„Állj fel egy kicsit, hogy megnézhessük a testedet!” – Ilyen lett a Szupermodellek című sorozat

 –

„Ha ezt jelenti a modellkedés, akkor én nem állok készen rá” – hangzik el a kezdeteket felidéző mondat Cindy Crawford szájából, és ez kivételesen nemcsak afféle utólagos túlzás, hanem a csakhamar kibomló részletekből kiderül, hogy nagyon is megtörtént esetre utal.

De kezdjük azzal, ami a sorozat előzetesében is megfogott: a szupermodell fogalmával. Mert mi is az valójában? Nem mondanám, hogy közelebb kerülünk egyetlen helyes válaszhoz, a Szupermodellek viszont ad néhány támpontot. Ezek alapján úgy fogalmaznám meg, hogy 

a Naomi Campbell, Christy Turlington, Cindy Crawford, Linda Evangelista négyes volt az első a modellek között, aki hatalmi pozícióba tudott kerülni, erőt sugározni, nem pedig alárendelt szerepet. Látszólag legalábbis. És szerencsére a sorozat nem elégszik meg a látszattal: kibontja az árnyoldalakat is.

Nem idealizálja például a kezdeteket. Christy Turlingon elmondja: semennyire sem élvezte az elején a modellkedést, de szabadságot adott neki a dolog, jól keresett, s emiatt kinevette azokat is, akik gúnyolódtak rajta. Naomi Campbell már ötévesen szembesült a rasszizmussal, s a bullying neki sem volt ismeretlen fogalom – igyekezett belőle erőt kovácsolni, így került a színház helyett (táncos akart lenni) a modellszakmába. Cindy Crawfordban iszonyatos megfelelési kényszer munkált: miután leukémiában meghalt az öccse, testvéreivel együtt azt érezte, tökéletesnek kell lenniük, hogy ne okozzanak még több fájdalmat a szüleiknek. Egyedül Linda Evangelista állítja, hogy ő választotta a modellszakmát, ő akarta ezt az egészet – senki sem áltatja tehát a nézőt azzal, hogy mindegyikük pólyás kora óta a kifutóról álmodott.

 „Olyan, mint egy szépségverseny, csak nem kell értened semmihez” – ez a Crawford-mondat árulkodik némi imposztorszindrómáról is.

Ami, lássuk be, nem csoda, ha valaki a karrierje elején végig azt hallja, hogy neki nincs szava, ráadásul még az az előnytelen anyajegy is ott éktelenkedik a szája fölött…

Tárgyiasítás a köbön

„Csendes legyen, és mindent könnyedén viseljen” – vázolja az ideális modellel szembeni történelmi elvárásokat Robin Givhan, a Washington Post újságírója:

„Lényegében egy élő vállfa”.

Ijesztő, de igaz, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a világ leginkább csodált, szupersztár-státuszban lévő modellnégyesének néhány élménye.

• Amikor a pályakezdő Cindy Crawford nem vállalja, hogy egy munkához levágják a haját, a megrendelő beleegyezik abba, hogy hosszú maradjon a haja – majd a fodrász – egyetlen szó nélkül – mégis rövidre vágja egy nyisszantással;
• vagy amikor Linda Evangelistát azzal fogadják Japánban, hogy bár minden méretét centire pontosan, frissen lemérve tudják, vetkőzzön meztelenre, hogy úgy fotózhassák a majdani távol-keleti munkákhoz, mint egy terméket.

A „kedvencem” mégis az, amikor az azóta szintén iparági ikonná vált, az egyenjogúság fontos szereplőjének tartott Oprah Winfrey halálosan komolyan azt kéri Cindy Crawfordtól élő adásban: 

„Állj csak fel, hogy megnézhessük a testedet!” – aztán pedig végigméricskéli, és mintha valami szép vázáról beszélne, azt mondja a közönségnek: hát íme, a test.

Csoda, ha Crawford úgy fogalmaz: „Nem volt beleszólásom a saját sorsomba”. 

„A kedvükre akartam tenni” – mondja Evangelista, aki bár lázadó tiniként csöppent a divatiparba (a fülét például maga lyukasztotta ki apja szerszámkészletével), őt is alaposan megtépázta a rengeteg elvárás – ennek nyomai jól láthatók az arcán jelenleg. S bár a személyes megszólalásaira gyönyörűen kisminkelve, makulátlan frizurával (az ikonikus magasra tűzött lófarokkal) jelenik meg, akad olyan jelenet, ahol nem leplezi a plasztikai műtétek által okozott károkat.

Micsoda szívfájdító ellentét, hogy szintén Evangelista mondja: miután három éven át formálták a külsejét, és úgy tűnt, nem fog befutni, Peter Lindbergh fotós végre lefotózta őt magát. A valódi Lindát. És ezek a képek röpítették a divatszakma addig ismeretlen magaslataira.

És mennyire sokatmondó, amit Lindbergh maga mond a látásmódjáról, munkamódszeréről: 

„Egyszerűen csak tiszteletet adtam a nőknek.

Nem afféle Mickey egérként akartam fotózni őket, hanem megmutatni őket”.

Összeáll a kép

A sorozat számos divattervezőt, szakírót, ügynököt, fotóst megszólaltat, és rengeteg archív felvételt használ. Több ezernyi legendás és szinte ismeretlen divatfotó segítségével vázolja fel négy szorosan összefonódó karrier legfontosabb állomásait, egy olyan ívet, amelyhez hasonlatos azóta sem volt a divatiparban. Mert ugyan a szupermodellek kitaposták az utat a mai modell-szupersztárok számára, hiába a világhírnév és a sokmilliós követőbázis, összehasonlíthatatlan az internet nélküli, analóg világban elért sikerekkel az övék.

És ez – még mielőtt valaki azzal jönne, hogy kit érdekelnek a modellek vagy a divat úgy általában – korántsem csak a divatmagazinok szempontjából fontos. A szupermodellek a popkultúrára gyakoroltak akkora hatást, amekkorát csak kevesen: a videóklipektől a kirakatokig, a kor nőideáljától a későbbi pályatársak szerződéséig.  

A Szupermodellek okosan szerkesztett, a részleteket szépen szétszálazó sorozat – amely ugyanakkor rengeteg választ nem ad meg, nyilván azért, hogy a következő évadra is érdekes maradhasson. Nagyon kellett egy ilyen összefoglaló a témában, amelynek paradoxona már önmagában is mélyen elgondolkodtató: 

miközben a szupermodellek az erő, a girlpower és a siker megtestesítői voltak, valójában ők sem mentesültek a divatipar sztereotip, hímsoviniszta, tárgyiasító rendszerének hatásai alól. 

Pont azért kellett már egy ilyen sorozatnak elkészülnie, hogy a teljes spektrumot láthassuk, és levonhassuk a tanulságokat is. A Szupermodellek azonban elsősorban szórakoztat, méghozzá remekül: kiderül, hogy Cindy Crawford a kukoricaföldeken dolgozott, Linda Evangelistának kiváló a humora, Naomi Campbellről szinte mindenki fontosnak tartja elmondani, hogy milyen kiváló természete van, Christy Turlington meg még mindig úgy pózol, mintha 1998-at írnánk.

Kiemelt képünk forrása: Apple TV

Csepelyi Adrienn