„Benned született a nő, aki oly kedves szívemnek” – Juhász Gyula szerelmei közül nem csak Anna örök

–

Aki visszahozta a halál kapujából

A költő legnagyobb gyerekkori szerelme feltehetően a szomszédságában élő Klima Ilona volt. A lánynak sokan udvaroltak – például a fiatal, versírói szárnyait bontogató Juhász Gyula is, akinek Strófák című költeménye valószínűleg a „kerek arcú, csillogó fekete szemű, rövidre nyírott, barna hajú” orvosjelöltről szól.

Ó, álmaimnak tündérkirálynője,

Uralkodjál örökké lelkemen,

Engedd, hogy szívem álmát rólad szőjje,

Habár ez álom lenne szemfedője

És hervadása ez a szerelem!

 

Te csak ragyogj tündéri szépségedben,

Míg én a szürkeségbe olvadok,

Míg egyre szebben, egyre ékesebben,

A te örök bájadtól ihletetten,

Fényt szórnak rád e lángoló dalok. 

(Juhász Gyula: Strófák)

Juhász Gyula és Klima Ilona – aki tisztelte a költőt, de az érzelmeit nem viszonozta – sorsa később is összefonódott. 1907 októberében az akkor éppen Léván tanító költő Budapestre utazott, hogy véget vessen az életének. A Lánchídról készült leugrani, amikor az első szerelme váratlanul felbukkant mellette, megfogta a vállát, majd közölte vele, hogy Szegeden megjelent az első verseskötete, és lebeszélte az öngyilkosságról.

„Ennek a könyvnek megjelenése és sikere az életemet adta vissza akkor, mert én bizony Léván, az Isten háta mögött nyomorogva, éppen leszámolni készültem mindennel”

– emlékezett vissza a költő.

Azok után, hogy Juhász Gyulát korábban ő maga hozta vissza a halál kapujából, az orvosnő később – miután a morfiumra is rászokott – önkezével vetett véget az életének. Hogy miért döntött így, arról csak feltételezések vannak. A költő az Ili halálára című nekrológjában emlékezett meg róla:

„A Logodi utca holdfényében, a gázlámpák sárgazöld pislogásában, távoli, elhaló zenékkel az ifjúságom legszomorúbb és legszebb napját idézi most. Egy nőre gondolok, akit költők daloltak meg, énekesek szerettek, és aki egy napon a Lánchíd karfájáról hívott vissza engem az életbe. Az életbe, amelyet ő nemrégen önként itthagyott.”

„Örök álom helyett valóság”

Juhász Gyula 1914. március 6-án a budapesti Nemzeti Szállóban mellbe lőtte magát, de túlélte az öngyilkossági kísérletet.

„Délután láttam őt, a Rókus-kórház 19. számú kis szobájában, mozdulatlanul feküdt, a mellén jegestömlő volt, koromfekete szemeit, amelyek most is úgy égtek, mint a szurokfekete lángok, mereven és közönyösen a padlatra szögezte. Ez a varázsos poéta, aki a legkülönbek közül való, a szemével mondta el, miért emelte magára a fegyvert. […]

Azt akarom, édes Gyula, […] lásd be, hogy mégis érdemes élni, a múltért, vagy a jövőért, de érdemes élni és kell élni”

– írta barátja és költőtársa, Kosztolányi Dezső.

A Világ című lap Eőrsi Júliát bízta meg azzal, hogy tudósítson Juhász Gyula állapotáról, aki eleinte eszméletlenül feküdt a kórteremben. Amikor magához tért, a visszaemlékezések szerint a fiatal újságíró „szőke hajkoronája, riadt szempárja, fehér leányarca” nézett rá.

A költőre csodálattal tekintő Eőrsi Júlia visszaadta Juhász Gyula életkedvét, és elhatározta, hogy kezébe veszi hektikus életének irányítását: beszélt az orvosaival, egyeztetett a kiadókkal. Emellett számtalanszor kedveskedett is a költőnek, például virágokat tett a kórházi ágya mellé.

Juhász Gyula hamar szerelemre lobbant az érte rajongó fiatal lány iránt, és számos verset írt hozzá.

Fekete hídján a halálnak

Fehér szűz jött az életembe.

Júlia

Békéje, láza és szerelme.

 

Már vártak a sötét göröngyök,

Komoly thuják s a barna sírkert.

Júlia

Fölém hajolt s életre intett.

 

Örök álom helyett valóság,

Köszönöm, hogy kezed nem enged

S visszaad

Életnek, vágynak, gyötrelemnek!

(Juhász Gyula: Júlia)

Egyes források szerint a költő és Eőrsi Júlia házasságot is kötöttek, de ennek az állításnak a valódiságát sokan megkérdőjelezik. Az viszont valószínű, hogy a nő volt az egyetlen, aki viszonozta a költő érzéseit. Az 1919-ig tartott Júlia-szerelemről így ír dr. Kozocsa Sándor irodalomtörténész a Világ című lap 1947. november 30-án megjelenő számában: „Ez az áldozatos szeretet kísérte és emelte föl sokszor a leroskadt Juhász Gyulát.”

„a nő, aki oly kedves szívemnek…”

Juhász Gyula először 1919. február 9-én írt Zöldi Vilmáról, akinek az Árva László király címszerepében nyújtott alakítását dicsérte. A költő és a színésznő ekkortól kerültek közelebbi kapcsolatba egymással – de Zöldi Vilma a levelei tanúsága alapján valószínűleg csak tisztelte a költőt, nem vonzódott hozzá. Juhász Gyula viszont feltehetően gyengéd érzelmeket táplált a nő iránt.

Az egyik, áprilist üdvözlő karcolatában így ír: „benned született a nő, aki oly kedves szívemnek…” (Zöldi Vilma ugyanazon a napon, április 4-én látta meg a napvilágot, mint a költő, csak négy évvel később.)

Juhász Gyula a színésznőt verseiben Hermiának nevezi – a Szentivánéji álom szereposztásában viselt nevén.

 

Mi szebb: bokáid karcsú íve tán,

Vagy vállaid vonagló vonala,

Ivor fogad az ajkad bíborán

Vagy a szemed, e halvány ibolya?

 

Mi jobb: ha látlak lassan lejteni

Fénylő színen, mint hattyút nyári tón,

Vagy erkélyed homályán sejteni

Az árnyadat az éji kárpiton?

 

S mi édesebb bú: elgondolni fájón,

Hogy nélküled suhant el ifjuságom,

Mely olyan árva és örömtelen volt?

 

Vagy, hogyha majd a hűs hantokba fekszem,

Örök sötétben is kéklik felettem

Szemed derűje, mint a nyári mennybolt? 

(Juhász Gyula: Hermia)

A költő sokak szerint azért volt elragadtatva Zöldi Vilmától, mert a színésznő emlékeztette az örök múzsájára, a szintén szőke hajú és kék szemű Sarkadi Annára. Zöldi Vilma 1920-ban elhagyta Szegedet, majd Juhász Gyula életéből is eltűnt. Hét évvel később Kilényi Irmához, Klima Ilonához és Sárvári Annához hasonlóan ő is eldobta magától az életet. A költő a Hermia-szerelem elmúlása miatt érzett fájdalmának a Szeptember aranya című versében adott hangot:

Ez a nyár volt a legszebb,

Mert legszomorúbb nekem.

Elmúlt. Most eldalolom majd

Szeptember éjjeleken.

 

Mert ez az én sorsom, üdvöm,

Tűnőben szép a nyaram,

Mikor a holdon, a szőkén,

Szeptember aranya van.

 

(Juhász Gyula: Szeptember aranya – részlet)

A „kedves titkár”

Az irodalomrajongó tanárnő, Kilényi Irma huszonhét éves volt, amikor 1918 őszén egy szegedi népgyűlésen szónokolni látta Juhász Gyulát. A „művelt, eleven szellemű, jó humorú hölgy” teljesen el volt ragadtatva a költőtől, rajongásának leveleiben is hangot adott:

„Drága Juhász Gyula! Húsvétra, a születésnapjára sok-sok, őszinte szívből jövő jókívánságot küldök, s hiszem, hogy a Gondviselés megadja mindazt, amit kérek, könyörgök ez alkalommal a Maga számára. A napnak minden percében, minden gondolatommal és érzésemmel ott vagyok Maga mellett, hiszen ezt úgyis tudja.

Sokat aggódom és gyötrődöm, de ezt érdemes elszenvedni azért az örömért és boldogságért, hogy nagyon rövid idő múlva teljesen gyógyultan láthatom.”

A költő állandó vendége lett Kilényi Irma szalonjának, ahol rendszeresen megfordult a szegedi művészetkedvelő értelmiség színe-java. A nő a szolgálatait is felajánlotta Juhász Gyulának, önkéntes „titoknoka” lett: gyűjtögette és rendszerezte a költő kéziratait, fényképeit, egészségügyi dokumentációit, előadóesteket szervezett neki, és kiadókkal tárgyalt a nevében. Két évtizeden keresztül volt a jobbkeze és a mentsvára. 

Juhász Gyula és Kilényi Irma kapcsolata valószínűleg soha nem ment túl a kölcsönös tiszteleten és ragaszkodáson, a költő „kedves titkára” ugyanis a nőket szerette, szerelme a házasságban élő Vajda Béláné Kellner Erika volt. Arról viszont, hogy maga Juhász Gyula milyen érzéseket táplált a nő iránt, megoszlanak a vélemények.

Irmát szeretni szép és jó lehet

És tudni jó, hogy Irma mit szeret?

Ha szelídség kell néki, mint a bárány,

Úgy hevernék én édes nyoszolyáján,

Ha vadság kell, hát marcangolni tudnám,

Mint tigris, forrón, vágyakozva, durván.

És Irma szőke! Szőke bestia,

Vagy szőke macska? Bús álmok fia,

Jó Hamlet én, új életvágytól égek,

Mert Irma izzó s édes, mint az élet!

 (Juhász Gyula: Irma)

Miután a költő 1937. április 6-án önkezével véget vetett az életének, Kilényi Irma nem találta a helyét a világban. Hét év múlva pedig újabb veszteséget kellett elszenvednie: szerelmét és annak családját deportálták. A teljesen magára maradt nő mély lelki válságba került, és szeretett költőjéhez hasonlóan öngyilkos lett. A második világháború alatt az általa összegyűjtött kéziratok, könyvek, levelezések és egyéb relikviák nagy része eltűnt vagy megsemmisült, de az egykori tanárnőnek így is fontos szerepe lett a Juhász Gyula-kultusz létrejöttében. Ő volt az, aki mindenkinél jobban ismerte és értette a költőt.

Források: Juhász Gyula versei, a Világ című lap 1947. november 30-án megjelent száma, a Délmagyarország 1987. április 4-én megjelent száma, valamint a Magyar Parnasszus, Prof. Dr. Miskolczy Dezső: Juhász Gyula betegsége és halála (ponticulus.hu), A félrecsúszott nyakkendő … - Juhász Gyula szerelmei (sk-szeged.hu), Aranylant, DELMAGYAR - Kilényi Irma, Juhász Gyula titkára, és a Holmi 25. évf. 9. sz. (2013. szeptember) (oszk.hu).

Kiemelt kép: Wikipedia / Petőfi Irodalmi Múzeum

Nádudvari Péter