Úgy is lehetsz rocksztár, hogy tiszteled a nőket és nem hősködsz gitárszólókkal – Kurt Cobainre emlékezünk

–

30 év telt el, de a Nirvana még mindig működik. Technikailag sajnos már nem, de mondanivalóját, erejét, popkulturális jelentőségét tekintve mindenképpen. De vajon mi ennek az oka? Milyen örökséget hagyott ránk a zenekar és a kultikus frontember, ami érvényes lehet 2024-ben is? Hogy lehet, hogy már nem is léteznek, de még a mai 16 évesek is meg akarják tanulni a Come As You Are akkordjait? Takács Vilmos, Lugosi Dániel, Sajó Dávid, Szimler Bálint, Horváth Gergő, Gyarmati Zea segítségével azt jártam körbe, mi mindent hagyott ránk a zenekar, és miért aktuális ma is az, ami 30 éve olyan jól működött.

#1. Egy banda, ami csatornát nyitott az artikulálatlan harag számára

Tisztán emlékszem az első alkalomra, amikor a Negative Creepet hallottam. Még betárcsázós internetünk volt, én épp kezdtem öntudatra ébredni, nem voltam már gyerek, de közel sem felnőtt, és olyan elemi erővel hatottak rám a környezetem történései, mintha nagyító alá került volna minden. Haragudtam, de kegyetlenül, értetlenül és magamra hagyva szemléltem az engem körbevevő világot – és akkor valaki átküldte teveklub chaten (!) ezt a számot, aminek a szövegét nem értettem ugyan, de azt biztosan tudtam, hogy pontosan így érzek. És ez sem egyedi élményem.

Amit a Nirvana közvetített, az nem szimpla harag volt, hanem – ami talán még fontosabb – közérthető, akár angoltudás nélkül is felfogható, univerzális harag: olyan, ami nem pusztít (pár gitár széttörésén túl), hanem a művészetbe beépítve válik biztonsággal megélhetővé és megérthetővé.

Nem bánt, nem károsít, nem árt, maximum egy-két kukát rúg fel. Olyan, amit mindannyian éreztünk már, és noha kamaszkorban körvonalazódik talán először, az élet bizonyos pontjain újra felüti a fejét. A bunkó szomszéd miatt, az elbukott választás miatt, a feloldatlan párkapcsolati vita miatt – tök mindegy. És noha a Nirvanát mindig is a grunge műfajába sorolták, épp ez a sajátosság hozza közelebb a punkhoz valójában: ahogy Sajó Dávid fogalmazott, nyers, mentes a pozőrködéstől, miközben ugyanazzal a dühvel és haraggal operál, mint egy metálzenekar.

#2. Egy banda, ami rámutatott: nem attól lesz valami művészileg kirívó, hogy tökéletes

Sok dolog elmondható a Nirvana albumairól, de a tökéletesen letisztult hangzás, és a végsőkig csiszolt trackek épp nem. A Bleachet például három nap alatt vették fel… és hát, olyan is. És akkor még nem is beszéltünk azokról a demókról, amik ezeken kívül kerültek elő. A számok nagy része recseg-ropog, Cobain hangja minden, csak nem artikulált, de – laikusként mondom – szerintem vannak olyan részek is pár számban, amiket nem egyeztetett előre a banda. A frontember pedig tökéletesen dukált ehhez az eszeveszett káoszhoz.

Kurt Cobain gyakorlatilag semmit sem testesít meg a korábban ismert rocksztárarchetípusból: nem voltak sztárallűrjei, hősies gitárszólói, és nem várták meztelen nők a backstage-ben – szimplán egy saját démonaival küzdő, meglehetősen introvertált srác volt, egy alázatos zenerajongó, aki pontosan annyinak mutatta magát, amennyi volt.

Nem többnek, nem kevesebbnek: egy introvertált, szorongó, egyszersmind kreatív szomszéd srácnak, aki voltaképpen bármelyikünk lehetne. Ez a fajta önfelvállalás pedig végre betömte azt az űrt, ami az egekig magasztalt zeneikonok és a közönség között tátongott. Cobain kilépett a turnébuszból a plebsbe, behangolta a gitárját, és rámutatott: nem attól lesz valaki szuggesztív és inspiráló, hogy asztalra tett lábbal szivarozik interjúadás közben, és igenis meg lehet váltani a világot két akkorddal is.

#3. Egy banda, ami már a 90-es években is tudta, hogy nőket bántani és buzizni gáz

Mai fejjel nincs benne semmi elképesztő, de belegondoltatok már abba, mit jelentett a 90-es években felmenni a színpadra férfiként női ruhában, és felszólalni a melegek jogaiért vagy a szexizmus ellen? Olyanokat nyilatkozni, mint hogy „pontosan annyira leszek nőies, amennyire csak akarok”? Vagy azt mondani, hogy „legszívesebben azért lennék meleg, hogy ezzel is idegesíthessem a homofóbokat”? Vagy ráfújni festékszóróval autókra, hogy „Isten meleg”?

Noha a zenekart három férfi alkotta, határozotton kiálltak a toxikus maszkulinitás és a nők elleni erőszak ellen, Cobain pedig több interjúban is elmondta, hogy rosszul van attól a gerinctelen, ignoráns attitűdtől, ahogy az emberek tolerálják a kirekesztő viselkedésformákat.

És persze lehet mondani, hogy az ilyen jellegű kinyilatkoztatásokkal mindenki annak prédikál, aki már meg van térítve, ne felejtsük el, hogy mindez bőven a #metoo előtt történt, egy olyan korban, amikor a tolerancia, az empátia, az elfogadás, az asszertivitás fogalma még a kanyarban sem volt. Cobain és a Nirvana megjelenésével viszont nemhogy elfogadhatóvá, de egyenesen menővé vált a „másság”, és bizony a rajongókra is kihatott.

„Kurt nem taglalta soha ilyen módon az érdemeit és másokra kivetett hatását, nem lett zászlóvivő, élharcos, nem kezdett el a saját jóságában fürdőzni, mint ahogy azt annyian teszik manapság. És ez vezet az utolsó dologhoz, amit ilyen rajongással írok: végtelenül és megkérdőjelezhetetlenül önazonos és őszinte ember volt, aki ebben sem ismert megalkuvást” – mondta Szimler Bálint.

#4. Egy banda, ami origót jelentett más művészetek felé is

A Nirvana látszólag csak Nirvana, de ha mélyebben beleásol, Kurt Cobain művészeti érdeklődésének és nyitottságának, valamint a feldolgozásoknak köszönhetően a formáció temérdek más művészhez is utat nyitott. Például Patrick Süskindhez, James Joyce-hoz és William S. Burroughs-hoz, vagy, ha a zenénél maradunk, a Bikini Killhez, a The Melvinshez (velük dolgozott is egyidőben Cobain még roadként) vagy Daniel Johnstonhoz (aki amúgy képzőművészként is remekel, ő készítette Cobain ikonikus Hi, how are you békás pólóját). És akkor a képzőművészetről még nem is beszéltünk, amiben Kurt is otthonosan mozgott: a naplójából kiderül, hogy grafikákon keresztül ugyanolyan erősen ki tudta magát fejezni, mint dalszövegekkel. És mellesleg nemcsak útjelző táblákat tett ki más művészek irányába, de egyben attitűdöt is formált ezzel: 

„1995 nyarán hallottam először a Nevermind albumot. Minden részletre emlékszem, hiszen 42 perc 36 másodperc alatt megváltozott az életem. Nagyon sok mindent az életemben ide, erre az origóra lehet visszavezetni. Nyilván egy csapásra lettem rajongó, de nem ez volt benne a fontos, hanem sokkal inkább az, hogy ez életemben az első olyan rajongás volt, ami nem bezárkózás volt – ahogy gyerekek például egy csapatnak úgy tudnak szurkolni, hogy minden más csapat ellenség –, hanem egy olyan rajongás, ami nyitottá tett, nemcsak más zenék, hanem egy csomó minden más iránt is.

Kaptam tőle egy identitást, rájöttem, hogy nem tartozni valahová, vagy inkább nem tartozni sehová az nem feltétlenül rossz, vagy valami ilyesmi”

– mondja Horváth Gergő. 

#5. Egy banda, ami kitette az asztalra a mentális egészség kérdését is

Persze Kurt Cobain visszahúzódó karaktere mögött volt egy jóval mélyebb ok, mint a hétköznapi introvertáltság: a bipoláris személyiségzavar és a folyamatos gyomorbántalmak, amiket a frontember maga próbált kezelni – leginkább heroinnal. Hogy a tyúk vagy a tojás volt előbb, azt nehéz lenne megfejteni, de az biztos, hogy Cobain sok démonnal küzdött: sosem tudta feldolgozni a szülei válását, nem volt épp sikeres a nők körében, hányatott kamaszévei alatt időnként hidak alatt húzta meg magát, a hirtelen jövő siker pedig feldolgozhatatlannak bizonyult számára – egy szó, mint száz, minden adott volt, amitől egy neurotikus ember úgy érezheti időnként, hogy I hate myself and I want to die. Cobain függősége, mentális betegsége és öngyilkossága nem egyedi dolog a zene (és művészetek) történetében – ehhez elég csak a 27-esek klubjára gondolnunk –, ám

a dalszövegekbe foglalt, tabuktól mentes érzelmi helyzetjelentések, majd a sokkoló halálhír egy olyan korban irányította a mentális egészség kérdésére a figyelmet, amikor még finoman szólva sem volt szokás pszichológushoz járni.

Kurt Cobain története talán nem formálta át gyökeresen a lélektani párbeszédet, de az biztos, hogy nem tűnt el nyomtalanul: hatására számtalan fiatal ismerte fel és vette komolyan szorongásait, addikcióit, depresszióját. És ha közülük csak egyvalaki mert őszintén segítséget kérni az ikonja halála után, máris hálásak lehetünk a zenekarnak ezért a(z akaratlan) példamutatásért.

#6. Egy banda, ami nem csak az aktuális korszellemben működött

A lemezgyűjteményem alapvetően két részből áll: vannak A Régi Nagyok, amik előtt örök tisztelettel adózom, mint például a Led Zeppelin vagy a Beatles, de a mindennapokban már nem hallgatom őket, aztán vannak A Most Aktuális Kedvenceim, mint például a Viagra Boys meg az Idles, amik a legtöbbet vannak a lejátszón. És van pár – egyébként nem sok – olyan zenekar is, ami noha rég nem jelent újdonságot, mégis a mai napig rongyosra hallgatom. A Nirvana ilyen – és bár sok melót tettem bele, nem sikerült megunni – még mindig vannak időszakok, amikor újra rákattanok, és úgy szeretek bele egy-egy számba, mintha először hallanám. Volt Aneurysm-korszakom, School-korszakom, Scoff-korszakom, most épp megint a Dive-val vagyok elfoglalva – és minden újrafelfedezés közben egy kicsit mást adnak ezek a számok. Takács Vilkó pedig megnyugtatott, hogy ezzel nem vagyok boomer, ugyanis ő épp Ganxsta Zolee 16 éves lányának keres balkezes Kurt Cobain signature gitárt, annyira rákattant a zenekarra:

„Mindig jött újabb generáció, ami felfedezte magának a zenekar rövid, de annál tartalmasabb munkásságát, én meg borzasztóan örülök, hogy lehet egy kizárólag Nirvana-számokat játszó zenekarom, és olybá tűnik, közönség is akad minden egyes alkalommal. […] Ha így nézem, Kurt meg sem halt, és nem is fog soha.”

Kiemelt kép: Getty Images / Frank Micelotta Archive / Contributor

Takács Dalma