem a történetet. Esetleg új szempontokkal is gazdagodhatok, ami szintén segítheti a traumafeldolgozást – ez pedig nemcsak egyéni, hanem társadalmi szinten is nagyon fontos.

F. R./WMN: Milyen árulkodó jelei vannak, ha egy teljes társadalom traumatizált?

K.-V. T. Á.: A történelem azon pontjainak átírása, amelyekkel valójában szembe kellene nézni, bizonyos események tagadása, mások kiemelése, illetve hősök keresése olyan szituációkban, amikor nem feltétlenül biztos, hogy találunk hősöket (vagy talán nagyobb bűneik is vannak, mint amennyi pozitív dolgot csináltak), mind erről árulkodnak.

Az egyéni traumafeldolgozással ellentétben – amelynek során azáltal, hogy újra és újra elmesélem a velem történteket, magamat is elkezdem másképp látni az egészben – pusztán az események társadalmi szinten való újranarrálása nem vezet gyógyuláshoz. Az egész társadalomra nézve ez jóval komplexebb feladat, hiszen a társadalom maga is rendkívül heterogén. Ez a heterogén tömeg pedig nemcsak az áldozatokat, hanem az elkövetőket és azok leszármazottjait is magában foglalja – és ezzel szembe kell nézni.

F. R./WMN: A holokausztot illetően itthon megtörtént ez a szembenézés?

K.-V. T. Á.: A rendszerváltás előtt azért nem történt meg, mert akkor még tilos volt erről beszélni: egy meghatározott ideológiai nézőpontból – tagadva a kisebbségek csoportidentitását – tulajdonképpen újraértelmezték, lefojtották az erről való kommunikációt. Így nem kerülhettek elő azok a hangok, amelyeket meg kellett volna hallgatni, még akkor is, ha ez rendkívül fájdalmas.

F. R./WMN: Mi történik, ha elmarad a szembenézés?

K.-V. T. Á.: Könnyen következhet belőle az, hogy másoknak fogunk ártani, és a minket ért trauma miatt úgy érezzük, föl vagyunk mentve a felelősség alól.

Érdekes ebben a folyamatban, hogy a nők és a férfiak másként reagálnak a traumára.

A férfiak például sok esetben a toxikus maszkulinitás felerősödésével, érzelmi leválasztódással, a sebezhetőség felvállalása és az érzelmi megküzdés helyett gyakran agresszióval, elfojtással vagy a dominancia keresésével reagálnak. Ez pedig könnyen abba az irányba mozdíthatja őket, hogy a traumatizált létükben másokat is traumatizáljanak – és az őket ért események miatt egyúttal fel is mentsék magukat a felelősség alól.  

A nőknél más a helyzet, náluk nem a feljogosítottság érzése, hanem épp ellenkezőleg: az elbizonytalanodás, testképzavarok és a szorongás fokozódása jelenik meg, amelyek olyan társadalmi tényezőkön alapulnak, melyek már eleve alárendelődő szerepeket írnak elő a nők számára. A trauma következményeként fokozódhat az önértékelési zavar, az önhibáztatás és a kontrollvesztés érzése.

Ezen eltérések a férfiak és nők között azonban nem merev, biológiai alapú különbségek, hanem nagyrészt kulturális és társadalmi elvárásokból fakadó differenciák.

Amikor pedig traumáról beszélünk, az is életbevágóan fontos lenne, ha nemcsak az elszenvedőinek – tehát a közvetlen részeseinek – nyújtanánk teret az események kibeszélésére, hanem a tanúknak is, mert ők is cipelik magukkal a traumatikus események hatásait.

F. R./WMN: Ki és hogyan tudja azokat a traumákat feloldani, amelyek elszenvedői közül szinte már alig vannak köztünk?

K.-V. T. Á.: Az ő gyerekeik, unokáik – ilyen szinten is működhet a kibeszélés, a feldolgozás. Ehhez azonban tisztában kell lennünk vele, hogy olyan családból jövünk, amelyben van érintett. Itt lehet megemlíteni Vamik Volkan választott trauma elméletét. A „választott” jelző nem azt jelenti, hogy a csoport tudatosan választja ki a traumát, hanem arra utal, hogy a csoport kollektív pszichéje bizonyos traumatikus eseményeket kiválaszt és beépít az identitásába, ami hosszú távon befolyásolja a csoport viselkedését, attitűdjeit és politikai döntéseit.

A trauma nem csupán történelmi emlék, hanem aktívan átadódik a következő generációknak különböző kulturális mechanizmusokon keresztül, így azok is azonosulnak vele, akik személyesen nem élték át. Ezen keresztül időtlen jelleget ölt: a múltbeli esemény szinte úgy él tovább, mintha a jelenben történne.

Bizonyos körülmények között pedig ezek az „időkapszulák kinyílhatnak” és reaktiválódhatnak. Például, ha most vennénk fel az interjúkat a harmadik generációs holokauszt érintettekkel, érdekes lenne látni, hogy vajon ezek hogyan módosulnának a gázai konfliktusok, az ENSZ-reakciók vagy akár a hazai poloskázás hatására.

A kutatásban, amit Békés Vera klinikai pszichológussal, a transzgenerációs traumakutatás nemzetközileg is elismert kutatójával közösen végeztünk a Claims Conference támogatásával, épp ilyen narratívákat elemzünk:

a holokauszt generációkon átívelő hatását vizsgáljuk másod- és harmadgenerációs érintettek esetében. Utóbbi különösen fontos, mert bár a holokauszt traumájának generációkon átívelő hatásai ma már jól dokumentáltak a holokauszttúlélők gyerekei szempontjából, de az unokáikról viszonylag kevés kutatás született.

A vizsgálatunk során 758 fővel – magyar holokauszttúlélők gyerekeivel és unokáival – zajlott az előzetes kérdőívfelvétel, ami után résztvevők önkéntesen közreműködhettek egy részletes mélyinterjú elkészítésében is. Közülük végül több mint 90-en jelentkeztek az interjúra. A velük való beszélgetésekből pedig sok olyan dolog derült ki, ami egyébként a nemzetközi szakirodalom adataival is összecseng; többek közt például az, hogy a leszármazottak nagyobb felelősséget éreznek a kirekesztett, marginalizált társadalmi csoportok tagjai – például romák, hajléktalanok, LMBTQ-emberek – iránt, és nagyobb szolidaritást is vállalnak velük.

Emellett megnövekedett érzékenység jellemzi őket – nőket és férfiakat egyaránt – a társadalmi problémák iránt és érzékenyebben reagálnak a kirekesztő politikai diskurzusra is. A Soros Györgyöt támadó plakátokat például szinte mindenki szóba hozta, elmondva, hogy a plakátkampányt antiszemita lépésként élték meg. De megfigyelhető a másod-, harmadgenerációs holokauszttúlélők esetében a politikai rendszerek iránti bizalmatlanság is.

F. R./WMN: Milyen eredményekre jutottak még?

K.-V. T. Á.: Fontosnak tartottuk azt is felmérni, hogy a túlélők, illetve az utódjaik hogyan érzik magukat egy olyan társadalomban, ahol nagyon sok a trigger, ami újratraumatizálhatja őket – transzgenerációsan még azokat is, akik közvetlenül nem voltak érintettek a holokauszt borzalmaiban.

Az eredményeinkből világosan látszik, hogy a mindennapi életben ilyen trigger a folyamatos ellenségkreálás a nyilvános és politikai beszédben, aminek a már említett plakátok is részei – ezeket az antiszemitizmus explicit jelenléteként érzékelték. Az egyik válaszoló elmesélte, hogy amikor a 90 éves holokauszttúlélő nagymamája meglátta a tévében a plakátokat, könnyekben tört ki és elkezdett kiabálni, hogy „Úristen, visszajönnek, visszajönnek!”

Emellett a polgártársaik kirekesztő viselkedése is ilyen tényező, és ennek kapcsán nagyon sérelmezik azt a kérdésfelvetést és narratívát, ami a mindennapokban arra irányul: ki az igazi magyar? „Hogy lehet ezt a kérdést feltenni? Mindannyian magyarok vagyunk, akik itt élünk, ez a kultúránk, ezt szeretjük, ismerjük” – hangzik el az egyik interjúban. Más azt mondta, kifejezetten utálja már a „nemzet” kifejezést, mert azt a nacionalizmushoz kötötte a politika, ami „olyan pusztító is tud lenni, akár a pestis”.

Pedig a nemzetnek pozitív jelentése van – ha azonban kirekesztésre, gyűlöletkeltésre használják, azzal traumatizálják a kirekesztett csoportok tagjait. Az egyik leszármazott az interjú során úgy fogalmazott: „a hazai rendszer nem illiberális, hanem egyenesen antihumanista” – emiatt sokan döntenek a kivándorlás mellett. A biztonságos helyre való menekülés egyébként egy olyan reakció, amit a nemzetközi szakirodalom is leír, és ami megjelenhet az aktív cselekvés – hogy tenni akarok valamit, hogy a dolgok változzanak – és a visszahúzódás, a társadalmi kérdésekről való lekapcsolódás mellett.

F. R./WMN: Vannak olyan kutatási eredmények is, amelyek megmutatják, hogy ehhez képest milyen társadalmi közegben érzik magukat biztonságban a túlélők és a leszármazottjaik?

K.-V. T. Á.: A kutatási eredmények alapján ott, ahol a kirekesztés és a gyűlölet kultúrája, illetve az antiszemitizmus nincsenek jelen. Ahol az embert nem a származása, hanem a teljesítménye alapján ítélik meg, ahol a tolerancia és az elfogadás része a nyilvános diskurzusnak, és ahol az emberek szolidárisak a hátrányos helyzetű csoportokkal. A szolidaritás ugyanis olyan társadalmi tulajdonság vagy képesség, ami biztonságot nyújt minden kisebbség számára.

F. R./WMN: Említette, hogy látni különbséget abban, ahogyan a férfiak és a nők reagálnak az őket ért traumára. Mi volt a helyzet a holokauszt esetében?

K.-V. T. Á.: A túlélők beszámolói és a kutatók leírásai bizonyítják, hogy a nők nemcsak egyénileg, hanem csoportszinten is másképp reagáltak: a női szolidaritás segítségével összefogtak, támogatták egymást fizikailag és mentálisan is.

Az egyik ehhez vezető eszközük például az volt, hogy a különböző nemzetekhez és kultúrákhoz tartozó nők recepteket osztottak meg egymással a táborokban.

Ezek a történetmesélések, és ezen keresztül az egymáshoz való kapcsolódás egy olyan plusz potenciált, lehetőséget jelentett a túlélésben, ami a férfiaknál kevésbé volt jelen. Elmondható tehát, hogy a nők túlélési esélyét növelte, hogy a táborokban közösséget tudtak alkotni. De nem ez volt az egyetlen kulcs.

F. R./WMN: Mi volt még mögötte?

K.-V. T. Á.: Amikor a zsidó férfiak bekerültek a táborba, leborotválták a hajukat, a szakállukat – elvesztették tehát a férfiasságuknak azokat a kulturális és vallási jegyeit, amik az erőt, a családon és a közösségen belül betöltött vezető szerepet is szimbolizálták. A nőknek ezzel szemben semmilyen hatalma nem volt – az önbecsülésük sem abból fakadt – és ez a hatalomnélküliség ilyen értelemben a túlélés egyik lehetőségévé vált.

Az általuk már megtapasztalt és ismert alárendeltség, gyengeség, kiszolgáltatottság olyan túlélési és alkalmazkodási stratégiák, készségek kidolgozására késztette a nőket már évszázadok óta, amiket különösen nehéz helyzetben is kamatoztatni tudtak. És sokaknak a túlélés zálogát is jelentette.

F. R./WMN: Ehhez képest a holokausztirodalom, és ezen keresztül az emlékezés kultúrájának megteremtése sokáig a férfiakhoz kötődött.

K.-V. T. Á.: És kőkeményen kellett küzdeniük azoknak, akik megpróbálták elfogadtatni a holokauszt női tapasztalatát, a női túlélők hangját, és a nemükhöz kötődő szenvedéseik beemelését a közbeszédbe. Ez a küzdelem pedig párhuzamba hozható azzal a törekvéssel, amit nekünk, nőknek még mindig meg kell vívni azért, hogy meghallják a hangunkat.

F. R./WMN: De ma már vannak rá előremutató példák, gondoljunk csak a két magyar származású túlélőre, Edith Eva Egerre és a nemrég elhunyt Lilly Ebertre, akiknek visszaemlékezései világszerte többmillió példányban keltek el.

K.-V. T. Á.: Igen, szerencsére most már egyre több példa van, de ez a nyolcvanas évek végéig nem így volt. Joan Ringelheim, Esther Katz, Dalia Ofer, Leonore Weitzman – és még hosszasan sorolhatnám a neveket – munkássága és küzdelme kellett ahhoz, hogy a holokauszt női megtapasztalása társadalmi traumaként legyen értelmezhető és elfogadott a nyilvános beszédben. Pedig az elejétől óriási szükség lett volna rá.

Egy sokkoló esemény ugyanis önmagában attól is lehet traumatizáló, hogy nem lehet róla beszélni: nem lehet elmondani a személyes tapasztalatomat róla, mert a társadalom, vagy a közösségem illegitimként kezeli. Holott – nem lehet elégszer hangsúlyozni – a traumák egyéni és kollektív feldolgozásának kulcsa az, ha kialakul egy olyan narratíva, amely az adott eseményt társadalmilag legitim traumaként kezeli.

Ezáltal lehetőség nyílik arra, hogy az emlékezetpolitika, az igazságkeresés és a társadalmi változás meginduljon. Ekkor válik lehetővé, hogy addig beszéljünk, amíg a szó cselekvésre nem sarkall – mert ez a cselekvés akár a világot is képes lehet majd megváltoztatni.  

A holokauszt társadalmi feldolgozása irányadó mintává vált ebben. Ha meg tudunk teremteni egy olyan társadalmi nyilvánosságot, amelyben elismerjük az események trauma indukáló erejét, és teret adunk a traumát feldolgozó narratíváknak, az gyógyító hatással bírhat emberek csoportjai, az egyének és egész társadalmak számára. Nem is beszélve arról a tanulási és önismereti folyamatról, amelynek a legszélesebb társadalmi és emberi közösség is nyertese lehet. És nem csak az áldozatok, illetve az ő leszármazottaik, hanem az elkövetők utódaira is nagy hatással lehet ez a folyamat. Nagyon fontos ugyanis, hogy ők is elkezdjenek nyíltan beszélni a hozzátartozójuk tetteiről – e nélkül nem lehet tovább lépni.

Ahogy azt is fontos tudomásul venni, hogy a felmenőik tetteit úgy tudják ellensúlyozni, hogy empátiát és közösséget vállalnak azokkal, akik ma traumatizáltak. Egyszerűen meg kell tanulni felismerni és reagálni a traumára. Az egyéni és társadalmi gyógyulásnak ez az útja.

Filákovity Radojka