Együtt elbírjuk, ami egy embernek már elviselhetetlen – megnéztük és megéltük a Smoke Sauna Sisterhood című filmet

–

Női körben, biztonságban?

A buszban még csiviteltünk, izgatottan latolgatva, vajon mi vár majd ránk. Fogalmunk sem volt, mire számítsunk, így találgattuk, vajon milyen lesz három napig csak vegán ételeket enni, egy hálóteremben aludni, és egyáltalán, együtt létezni ennyi nő között. 
De amint kiszálltunk, a Káli-medencével a lábunk alatt már nem volt min agyalni többé.

Ott állt tizenegy nő, akik szegről-végről, alig vagy egyáltalán nem ismerik egymást, és az első pillanattól kezdve éreztük, hogy ez most valami egyszeri, megismételhetetlen csoda lesz. 

A Mozinet csapata azért hívott meg minket, hogy egy különleges, háromnapos női elvonulás keretein belül mutassák meg nekünk a díjnyertes észt dokumentumfilmet, a Smoke Sauna Sisterhoodot, amit február 1-jétől vetítenek a mozikban. 

Az esemény helyszíne a HiHekaté nevű meditációs központ volt, amihez fogható varázslatos helyet még soha életemben nem láttam. Minden négyzetmillimétere melegséget, csendet, békét, szépséget és biztonságot sugárzott. Menedék – azt hiszem, ez a jó szó rá. 

Érkezésünkkor körbe ültünk, és miután mindenki elmondta, hogy érzi magát, kiderült, hogy többen – köztük én is – kimondottan szorongással érkeztek ebbe az ismeretlen helyzetbe. 

Számomra ugyanis nem volt egyértelmű, hogy egy női közösség feltétlenül biztonságos közeget jelent. 

Annak ellenére, hogy ezzel a tapasztalattal többen tudtak azonosulni, kimondva kicsit már nevetségesnek éreztem minden korábbi negatív gondolatot, mert körülnézve a helyiségben kezdett végre leesni, hogy itt minden(ki) azért van, hogy nekünk nemhogy jó, de csodálatos legyen. 

Este átmentünk a meditációs épületbe, hogy megnézzük a filmet: összekucorodtunk, betakaróztunk, párnákkal körülölelve elnyúltunk a földön, és akkor elkezdődött a vetítés. 

Lassan egy hete már ennek, de még mindig azt érzem, hogy a szavak egyszerűen kevésnek bizonyulnak az élmény leírásához. Azért megpróbálom…

Együtt elbírjuk

A Smoke Sauna Sisterhood Anna Hints dokumentumfilmje, ami egy kis észt női közösségről és a több száz éves múltra visszatekintő hagyományról, a szaunázásról szól. A főszereplők időről időre összejönnek az erdőben, felfűtik a szaunakunyhót, és együtt izzadva beszélgetnek – mindenről. 

A film nagy részében épp ezeket az izzadó testeket látjuk – hol egészében, hol részleteiben. Combok, hurkák, mellek, verejtéket letörlő ujjak, távolba révedő tekintetek és történetek, egyik a másik után.

A legtöbb esetben nem lehet tudni, melyik testrész és melyik történet kihez tartozik, de nem számít. Mert ezek a testek és történetek valódiak, és a mieink is.

Amit nem éltünk meg saját magunk, az is a csontunkig hatol, érezzük a súlyát. Mindaz a teher, ami egy embernek elviselhetetlen, az megoszlik a forró térben és a vásznon túl. Együtt elbírjuk. A félelmetesen váratlan első vérzést. A kéretlenül érkező farokfotókat. Mindazt az irreális elvárást, hogy milyennek kellene lenni, hogy kéne kinézni.

Együtt elbírjuk.

Elbírjuk a halott kisbabát is, akit ugyanolyan fájdalmak árán kell világra hozni, mint az élőt. A helyzeteket, amik fölött nincs hatalmunk. 

Az anyát, aki olyan rondának tart, hogy nem hiszi el, hogy megerőszakoltak.

Együtt elbírjuk. 

Mert ha saját magunk nem tapasztaltuk is meg minden elhangzott történetet, a sejtjeinkben érezzük őket.

És ahogy a film szereplői, úgy mi sem tudunk vagy akarunk a vallomásokhoz hozzátenni, hangzatos bölcseletekkel, tanulságokkal reagálni.

Hallgatni lehet. Figyelni, megérteni. Szorítani a kezet, ami a miénkért nyúl. Hagyni, segíteni abban, hogy elengedje, amit el kell. És ehhez biztosítani a teret.

Sokszor ennyi lenne csak a dolgunk: jelen lenni. 

Még soha nem láttam olyan filmet, ami ilyen mélyen, és a maga egyszerű eszköztárával mégis ennyire komplexen mutatta volna be, milyen is nőnek lenni, úgy istenigazából. Annak minden fájdalmával, kiszolgáltatottságával, fenyegetettségével, erejével, gyönyörével.

És hogy milyen égető szükségünk van egymásra – arcon csapó élmény volt, hogy ez mennyire egyetemes igazság. 

A vetítés után lassan tértünk magunkhoz. A hosszú csendet megtörve azonban egyszer csak beszélgetni kezdtünk a látottakról, az érzéseinkről.

Aztán jöttek a saját történeteink is.

Nem volt többé kérdés, mit keresünk ezen a helyen, egyértelmű volt: gyógyulni jöttünk. Levegőt venni. Magunkért, egymásért és minden nőért. 

Módosult tudatállapot

Másnap délután pedig rajtunk volt a sor. Egy szál törülközőbe csavarva sétáltunk a mezőn felállított kis szaunakunyhó felé, ahol Dina, a hely megalkotója és szellemi vezetője, valamint segítője, Mandula, már várt minket. Háromszor tizenöt perc. Ezt kellett a forróságban „kibírni”. 

Az első etap a megérkezésé volt. A második a derűé. A harmadik pedig az elengedésé. 

A kunyhó egyik fala színüveg, így a padokon ücsörögve a hegyek, völgyek mögé szépen lassan lebukó napot csodálhattuk, miközben fokozatosan egyre melegebb és melegebb lett. Mi nem csevegtünk olyan könnyedén és sokat, mint a nők a filmben. Nem tudni, hogy a forró levegő volt-e az oka, vagy az, hogy nem ismertük egymást annyira, de azt hiszem, túlságosan letaglózott mindannyiunkat az élmény. 

A látvány, a forró levegő, a gyógynövényillat, a sóhajok és a biztonság mindent átható érzése szép lassan módosult tudatállapotba löktek át mindannyiunkat. 

Ahogy a lemenő nap fénye-árnya végigcirógatott minket, az izzadság mellett a könnyem is patakokban folyt az arcomon. 

Egyszerűen szívszorítóan gyönyörűek voltunk, és olyan felszabadító volt ezt mindenféle szégyenérzet nélkül megélni. 

Minden pillanattal egyre sötétebb lett, vállak, combok, mellek sziluettjei rajzolódtak ki. Nem lehetett már tudni, hol ér véget az én testem, és hol kezdődik a többieké. Nem volt többé ő és én, csak mi voltunk. A forróságban egyszer csak kristálytisztán látszott, mennyivel több köt össze minket, mint amennyi szétválaszt. Ez tényleg testvériség.

Soha nem gondoltam volna, hogy valaha meglépek ilyesmit, de egy mozdulattal lehámoztam magamról a törülközőt. Megéltem, hogy minden ugyanúgy folyt tovább. Nem szegeződtek rám tekintetek, nem történt az égvilágon semmi, mint ahogy számomra sem volt jelentősége annak, hogy kit takar textil és kit nem.

Felemelő érzés volt ez a ráébredés: ezek csak testek. Az enyém is csak egy test. Valódi. Nem égtek a bőrömbe a nem kívánt érintések, a megalázó pillantások, a sok durva mondat, amikkel magamat illettem, ezek nem határozhatnak meg többé. A sok méreg egyszerűen kiszakadt belőlem, elszállt. 

A szünetekben kimentünk a fagyba. Látszott, ahogy gőzölgött a bőrünk a levegőn. A dér lepte avar recsegett- ropogott a talpunk alatt. Volt, aki álltában kinyitotta a törülközőjét, hadd érje a csípős hideg mindenhol. Volt, aki lefeküdt, és volt, aki csak leült a fűbe. Mélyeket lélegeztünk. Olyan ritkán élhetünk meg valódi biztonságérzetet, hát most magunkba szippantottuk, karjainkba zártuk és őriztük. 

Az utolsó etapban a forróság szinte elviselhetetlen volt. 

A második körben elkezdett közös éneklés már-már kántálásba ment át, mormogtunk, hümmögtünk, ritmusosan csapkodtuk a mellkasunkat, ordítottunk, túléltünk. Együtt. 

Nem számított, hogy ez illendő-e, hogy még soha életünkben nem tapasztaltunk még csak hasonlót sem, mind megadtuk magunkat. Nem volt kérdés, hogy ebbe a transzközeli állapotba együtt megyünk bele. Osztoztunk ezen is. 

Miután letelt az idő, kinyitották a kunyhó ajtaját és hirtelen beáradt a fagyillatú pára, ami úgy kavargott közöttünk, mintha rajzolták volna. 

És ekkor jött az áldás. Mindenki kapott belőle. 

Egyesével leültünk egy zsámolyra, fejünket hátradöntöttük, és megadtuk magunkat a jéghideg víznek, ahogy végigfolyt a testünkön. Levegőért kapkodtunk, egyszerre fájt és simogatott a borzongás. Én, őszintén, fel sem fogtam, miről szólt az áldás, amit kaptam. De mindegy is volt, mert ez a színtiszta áldás ragyogott körbe mindent. 

A kunyhóból kilépve már vaksötétben kellett megtenni az utat a házunkig. Szinte zsibbadt a talpam a jéghideg talajtól, a bőröm már-már sercegett, mire visszaértem. Ahogy szép lassan egyre többen jöttek vissza a kályhával felmelegített házba, ugyanaz a hitetlenkedő hála ült ki mindenki arcára. Igen, ez tényleg megtörtént. Igen, ezt együtt éltük meg. Ez valóság.

Vigye el!

Bár a szeánsz közben mi nem osztottunk meg egymással titkokat, mint a filmben, nem beszélgettünk igazán, mégis, a kimondatlan terhek ott forrtak közöttünk, és együtt engedtük, hadd menjenek. 

Vigye el a tűz, vigye el a víz, vigye el az izzadás, a forró, a hideg, csak vigye el mindet. 

Olyan könnyű cinikusnak lenni. Elidegenedni önmagunktól, az emberi testtől, a kapcsolódástól, más emberektől, a saját nemünktől. A test is vagy tökéletes, vagy undorító, mindig viszonyítunk valamihez, valakihez.

Hogy juthattunk idáig?

Hogy távolodhattunk el ennyire a gyökereinktől?

Ha belegondolok, ez az ősi, ösztönös összekapcsolódás saját magunkkal, a nőtársakkal, a természettel mindig félelmet keltett. Nem véletlenül kiáltottak boszorkányt, ha egy nő felszabadultabb, öntudatosabb volt. Mindaz, amit megél(t)ünk, túlél(t)ünk, amit ránk nyom(ott) ez a világ, mintha mindig is ezt akarta volna: elvenni tőlünk az erőt, a biztonságérzetünket. És a felszínen sikerült is. De tessék, elég egy szikra, és ez az őserő azonnal elszabadul.

Tényleg annyira szeretném szavakkal igazán megragadni mindazt, ami a film vetítése és a szeánsz alatt szinte látomásként jelent meg előttünk. Hogy mekkora kiváltság nőnek lenni és lehetőséget kapni arra, hogy ezt legalább egyszer az életben úgy igazán megéljük. 

A Smoke Sauna Sisterhood női közösségének ez ott van. Bármi történik is velük életük során, a szauna biztonsága mindig ott van nekik. Egy megtartó közeg értő, együttérző hallgatása. 

A napnál is világosabb, miért kapja meg ez a film sorra a legnevesebb nemzetközi díjakat: mert olyasmire világít rá, amiről nagyon rég nem is tudunk már beszélni sem igazán. Ez egy olyan film, amit legalább egyszer mindenkinek látnia kell. 

Örökké hálás leszek ezért a meghívásért, az élményért, a megtiszteltetésért, hogy ilyen fantasztikus nőkkel élhettem meg ezt az egészet. Utólag nagyokat nevettünk a korábbi aggodalmainkon. A hely szellemisége, a Németh Luca által leírhatatlan gondoskodással elkészített ételek, a természet, a sok-sok beszélgetés, a gondoskodásnak ez a szeretetteljes megnyilvánulása egy életre bevésődött. Fogalmunk sem volt, mennyire szükségünk volt rá, amíg át nem éltük. És azóta sem értjük, hogy voltunk meg eddig nélküle. 

–

A Smoke Sauna Sisterhood című film február 1-jétől tekinthető meg a Mozinet forgalmazásában. 

Kiemelt kép: Szombat Éva

Szabó Anna Eszter