Pásztory Dóri – Anglia

Én ma felülök a repülőre, visszamegyek Angliába, ahol én egy magyar leszek. Nem jobb- vagy baloldali, hanem egy magyar állampolgár, akinek választott miniszterelnöke Orbán Viktor. Nincs másik állampolgárságom, ez az egy van. Még. Elfogadom, hogy a szavazópolgárok hetven százaléka az urnákhoz járulva nagy többségben úgy nyilatkozott, hogy azt szeretné, ez a kormány és ennek a kormánynak a nézetei képviseljék őket nemcsak a belpolitikában, de a világban is. Ezáltal minket is, akik többek között azért hagytuk el az országot, mert számunkra ez nem vállalható.

A világnak azon a pontján, ahol én élek, ez a retorika, ez a győzelmi beszéd, ez a fajta országvezetés mélyen megvetendő. Ezért is élek ott: mert számomra is az.

Egy háborúban álló ország miniszterelnökére megjegyzést tenni egy megnyert választás után olyan mélység, ami Nyugat-Európában elképzelhetetlen. De ettől még magyarként úgy kell járnom-kelnem, hogy ezt az országot képviselem. Lesütött szemmel. Nem tudok mást tenni, mint a lehető legtöbb emberrel beszélgetni, elmondani egy csomó jó dolgot Magyarországról. De ez egyre nehezebb lesz.

Én tudom, milyen úgy élni, hogy kisebbségben van az ember, hogy valamiben eltér a nagy átlagtól. Ma Magyarországon liberális, demokratikus eszmék szerint élni a hétköznapokat vagy büszke magyarnak lenni külföldön lassan olyan lesz, mint megtanulni cipőt kötni három ujjal. Nem könnyű, türelem, kitartás és sok kreativitás kell hozzá.

De talán nem lehetetlen. 

Kégl Ági – Anglia

Kilencedik éve, hogy – feladva újságírói munkámat, teljes szakmai kapcsolatrendszeremet, életem addigi kulisszáit, gyermek- és felnőttkori életem színtereit – Angliába költöztem. Nem elhanyagolható mértékben azért, mert szerettem volna kimenteni a hat és fél éves, hiperaktív-figyelemzavaros gyerekemet – már előre – a hazai iskolarendszerből.

Ez egybeesett azzal, hogy elkezdték felülről létrehozni a dohányboltok rendszerét. A házunk közelében lévő gyógyszertár egyik napról a másikra lefóliázott dohány- és italbolttá alakult. Megijesztett, ahogy ezek a földből gombamód kinövő üzletek mennyire felidézik az ötvenes–hatvanas évek hangulatát. Megijesztett, ahogy számomra érezhetően, kézzelfoghatóan jelképezték, hogy a rendszer vezetői elindították az országot a Nyugattól és a demokráciától mind távolabbra. Harminckét éves fejjel már akkor azon szorongtam, miből, hogyan lesz nyugdíjam, miből, hogyan tengődöm majd végig az életem. Milyen szociális háló kap majd el, ha borulok. Ez a belső szorongás erősebb volt, mint az újrakezdéstől, az idegentől való félelem.

De a lelkem mélyén, azt hiszem, mindvégig reménykedtem benne, hogy lesz hova, hogy lesz miért hazamennem. Azóta is várom.

Néha kicsit lélekben meg is indultam. Négy éve, tervekkel, izgalommal telve vártam a választás eredményét, majd leforrázva, az akkori eredménytől elhűlten ültem drága egyetemi barátnőm házában. Azt hiszem, akkor értettem meg, hogy a közeljövőben nem lesz miért hazamennem. A dolgok iránya nem változik.

Ez a rendszer nekem nem ad otthont, ahogyan a gyerekemnek sem.

Tegnap aztán – a négy évvel ezelőtti élményemtől kísértve – kissé szkeptikusan járultam a londoni urna elébe. Nem számítottam arra, hogy a szavazatom akár a számlálókig is eljut, hogy valóban hozzáadhat a végeredményhez. Mégis szavaztam, mert a lelkiismeretem nem engedte volna, hogy ne tegyem. Ha egy kicsi esélye is van annak, hogy hozzájárulhatok az ország sorsának fordulásához, kutya kötelességem megtenni. A tegnapi választási eredmény azonban valójában már meg sem lepett. Csak bebetonozta az eddigi érzéseimet.

Hiányzik a hazám. De ez a rendszer nekem nem otthonom.

H. Fekete Bernadett – Írország

„Na, most azért csak jól jön, hogy Orbán dörgölőzött Putyinhoz” – ezt egy barátom mondta pár hete, és ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy mégis elmegyek szavazni. Mert nekem ebben az egyetlen mondatban legalább három olyan állítás/előfeltevés fogalmazódott meg, amitől a hideg futkosott a hátamon. 

Öt éve élünk Írországban, az előző választásnál teljesen természetes volt, hogy megyünk, szavazunk. A gyerekünk még tanulta a magyar iskola anyagát, év végén lenyomta a magyar vizsgát (is), csak a páromnak volt állandó munkahelye itt, nekem nem. Maradni akartunk, de ezer szállal kötődünk Magyarországhoz, és nem mertem volna mérget venni rá, hogy nem megyünk vissza.

Most viszont nagyon más volt a helyzet, nem terveztem, hogy szavazok. Próbáltam rákényszeríteni magam, hogy ne olvassak magyar híreket, próbáltam tudatosítani magamban, hogy már nem ott élek, ergo nem kellene „beleszólni”, mi történik ott. És mantráztam magamnak, hogy „egyik (párt) se jobb a másiknál”.

Csak aztán a világtörténelem páros lábbal rúgta be az ajtót.

Nem az én ajtómat, de Ukrajnáét mindenképpen. És miközben az egész világ szembesült vele, hogy itt lépni kell – akár őszinte segítőkészségből (civilek a határokon), akár jól felfogott politikai/gazdasági érdekből (hogy ne függjenek soha többé egy csak erőszakból értő és csak azzal politizáló diktátor gázcsapjától, területi elképzeléseitől, gigantomániájától), aközben Magyarország kormánya pontosan úgy viselkedik, mint aki lélegzet-visszafojtva a koncra vár. 

Elhűlve olvastam nap mint nap a híreket, és akkor egyszer csak jött a barátnőmnek a fenti mondata, amitől végképp hanyatt estem. Hogy mi „jön jól”, miért, kinek, és mi az úristen?!

De azért amikor mondtam a (Magyarországon élő) rokonaimnak, egyikük, aki egyébként nem akar szavazni, visszakérdezett, szinte számonkérőn: „Miért szavazol? Nem itt éltek, és nem is akartok visszajönni!”

Hát, nem ott élünk, és e mellett a kormány mellett valóban nem akarunk visszamenni. De van magyarországi cégünk, oda adózunk, a gyerekem nemsokára elvégzi a sulit, lehet, hogy szeretne ott továbbtanulni vagy dolgozni. Van benne felelősségem. És most úgy gondolom, sokkal több forog kockán, mint bármelyik eddigi választáson.

***

A fentieket a választás előtt írtam. Most vasárnap este tizenegy óra van, mit fűzhetnék hozzá? Esetleg elmondom, mit álmodtam pár napja.

A köztársasági elnök asszony készült kihirdetni a választás eredményét gyönyörű, fehér ruhában, egy kerek (nem működő, de vízzel teli) szökőkút mellett, amelyet enyhén vörösre színezett valami piros festék. Vártuk, hogy mond valamit az országról, a jövőről, s hogy felnyit valamiféle borítékot. Ehelyett arról kezdett el sértett arroganciával beszélni, hogy milyen igazságtalan és sértő kommenteket kapott a Facebookon. Ezután belelépett a szökőkútba, nyakig belemerült, majd újra felállt – szép fehér ruhája átvette a vörös színt.

Otthagytam a műsort, nem voltam rá képes, hogy tőle hallgassam meg az eredményt. Útközben, ahogy láttam a szembejövő arcokat, úgyis rájöttem.

S aztán, otthon, az ablakon kinézve láttam, hogy egy falból kiálló keskeny rúdon ül egy Székely nevű ismerősöm. Bizonytalan, talán sérült jégmadarat fogott meg, s amikor kértem, adja oda, hadd vigyem el a Vadmadárkórházba, nagyon nehezen nyújtotta át, én is féltem, hogy lebillen. Végül sikerült, óvatosan átvettem, még éreztem a kezemben a pici, tollas testet, ám ahogy kinyitottam, üres volt a tenyerem.

Ez volt az álom.

A másik, ami eszembe jut, egy ismerősöm szavai, aki arról beszélt ma:

ha ez az ország nem képes kitermelni egyetlen elég hiteles politikust, aki mögé be tud állni pénz is, tudás is, akkor itt nincs mit kezdeni. Akkor ez az ország egyszerűen még nem érett a demokráciára.

Értem a szavait. Csak hát abban az országban mégis ott él nagyon sok olyan ember, aki érett rá, és akik megérdemelnék.

Hát, akkor most így tovább. Mi tuti nem megyünk vissza Magyarországra, és bármit meg fogunk tenni, hogy segítsünk a szeretteinknek, ha úgy döntenek, jönni akarnak. Ennyi.

Kis Zsuzsa – Franciaország

Olyan nagy örömmel írnék valami szépet. Milyen eufórikus érzés volt demokratának lenni a nyolcvanas és kilencvenes évek fordulóján, amikor fiatalok is voltunk, és elhittük, mert megéltük, hogy van változás, lehet jobb a világ, lehet erőszak nélkül is szabadsághoz jutni! A bezártság után kinyílt a világ, szó szerint és képletesen is. Ha akartunk, mehettünk, kalandozhattunk, ismerkedhettünk, szélesíthettük a látókörünket.

Én volt, hogy elmentem, aztán vissza, újra el, megint vissza, különböző okokból: tanulni, dolgozni – és ez így nagyon jó volt. Mindig visszatértem.

Mindig is úgy gondoltam, hogy előbb-utóbb mindig visszatérek. Hiszen a szülői ház (szülőhaza?) az olyan, hogy elmész, de időnként visszatérsz, a közelből, vagy távolból, de mindig egy viszonyítási pont, ugye?

Mindig olyan országban szerettem volna élni, ahol megengedhetem magamnak, hogy ne foglalkozzam politikával, mert az nem befolyásolja alapjaiban a mindennapjaimat, a megélhetésemet, ha szeretnék, akkor elmélyedhessek benne, akár a pufogás szintjén is; de valójában az okos vezetők nemes hivatása vagy huncut urak játéka a politika (aszerint, hogy honnan nézzük).

Vasárnap, igaz, hogy külföldön, de elmentünk szavazni. A sorban kifejezetten pozitív, barátságos hangulatban várakoztak az emberek, sokan bőröndökkel (turisták vagy messzi földről érkezett szavazók, ki tudja), egyszerre volt bizakodó és felemelő érzés. Négyévenként egyszer úgy érezhetjük, mintha alakítói lennénk a sorsunknak, a hazánk sorsának, ilyenkor az állam felnőttszámba veszi az állampolgárait.

Hétfőn reggel az eredmények láttán nekem Milanovich Domi cikke segített egy kicsit. Tudom, milyen egy bántalmazó kapcsolat, láttam már olyat, közelről és távolról is. Nem könnyű belőle kijönni, és kívülről látni, ha benne vagyunk.

Tudom, lehet azt mondani, hogy könnyű annak, aki messziről beszél. Nem olyan könnyű, másért nem az. Talán nehéz elhinni, de az akármilyen okból külföldön élő magyarok nagy többségének nem mindegy, milyen Magyarországon a helyzet, az ország általános állapota, az utcai hangulat.

Ezt látjuk, amikor hazamegyünk, ebben él a családunk, a barátaink, számunkra fontos emberek. Ez van a fejünkben, amikor a hazaköltözésen gondolkodunk.

Ragaszkodunk az emlékeinkben élő helyekhez, élményekhez, de néha szembesülünk azzal is, hogy a nosztalgiával bearanyozott helyek már nem ugyanazok, és valójában csak a fiatalságunk fénye világította őket olyanná, amilyenre emlékezünk. Mi kötődünk hozzájuk, de az élet közben tovább ment, nélkülünk, és a hiány nem feltétlenül kölcsönös. Van ilyen.

Feltételezem, most sokan visszatérnek a mindennapi dolgaikhoz, haladnak szépen, lépésről lépésre. Nem kell mindig gondolkodni, nem lehet mindig. Aztán majd újra felemeljük a fejünket, próbáljuk tervezgetni a jövőt, mikor utazunk legközelebb haza. Egyelőre látogatóba.

Steiner Kristóf – Görögország

Megértem mindenki csalódottságát, és én sem örülök a választásunk eredményének, de ami pozitívum: remélem, ez arra ösztönzi majd az embereket, hogy merjenek önállóan gondolkodni, megtörjék az elavult struktúrát, amely minden bizalmat a politikusaink kezébe helyez, és kezdjék el azt az életet élni, amire vágytak volna, ha mégis megtörténik a kormányváltás.

Ahogyan Jean-Paul Sartre mondta: „A szabadság az, mit kezdünk azzal, amit velünk tettek mások!”

Légy a szabadság és a méltányosság miniszterelnöke önmagad életében, és saját környezetedben, légy hatással minél több emberre a türelem és kedvesség pártjának felépítésével!

Ismerd fel, hogy mindennap van lehetőséged szavazni azáltal, hogy helyesen döntesz – minden érző lény, a társadalom és az anyatermészet érdekeit nézve!

  

Ösztönözzünk másokat: ismerjék fel a személyes felelősséget a várt külső megoldással szemben – ha elég sok ember osztozik hasonló értékrendben, a kormány is megváltozik. A változás nem egyetlen lépés, hanem állandó folyamat – és ünnepeljük, hogy együtt, érvénytelen szavazatokkal legyőztük a homofób, transzfób, diszkriminatív népszavazást! Ez óriási eredmény, büszke vagyok mindannyiunkra!

Összegyűjtötte: Csepelyi Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Oscar Wong