„Egy rakás szar, mint én” – Kurt Cobain 56 éves lenne

Kopott farmer, fekete-fehér sportcipő, fehér ingujj. Ennyi látszik a fotón, meg pár tükröződő faág, néhány szétszórt holmi a földön. A zenetörténet egyik legvitatottabb fotója ez: Tom Reese, a Seattle Times fotósa készítette. Az akkor már több napja eltűnt zenész holttestét egy kiérkező villanyszerelő találta meg Cobain házának egyik bezárt szobájában. Ez nagyjából az egyetlen biztos pont egy tragikus életút végén – már amennyiben elfogadjuk, hogy abban a szobában tényleg Kurt Cobain holttestére bukkantak.

A rendőrök ugyanis tönkretették helyszínelés közben a bizonyítékokat; a búcsúlevél sokak szerint hamis; tanúk jelentkeztek, akiknél a feleség, Courtney Love korábban afelől érdeklődött, mennyiért nyírnák ki a férjét. Egyes vélekedések szerint a helyszínen talált fegyverrel képtelenség öngyilkosságot elkövetni, mások azt bizonygatják, hogy a holttest helyzete arra utal: valaki utólag elrendezte a helyszínt. A szakember először azt hitte, hogy alszik, mivel vért szinte egyáltalán nem találtak a helyszínen. Ez az egyik, ami miatt a rajongók egyszerűen nem hiszik, hogy öngyilkosság történt: ha valaki állon lövi magát, ott kizárt, hogy ne legyen csupa vér minden.

Cobain nyilatkozataiból a rajongók azt olvassák ki, hogy az énekes megrendezte a saját halálát. Például ebből az interjúrészletből:

„Amikor meghalsz, tökéletesen boldog vagy, a lelked pedig tovább él valahol. Nem félek a haláltól. Totális béke a halálom után valaki mássá válni – ez a legszebb reményem.”

Brrr.

Hogy mi az igazság? Ki ölte/ölette meg Kurt Cobaint – ha egyáltalán bárki is?

E cikknek nem célja igazságot szolgáltatni (bár egymás között azért megegyezhetjük: az, aki bérgyilkosokat keres, hogy eltegye láb alól a férjét, nehezen nevezhető százasnak).

Annyi bizonyos, hogy Kurt Cobain halála éppúgy megakasztotta a nagy popgépezetet, mint az élete. Ő volt az antitézis, aki örömest feladta volna a karrierjét, aki ritmusgitározni szeretett volna a háttérben, közben pedig képtelen volt szabadulni attól, hogy elektromágnesként vonzotta magához a közönséget.

„Itt rakott le az a nyomorult gólya”

„Favágógettó.” Így nevezte Cobain a Washington állambeli Aberdeent, ahol felnőtt. Nulla kulturális élet, a zenész már azzal is kiverte a biztosítékot a suliban, hogy egy meleg sráccal barátkozott – az érzékeny, depresszióra hajlamos fiú egyszerűen nem találta a helyét a közösségben.

Érettségi előtt otthagyta az iskolát, mire édesanyja kihajította a szülői házból – amelyet egyébként néhány éve piacra dobtak, nyilván óriási vétel lehetett volna egy fanatikusnak, aki testközelből akarja érezni a fullasztó közeget.

A kihajított Cobain technikusként szerzett állást, így ismerte meg társait, akikkel megalapította minden idők egyik legismertebb zenekarát, a Nirvanát. Ezt a nevet – huszonöt és ötven között – vélhetően még azok is ismerik, akiknek a kilencvenes években közük sem volt a gitárzenéhez: ha más nem, a sárga smiley-s logó és a Nevermind borítóján úszkáló csecsemő képe beleégett az agyukba. (Más kérdés, hogy a tizenévesek simán úgy hordják az ecstasyra utaló emblémával ellátott pólókat, hogy lövésük sincs, ki az a Kurt Cobain.)

Cobain kirekesztettsége, meg nem értettsége sok-sok nyolcvanas–kilencvenes években felnövő fiatal alapélménye: miközben Madonna azt énekelte, hogy ő materialista lány, a szakadt farmeros kül- és kisvárosi srácok joggal érezhették, hogy örökre a társadalom perifériájára szorultak.

A forradalom felfalja gyermekeit

Többszörösen is összetett történet Cobainé – de egyetlen aspektusában sem vidám.

A nyolcvanas évek második felében a mainstream könnyűzene csúcsra járatta a külsőségeket: fröccsöntött giccs, egyszámos sztárocskák, melírozott, égig tupírozott frizurák, lagymatag dalszövegek.

Ebbe a csilivili, sokak számára taszító világba ordított bele a Nirvana az 1989-es, Bleach című lemezével, ami tényleg úgy hatott, mintha valaki fehérítővel locsolta volna telibe a neonszínű popvilágot.

(A cím egyébként egy korabeli plakátkampányra utal, amelyben arra buzdították az intravénás szerhasználókat, hogy hipóval fertőtlenítsék használat előtt a tűt.)

A második stúdióalbum, az emblematikus borítójú Nevermind (1991) egy komplett generáció egyik legfontosabb alapélménye, a harmadik pedig, az In Utero (1993) annak ellenére is erős és kompakt, hogy sokan a Nirvana-lufi kipukkanását várták tőle.

Cobain szövegei hátborzongóan erősek.

Hol enigmatikusan megfejthetetlenek (a Smells Like Teen Spirit például éppúgy jelenthet egy korabeli dezodormárkát, mint a tizenévesekben rejlő spirituszt), hol pedig csontig hatolóan nyersek. Kritizálják a fogyasztói társadalmat, az álságos kirakatéletet és az élethazugságainkat.

Cobain éneke úgy fészkeli be magát a fejünkbe, hogy előadásmódja látszólag tökéletesen eszköztelen: a versszakokban szinte dünnyög, a refrénben pedig kienged mindent, ami bennünket is feszít belülről. Düh, fájdalom, csalódottság, kiszolgáltatottság, vágy egy normális életre – minden ott van benne. Ahhoz kapcsolódunk, amivel a legjobban tudunk azonosulni.

Vagy nem.

Cobain sokakból ellenérzést váltott ki „férfiatlan” megjelenése és „érzelgős” szövegei, „állandó panaszkodása” miatt.

Még a jó nagy részben általa is felvirágozatott seattle-i rockszcénában is akadtak hangok, amelyek szerint a Nirvana túlértékelt, eladta magát a hírnévért.

És azt tudjuk, hogy ez utóbbi óriási kérdőjel volt Cobain fejében is: mi a teendő, ha épp azzal vagy sikeres, hogy kézzel-lábbal hadakozol a népszerűség ellen? Hogyan dolgozod fel, hogy a fast fashion ruhaboltok direkt szétszaggatott pulcsit dobnak piacra, ha te abban lépsz fel, hogy a kikent-kifent popsztárok ellen tüntess? Normális dolog-e, ha középosztálybeli gyerekek tízezrei sminkelik magukat junkie-nak, mert rád akarnak hasonlítani, miközben te csak világgá akartad üvölteni a fájdalmadat?

Cobain egyáltalán nem érezte magát generációja messiásának, sőt.

„Szeretek erőteljes, lázító véleményeket megfogalmazni, amelyek mögött semmi sincs, ami alátámaszthatná azokat, csak az én elsődleges őszinteségem. Szeretem az őszinteséget. Viszont nincs bennem egy csepp sem. Ezek nem a bölcsesség hangjai, hanem egy figyelmeztetés iskolázottságom hiányáról, inspirációm elvesztéséről, a szeretetet hajszoló bátortalan küldetésemről és a velem egykorúak iránti felületes szégyenérzetemről. Ez még csak nem is egy vers. Hanem egy rakás szar. Mint én.”

Nyitott, sötét könyv

Noha a zeneiparban egyáltalán nem ritka, hogy valaki köztudottan mentális problémákkal küszködjön, csak nagyon kevesek nyúltak ehhez a témához úgy, mint Cobain. A legtöbb hasonlóság talán az 1980-ban öngyilkosságot elkövető Joy Division-frontember, Ian Curtis művészetével és életútjával fedezhető fel: mintha mindketten tudták volna, mire vágynak, mégsem voltak képesek azt elérni. Curtisnek súlyos epilepsziája volt, Cobain gyomorbajjal küszködött egészen fiatal korától, nem bírt enni, soványsága hátterében is ez állt.

Az állandó fájdalmak és a lelki problémák miatt végül a kemény drogoknál kötött ki.

„Ha már úgyis úgy érzem magam, mint egy junkie, miért ne legyek valóban az?” – kérdezte cinikusan. És az lett.

Cobain dalszövegeiben mindig ott bujkált a fájdalmas realizmus: mi értelme úgy segítséget kérni, hogy közben tudjuk, elvesztünk?

Ez a folytonos vesztünkbe rohanás az, ami örök érvényűvé teszi Cobain művészetét, és az oka annak, hogy minden alkalommal, ha marhaságot csinálunk, megtaláljuk a tökéletes Nirvana-számot, amivel úgy érezhetjük, menthetetlenségünkben is csodálatosak vagyunk.

Legalább amíg a dal tart.

Olvasnivaló: Michele Primi: Rocktragédiák. Cser Kiadó, 2015.

Kiemelt kép: Getty Images / Frank Micelotta

Csepelyi Adrienn