„Azért nem megyek orvoshoz, mert nem akarom újra átélni a traumát” – Olvasói írás

–

2023 decemberében foglalkozás-egészségügyi vizsgálatra kellett mennem. Irodai munkát végzek, több mint 15 éve, úgyhogy számos hasonló vizsgálaton voltam már, ismerem a menetrendet: kikérdezés, vérnyomásmérés, nagyon elvétve hastapogatás, és kész is vagyunk. Ezúttal azonban a vizsgálat előtt hat héttel teljes hasplasztikám volt izomvarrással, ami nagyon megviselt.

Sokáig olyan komoly fájdalmaim voltak, hogy enni sem nagyon bírtam. Még a vizsgálat előtt jeleztem a leendő munkáltatómnak: a műtétem miatt a hastapogatástól nagyon szeretném, ha eltekintene majd az orvos, ebben kértem a közbenjárásukat is. Annyit feleltek, hogy szóljak nyugodtan, bizonyára megértik majd. Hát nem így történt.

Pökhendi, mogorva férfi orvos ült a széken a foglalkozás-egészségügyi rendelőben. Karbatett kézzel trónolt, be sem mutatkozott, a feléje nyújtott kezemet nem fogadta el.

Elmondtam, hogy semmi kiegészítő vizsgálatot nem kérek (EKG, labor), majd megkérdeztem, hol kell aláírnom, hogy ezekről lemondok. Erre flegmán odavetett egy papírt. Ekkor azonnal jeleztem: a haskötőmet nem szeretném levenni, illetve nem járulok hozzá a hasam vizsgálatához sem. A sebészem is csak ujjheggyel nézi, mennyire ödémás. Innentől még bunkóbb stílusra váltott.

A kérdések után közölte, le kell vetkőznöm bugyira-melltartóra. Ez engem nagyon meglepett, mert C kategóriás munkakör miatt sose kértek tőlem ilyet. Megkérdeztem, erre miért is van szükség, hiszen ilyesmire addig még sosem kértek. A válasz annyi volt, mert náluk ez a protokoll, és egyébként is biztos hazudok, mert ez minden ilyen vizsgálaton kötelező. Ekkor néha még hordtam kompressziós harisnyát a vizesedés miatt, az orvos pedig azonnal kifejezte nemtetszését, amiért hasszorító és kompressziós combfix is van rajtam, holott tudhatta volna: az olyan műtétek után, ami nekem volt, ez szükséges. 

A sztetoszkópos vizsgálat során a beleegyezésem nélkül a melltartómba nyúlt, majd minden figyelmeztetés nélkül a lágyékhajlatomba. Abban a helyzetben teljesen lemerevedtem. Csak azt vártam, hogy vége legyen. Amint kiléptem, a recepción jeleztem, hogy panaszt teszek, illetve jelentettem az esetet a munkáltatómnak is.

Másnap kaptam egy telefonhívást, az orvos főnöke elnézést kért tőlem, illetve felajánlotta, hogy visszafizetik a vizsgálat árát. 

Az orvos azóta is ott dolgozik.

Azóta eltelt több mint egy év. A munkakörömben a törvény már eltörölte a kötelező vizsgálatot. A cég azonban sajnos nem. Kértem a HR-osztályt, hogy az előzmények miatt, tekintsen el a vizsgálattól. Alá is írom, hogy önként lemondok róla. Nem lehet. Azt mondták, kérjek más orvost. Rettegek odamenni. Félek az orvosok megtorlásától. 

Bár a cégem azt mondja, sajnálják, ami velem történt, mégis köteleznek, hogy évente visszamenjek oda, ahol ilyesmi megtörténhetett velem. 

Rémálmaim vannak, gyomorgörcs kínoz. Elhatároztam, hogy nem fogok levetkőzni, akár férfi, akár nő vizsgál. Nincs rá orvosi ok. 

Azt mondják, a magyarok nem járnak orvoshoz. De vajon az orvosok – természetesen tisztelet a kivételeknek, a jó orvosoknak –felteszik maguknak a kérdést, mi ennek az oka? A magamfajta magasan képzett (MSc diplomám van), középvezető, szingli anyuka és félprofi sportolók nem időhiány miatt nem mennek orvoshoz. Ez csak a publikus, a mindenki által elfogadott verzió. 

Azért nem megyünk, mert ezt nem akarjuk újra átélni. 

WMN szerkesztőség