„Minden élőlény közül egyedül az ember képes a család által előírt sorsát tudatossá tenni”

–

„A saját családomban már egész fiatalon láttam, hogy a választást gyakran a család, vagyis az öröklődés irányítja, és ez a választás alakítja a sorsot. Korán tudatosodott bennem, hogy minden élőlény közül egyedül az ember képes a család által előírt sorsát tudatossá tenni” – folytatja gondolatmenetét Sorsanalízis és önvallomás című esszéjében. De ki volt Szondi Lipót, és hogyan jutott erre a következtetésre?

Korán elvesztette szüleit

Szondi 131 évvel ezelőtt, 1893. március 11-én látta meg a napvilágot a szlovákiai Nyitrán, amely abban az időben Magyarországhoz, pontosabban az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott. Apja tizenkettedik, édesanyja (az apa második felesége) nyolcadik gyereke volt. Ötéves volt, amikor a család Budapestre költözött, anyja nem sokkal később meghalt.

„A család visszaemlékezésében az anya írástudatlan, betegeskedő asszony volt, akire depresszív időszakai alatt Lipót idősebb testvérei vigyáztak” – idézi fel (Gyöngyösiné) Kiss Enikő, aki Szondi Lipót címmel könyvet is írt az életéről, munkásságáról. 

Az apa zsidó volt, eredeti foglalkozását tekintve cipész, ám elsősorban a héber szövegek tanulmányozásának szentelte életét: mindennap hajnali ötkort kelt, hogy olvasson. Egyfajta „autodidakta segédrabbi” volt, nagyobb ünnepeken istentiszteletet is vezetett. A családot az idősebb testvérek tartották el, Szondi megjegyzi, hogy a hét fivér közül ő volt az egyedüli, aki haláláig mindig elkísérte apját a templomba. Tizennyolc éves volt, amikor az apa elhunyt, személye nagy hatással volt Szondira, aki bár „a zsidó vallás dogmatikus szokásait feladta”, továbbra is hívő maradt, és a hitnek fontos szerepet tulajdonított későbbi elméletében is. 

Írók a nagy művek mögött

Szondi élete során elképesztő műveltségre tett szert. Már gimnazistaként fanatikusan olvasott, állítólag naponta egy könyvvel végzett. Dosztojevszkij regényei különösen megmozgatták. Mint írja, „egy fiatalember merészségével dolgozta ki azt a teóriát”, amely szerint

„Dosztojevszkij azért tudta a gyilkosok és szentek lelkivilágát ábrázolni, mert a gyilkost és a szentet is magában hordozta rejtett családi örökségében. Valószínűleg ő maga is latens gyilkos és szent volt. Ezeket a latens gyilkosokat-szenteket vetítette ki tudattalanul hőseinek lelkébe.”

Ne feledjük, még csak 1911-et írtunk, és ezek a feltevések egy 18 éves fiatal elméjéből pattantak ki! A fogadtatás (mint később is) vegyes: voltak, akik teljes abszurditásnak, míg mások eddig ki nem mondott, mély igazságnak tartották a hipotézist. 

Ugyanebben az évben, 1911-ben született Henri Troyat, orosz származású francia életrajzíró, történész, aki felnőttként többek között arról vált híressé, hogy módszeresen utánajárt Dosztojevszkij családfájának, a név első, XVI. századi írásos említésétől kezdve. Miközben végigvette az ősöket, beigazolódott, amit Szondi évtizedekkel korábban megérzett: a (férfi) ősök többnyire vagy papok, vagy bűnözők. „Tolvajok, gyilkosok, tanácsurak, látnokok, pereskedők – ez a családfa, amelyen a jó és a rossz párosul nemzedékek nászágyán keresztül, mintegy előképe Dosztojevszkijnek” – összegzi Szondi. Szerinte nagyon hasonló a helyzet a Goriot apó írójával, Honoré de Balzackal is.

Balzac több regényében is szerepel a gyilkos Vautrin alakja. Ezt a hősválasztást tudattalanul is befolyásolhatta, hogy Balzac húszéves volt, amikor nagybátyját perbe fogták, majd le is fejezték egy várandós falusi lány meggyilkolásáért. 

Kinek az életét éled?

Szondi harmadik évét fejezte be az orvostudományi karon, amikor kitört az első világháború. Besorozták, rövid kiképzés után a frontra kellett mennie, ahol orvos-hadnagyként teljesített szolgálatot. Több alkalommal is a puszta véletlenen vagy a jóistenen múlt, hogy életben maradt. Egy alkalommal például – azt hinnéd, ilyen csak a filmekben van – egy könyv mentette meg egy becsapódó repesztől, és ez a könyv, amelyet a hátizsákjában hurcolt, Freud Die Traumdeutung (Álomfejtés) című munkája volt! 

Az álmoknak a továbbiakban is nagy jelentősége volt Szondi életében. Történt ugyanis, hogy harci sebesülése után hónapokig egy bécsi kórházban lábadozott. Ebben az időszakban „mély vonzalmat” érzett „egy nyelvtanárnő iránt, aki szőke volt, szász és keresztény származású”. Szondi egy éjjel nyomasztó álomból ébredt. Azt álmodta, hogy a szülei legidősebb bátyja félresiklott sorsáról vitatkoznak. A fivére „szintén orvostudományt hallgatott Bécsben, szintén beleszeretett egy nyelvtanárnőbe, aki szintén szőke volt, szász és keresztény származású”. Feleségül is kellett vennie a nőt (teherbe ejtette?), így nem tehette le az államvizsgát, és boldogtalan házasságban élt. Mindez viszont még Szondi születése előtt történt!

Így emlékezett vissza a pszichiáter: „Ezen az éjszakán hirtelen tudatossá vált számomra eme álmon keresztül, hogy öntudatlanul bátyám sorsát ismételem meg. Énem azonban határozottan fellázadt sorsomnak e családi kényszere ellen.

A saját, személyes sorsomat akartam, és nem egy már meglévő, családi kényszersorsot megismételni. Nem akartam bátyám reprodukciójává válni. Reggel elhagytam Bécset, és visszatértem az ezredhez a frontra.”

A gének hatása a párválasztásra

A háború után Szondi megszerezte orvosi diplomáját, majd a kísérleti pszichológia hazai megteremtője, Ranschburg Pál mellett helyezkedett el. Kezdő idegorvos volt, amikor egy nap egy fiatal asszony kereste fel a férje kíséretében a rendelésén. A nő kényszerképzetekkel küszködött, attól félt, meg fog mérgezni valakit. Amikor a gyerekeinek orvosságot, édességet adott, amikor másokat megvendégelt, elfogta a rettegés. Tudta, hogy mindez irreális, mégsem volt képes ezektől a gyötrő gondolatoktól szabadulni. Szondinak ekkor eszébe jutott, és el is mondta a párnak, hogy évek óta jár hozzá egy idős hölgy, aki szintén ezekre a szokatlan tünetekre panaszkodik. És most jön a csattanó: „a páciens férje, aki eddig szó nélkül ült egy székben, hirtelen megszólalt: »Ismerem az esetet, doktor úr – ez az idős hölgy az édesanyám«.” 

Az idős nő kényszergondolatai egyébként a forradalom leverésének idején kezdődtek. Vidéki otthonukban egy tisztet szállásoltak el, de a házban tragédia történt: a tiszt szeretője megmérgezte magát. A meny esetében Szondi e beszámolójából nem derültek ki a szimptómák megjelenésének körülményei. Viszont micsoda véletlen, hogy a férfi épp olyan nőt választott társul, aki később az anyjához hasonló – és igencsak ritka – problémával küszködött! 

Nos, Szondi nem hitt a véletlenekben.

Ő volt az, aki a személyes tudattalan (Freud) és a kollektív tudattalan (Jung) mellett bevezette a családi tudattalan fogalmát. Míg a személyes tudattalan elfojtott emlékeket, ösztönkésztetéseket, küszöb alatti észleleteket tartalmaz, addig a kollektív tudattalan a vallás, a kultúra archetípusaiból tevődik össze. Szondi szerint e kettő tartomány között helyezkedik el a családi tudattalan:

a génjeinkben leképeződő örökletes hajlamok befolyásolják, milyen párt, barátságokat, hivatást, betegséget, sőt halálnemet választunk magunknak.

Az őseink által meghatározott kényszersors azonban megtörhető: de csak akkor, ha megismerjük és elismerjük a múltunkat, a felmenőink történetét. Ha ezt a munkát elvégezzük, képessé válunk alakítani a saját jövőnket, és eljuthatunk az önmagunkká válásig, a választott sorsunkig. Tudatosság nélkül azonban jobbára csak ismételni fogunk.

A híres teszt és a svájci letelepedés

Szondi 1927-től a Magyar Királyi Állami Kórtani és Gyógytani Laboratórium főorvosa, valamint a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola professzora volt. Tanította a magyar pszichológia szinte valamennyi jeles képviselőjét Binét Ágnestől kezdve Kozmutza Flórán át Mérei Ferencig. Negyedszázados magyarországi munkássága idején alkotta meg a Szondi-tesztet. 

A mérőeszköz 48 kártyából áll, amelyek mindegyikén egy-egy, „pszichiátriai kezelés alatt álló ösztönbeteg” arcképe látható (köztük például skizofréniával, hisztériával, depresszióval diagnosztizált embereké). A kliensnek hat sorozatban nyolc-nyolc fotó közül kell több lépcsőben kiválasztania, melyik mennyire szimpatikus neki. Bár a Szondi-tesztet ma már sokan inkább kultúrtörténeti érdekességnek tartják, mások továbbra is igazoltnak gondolják a hatékonyságát, és használják a klinikumban. Egy biztos: ha bármikor van lehetőséged hozzáértő szakemberrel kipróbálni az eszközt, szerintem érdemes – fontos önismereti potenciált hordozhat (főleg tízprofilos formában). 

A zsidótörvények miatt 1941-ben Szondit mindkét állásából eltávolították, ekkortól magánpraxisa segítségével tartotta fenn magát. Feleségével és két gyerekével egy mentőakció keretében, az úgynevezett Kasztner-vonattal hagyta el Budapestet 1944 júniusában. A vonat először a bergen-belseni láger elkülönített részébe vitte az utasokat. Itt relatíve megkülönböztetett bánásmódban volt részük, de továbbra is veszélyben maradtak. Szondi öt hónapot töltött a táborban a családjával, ezen idő alatt nyolc-tíz embert vezetett be a sorsanalízis rejtelmeibe, illetve úgynevezett humanista köröket szervezett, miközben odakint fegyveres SS-tisztek járkáltak.

„Kora reggeltől a sötétség beálltáig »lelkészkedtem«, két priccs között egy 30 centiméteres hézag volt a rendelőm, jobbra-balra és felettünk emberek feküdtek a szalmazsákon, de ez egyáltalán nem zavarta az embereket abban, hogy nálam lelki megnyugvást keressenek. Különös élmény volt ez számomra”

– elevenítette fel. 

Végül 1944 decemberében jutottak el Zürichbe. Szondi Lipót 1959-től svájci állampolgár volt, 1986-ban bekövetkezett haláláig itt írta könyveit (több mint húsz művet), és itt hozta létre 1969-ben a Szondi Intézetet is, amelyet kilencvenéves koráig vezetett. Tudományos munkásságáért a Sorbonne Egyetem díszdoktorrá avatta. 

Irányítható végzet

Szondi egyik jelentősége (Gyöngyösiné) Kiss Enikő szerint abban áll, hogy „egyrészt a tudattalan családi rétegének leírásával új paradigmát hozott a mélypszichológiai irányzatokba, másrészt terápiás technikájával képessé vált az úgynevezett »öröklött neurózisok« kezelésére” szemben azokkal a zavarokkal, amelyek különböző traumák hatására jönnek létre. Szondi szerint „az ősök ellenfele az utód állásfoglaló énje”, az énnek ugyanis hatalmában áll, hogy az ősök ellenében válasszon. Ehhez azonban az kell, hogy az énben meglegyen az állásfoglalás képessége. Ez az Én ereje, amely által kifejezhetjük szabad akaratunkat. 

Szondi úgy gondolta, a lelki életünket olyan ellentétpólusok határozzák meg, mint a szellem–természet, az objektív–szubjektív, a tudatos–tudattalan, vagy a férfiasság–nőiesség, és az Én feladata az, hogy ezek között a pólusok között – Kőváry Zoltán szavaival – „válasszon, közvetítsen, hidat építsen”. De elméletében nagy jelentőséget tulajdonított a hitnek is, azt mondta:

a szellemhez, a transzcendenshez való kapcsolódás nélkül egészséges személyes sors sem létezik. Ehhez tehát meg kell haladnunk az Énünket, kapcsolódnunk szükséges valamihez, ami túlmutat rajtunk.

És hogy mikor leszünk sorsbetegek? Kőváry tolmácsolásában akkor, ha nem élünk a szabad sorsválasztás lehetőségével, nem tudunk a hit funkciója által a szellemhez kapcsolódni, aminek következtében nem tudunk önmagunkká válni, hanem valaki más, a családi ősök sorsát ismételgetjük tudattalanul. 

Ez a cikk csak ízelítő volt Szondi Lipót elméletéből, munkásságából. A téma iránt érdeklődőknek ajánlom (Gyöngyösiné) Kiss Enikő írásait, Kőváry Zoltán Bevezetés az egzisztenciális pszichológiába című könyvét, valamint a Szondi Lipót Emlékalapítvány programjait, kiadványait.

Képek: Facebook / Dr. Szondi Lipót Emlékalapítvány

Milanovich Domi