Szépségbe csomagolt erőszak – a pornóban és a barokk festészetben több a közös, mint gondolnád

–

Milanovich Domi/WMN: Mi köze a XXI. századi pornóiparnak az ókori mitológiához?

Benyovszky-Szűcs Domonkos: Végső soron mind a kettő a patriarchátus terméke, tehát azonos értékek mentén jöttek létre. De ami nálam összekötötte a kettőt, az az esztétika kérdése, illetve a nemi erőszak láthatatlansága. Alkotóként alapvetően a képekben rejlő dinamikák érdekelnek: az, hogy hogyan működik a reprezentáció, mit mutat meg, és mit fed el. Kezdetben digitálisan roncsolt aktokat szerettem volna festeni, ehhez letöltöttem, majd manipuláltam egy nagyjátékfilmet idéző pornófilmet. Ekkor vettem észre, hogy ez a pornózsáner a festészettörténetre jellemző esztétikai kódokkal működik. Lényegében így került képbe a mitológia is, hiszen ez a fajta vizualitás, az idealizált test ábrázolása sokáig az isteneknek volt fenntartva a festészettörténetben. 

M. D./WMN: Tudsz példát mondani arra, hogy ezek a típusú pornófilmek milyen trükköket emelnek át a festészetből?

B-Sz. D.: Kezdjük onnan, hogy ha most ide, a galériába, egyszer csak bejönne egy meztelen ember, vagy lecsúszna valakinek a ruhája; ha olyat látnánk, aminek a megmutatása nem szándékolt, akkor az inkább szorongáskeltő, zavarba ejtő vagy kellemetlen lenne. Az első reflexünk valószínűleg nem a vágy lenne. A pornónak viszont az a célja, hogy mindig a vágy legyen előtérben, hiszen ez csak erről szól. Éppen ezért, az ilyen felvételekben nagyon érzékenyen világítják be a testeket, mintha aranyból lennének. Melegebb tónusa lesz a testszínnek, és ettől mind az önárnyék, mind a vetett árnyék zöldes árnyalatot kap.

A komplementer színek használatával pedig még érzékibbé teszik a meztelen testet. A piros meg a zöld ugyanis kiegészítő színpárok, ha valamelyiket látod, a másikat is akarod, ettől tüzesebbé válik a reprezentáció. 

Érdekes egyébként, hogy ez a pornózsáner egy lezárt szekció nagyjából. A doktori kutatásom során derült ki számomra, hogy az internet betörése előtt jelentek meg az ilyen típusú esztétizált, nagyjátékfilmszerű pornófilmek, amikor a piac domesztikálása, otthonokba való eljuttatása zajlott. Ekkor működtek olyan gyártómogulok is, mint Kovi, és még lehetett úgynevezett szerzői pornófilmről beszélni: az alkotóknak felismerhető kézjegyei voltak, olyan esztétikai kódok, mint egy képzőművészeti életműben. Amikor ezt vizsgáltam, egyre jobban kirajzolódott előttem, hogy a pornóipar valójában mindig a művészet körül táncolt, a jogi szabályozások, a büntetések, az adónemek miatt mindig igyekezett művészi önkifejezésként tételezni magát. Éppen ezért átjárás jött létre a fogalmi struktúrákban is – teljesen tudatosan, hogy kivédjék a különböző korlátozásokat.  

M. D./WMN: Fordítva nem létezik átjárás? Amikor a művészetből lesz pornográfia? Egyáltalán, hol húzódik a határ a kettő között? 

B-Sz. D.: Ez nagyon nehéz. Sokan úgy tekintik, hogy a vágykeltés szándéka különbözteti meg a művészetet és a pornográfiát. Illetve maga a reprezentáció, hogy nemcsak az ábrázolt dolog érdekes, hanem a bemutatás módja is.

Ugyanakkor én azt gondolom, alapvetően minden reprezentáció tárgyiasít, mert lehasít, tárggyá tesz, és autonóm jelentéseket katalizál maga köré. Totálisan le tud válni a kép a referenciájáról, sőt, le is válik.

Egyébként tökéletes tünete ennek az ellentmondásnak a mesterséges intelligencia működése. Mivel a társadalomban nincs konszenzus arról, hogy hol húzódik a határ, a MI minden meztelenséget cenzúráz. 

M. D./WMN: Tehát a befogadó számára gyakran nem ismertek sem a mű létrejöttének körülményei, sem az alkotó szándéka. Te nem tartottál attól, hogy amikor meztelen testeket festesz, valójában reprodukálod azt, amit kritizálni igyekszel, de nem tudod ténylegesen áthangolni ezt a művészeti nyelvezetet?

B-Sz. D.: Igen, sok alkotónál felmerül, hogy tulajdonképpen azt a vonzerőt használja, amit kritizál. Én arra figyeltem, hogy képes legyek megidézni a Rubens által is használt esztétikai kódot. Hiszen pontosan ez az esztétizálás az, amelyen keresztül tudatosítás nélkül átmennek az elnyomás szexualizálásáról szóló üzenetek. Ennek az esztétikai megközelítésnek a megőrzésével azt szerettem volna megmutatni, hogy ha nem lenne a kép mellé írva semmi, akkor egyáltalán nem verné ki a biztosítékot. Ez egy formája annak, ahogy a kultúránkban el van rejtve az abúzus, és sokat kell beszélni hozzá, hogy egyáltalán láthatóvá váljon. 

M. D./WMN: Mélyen gyökerezik a kultúránkban az ókori mitológia is, például Ovidius Metamorphoses (Átváltozások) című műve, amelyben több, mint ötven nemi erőszak-történet leírása szerepel.   

B-Sz. D.: Ami számomra meglepő volt, hogy a szöveg elég pontosan leírja az üldözéseket, az áldozatok rettegését, vagy azt a vágyukat, hogy inkább nem is maradnak emberek, csak elkerülhessék a nemi erőszak borzalmát.

Egyrészről tehát ott van a terror, másrészt viszont Ovidius gyönyörű irodalmi megfogalmazása. A képzőművészeti ábrázolásokban azonban már ennél is kevesebb érzékelhető a traumából, olyan, mintha a szereplők csak táncolnának, az erőszakból semmi nem lesz látható.

A szöveg jobban kifejezi ezt, de mint médium, közvetítő közeg, az is kitakarja, hiszen annyira része a kultúránknak. A mű minden egyes sorának – csakúgy, mint a Bibliának – van azonosítója, mondatról mondatra, szóról szóra követhető referenciaként kezeli a Metamorphosest a civilizáció. Ennek ellenére nem közismert, mennyi nemi erőszak szerepel benne. 

M. D./WMN: Az Ovidius által leghosszabban leírt történet Apollónról és Daphnéról szól, és mai fejjel olvasva, pszichológiai szempontból eléggé megdöbbentő. Apollónt eltalálja Cupido nyila, szerelembe esik a nimfával, amely momentum eleve azt üzeni, a férfivágy megkérdőjelezhetetlen, azt uralni nem lehet. Daphné apjához, a folyóistenhez imádkozik, védje meg. Apollón üldözi a lányt, és amikor megérinti, Daphné babérfává változik – erről rögtön a lefagyás, az önmagunktól való eltávolodás, testből való mentális kilépés (disszociáció) jelensége jutott eszembe, ami gyakori önvédelmi reakció az áldozatoknál a nemi erőszak során.  

B-Sz. D.: És aztán Apolló letép egy babérágat, ebből lesz a költészet babérkoszorúja! 

M. D./WMN: Elképesztő. És amikor az iskolában tanultuk ezt a mitológiai jelenetet, én nem emlékszem, hogy bárki is reflektált volna arra, hogy ez valójában egy abúzustörténet. 

B-Sz. D.: Van, hogy az embertelen tartalom nem marginalizálódik, hanem egyre jobban terjed. Engem az foglalkoztat, hogyan lehetséges ez. Mibe van ez az egész beágyazva, hol tanultuk meg nem látni az erőszakot? Ez van a pornónál is. „Úgy megbasztam a húgomat, mint a szart, a kis nigger kurvát” – ilyen mondatokon keresztül megy az adatforgalom 30-50 százaléka napjainkban az interneten. Rémisztő. Ráadásul sokan legyintenek rá, „ó, ez csak pornó, nem a valóság!”.

A pornó maga is folyamatosan mítoszokat generál. Mintha az, hogy valaki sír, amikor fojtogatják, csak fokozná az élvezeteket. Ez egyébként Ovidiusnál is így van: ha valaki ellenkezik, az növeli a gyönyört.  

A pornó, hiába bagatellizáljuk, súlyos következményekkel jár, és hat ránk. A reklámokról is tudjuk, hogy nem azért mosolyognak bennük a szereplők, mert jó kedvük van, hanem mert ez így működik. De attól még a reklámok befolyásolják a vásárlási szokásainkat. A hírekről is tudjuk, hogy manipulált valóságot mutatnak be, de ettől még meghatározzák a világról alkotott bizonyos képünket. Bár a pornó sokak számára tűnhet fikciónak vagy fantáziának, attól még nagyon is jelenlévő dolog: csak megtanultuk láthatatlanná tenni az anomáliáját. Ennek a folyamatnak egyik pontja volt a mitológia kritika nélküli elfogadása. 

M. D./WMN: Rubens újfajta érzékiséggel festette meg a mitológiai jeleneteket a XVI–XVII. században. Amikor viszont múzeumokban találkozunk az alkotásaival, gyakran nem tudjuk felidézni a festményeihez kapcsolódó történeteket. Szemet gyönyörködtetően szép testeket látunk, az erőszak viszont rejtve marad előttünk. Te azt a megoldást választottad, hogy Ovidius-idézeteket véstél be a jelenetek közé. 

B-Sz. D.: Úgy tekintettem a mitológiára, illetve magára a kultúrára is, mint egy olyan médiumra, egy olyan közvetítőre, amely automatikusan elfedi ezeket a brutalitásokat. Ezért azt csináltam, hogy magába a festészeti médiumba – ami egyébként eltakarja, esztétizálja, erotizálja az erőszakot – helyeztem bele az üzeneteket. Minden rétegbe. Van, ahol a nyersvászon rajzolja ki a szöveget, van, ahol a grisaille, az aláfestés látszik, máshol a végén vittem fel egy transzparens barna réteget, mintha megöregedett, megbarnult volna az alkotás. A lényeg, hogy a reprezentáció aktusába akartam belépni, és a Rubens által használt összes rétegbe el akartam helyezni az üzenetet.

Az, hogy festékrétegeket tépek le a vászonról, egyébként elég agresszív beavatkozás, vizuálisan is. De az a helyzet, hogy még így is láthatatlan marad az erőszak, hiszen ha nem lennének ott a latin szövegek fordításai, akkor önmagában a képről eszünkbe sem jutna, hogy valami baj van azzal, amit látunk. 

M. D./WMN: Az erőszak láthatatlanná válásának másik formája, amikor „magánügyként”, „párkapcsolati évődésként”, „temperamentumos, olaszos kapcsolatként” kezeljük a bántalmazást. A házastárs (leggyakrabban feleség) ellen elkövetett nemi erőszak például a magyar jogban is csupán 1997 óta számít bűncselekménynek. A négy fal közöttiségnek, az otthon koncepciójának van köze ahhoz, hogy párnákat, törölközőket is kiállítottál a galériában?

B-Sz. D.: Egy hosszabb projekt részeként egyszer eszembe jutott, hogy szeretnék törölközőkre pornóképeket nyomtatni, és a strandon embereket megkérni arra, hogy legyen rajtuk vagy náluk ilyen, mintha ez teljesen normális lenne. Egyébként ez egy létező műfaj, biztos láttál már ilyen „bikinis-bögyös”, vagy „izmos kockahasas” törölközőket, kötényeket. Szóval meg is rendeltem egy pornóképpel ellátott törölközőt, találtam céget, amelyik vállalta a kivitelezést. Amikor elkészült, akkor jöttem rá, hogy igen, a pornó ennyire jön közel, ennyire járja át a kultúrát. Vizuálisan is közel van hozzánk, az otthonainkban használt tárgyakban is megjelenik. Ezért készítettem ezeket a gobelin hatású párnákat is. Én egyébként értékelem a gobelin művészetet, de gyakran a tömegtermeléssel kapcsolódik össze: mindenhol ott van, és egy giccstermék csakúgy, mint a pornó. A blondel keretek, amiket használtam, pedig a normalizált polgári ízléshez mért elterjedtséget idézik nekem. 

Az életművem persze nem úgy néz ki, hogy megállás nélkül Rubens-képeket festek, bár előfordulhat, hogy fogok még. Inkább képzőművészeti attitűdöt képviselek, sokat kutatok, és az engem érdeklő témákhoz különböző nyelvezeteket használok, ezeket folyamatosan, de felváltva fejlesztem. A kiállításon található alkotások között vannak például kalligrafikusan festett aktok is, ami egy korábbi, Konstelláció című sorozatomból jön. Itt annyi változás történt, hogy míg Rubens drapériákat rak azokra a részekre, amiket nem akar megmutatni, én ezeket kihagytam, kiszakítottam a kép szövetéből. 

M. D./WMN: A kiállításod számomra elsősorban arról szól, hogyan tudjuk megtanulni újra látni az erőszakot. 

B-Sz. D.: Örülök, hogy ezt mondod, mert az a személyes vízióm, hogy azoknak, akik látták a kiállítást, talán beugrik majd, amikor képtárakban sétálnak, hogy lehetséges, hogy valami nem stimmel az ott látható alkotásokkal.

Úgy képzelem, hogy egy, a mostani kiállításon szereplő képpel együtt élni, egy ilyen képet birtokolni is pont azt az üzenetet segít megélni, hogy meglátom a szépség árnyoldalát, és nem fogok félrenézni akkor sem, amikor szembejön a világban.

Erről szerintem sokat kéne beszélni. Ahogy a pornóról is, mert ahhoz képest, hogy mekkora hatása van ennek az iparágnak, még mindig kevés szó esik róla. 

M. D./WMN: Tegyük fel, hogy különböző tartalmakban újra képesek vagyunk észrevenni a bántalmazást. Mi következik ebből akár a személyes életünkre nézve? 

B-Sz. D.: Jó kérdés. Én nyilván nem hiszek abban, hogy akkor paradicsomkonzervvel és ragasztóval kellene nekiesni a Rubens-képeknek. De hogy másként kéne rájuk tekinteni, mint eddig, az biztos. Ezzel együtt is teljesen egyetértek amúgy a szüfrazsett Mary Richardsonnal, aki 1914-ben bement a londoni National Gallerybe, és egy hentesbárddal szétkaszabolta Velazquez Vénusz tükörrel című női hátaktját. Ez a feminizmus sarkalatos pontja volt (Richardson Emmeline Pankhurst jogtalan letartóztatására adott válaszlépésnek szánta tettét), és szerintem fontos, hogy megtörtént. A hegek beépültek a kép szövetébe, legalábbis ez az üzenet most már leválaszthatatlan a festményről.   

M. D./WMN: A filmművészetben, az irodalomban, a zenében ma már egyre többet reflektálunk olyan művek problémás voltára, amelyek korábban a népszerűek voltak, a kánon masszív részét képezték. Szerinted hol tart ez a folyamat a képzőművészetekben?

B-Sz. D.: Szerintem nagyon diverz a képzőművészeti kortárs színtér. Sokféle hang van benne, és sokan kritizálják azokat a működéseket, amelyek akár az antikvitásban, akár bármely korszak képzőművészeti alkotásaiban felfedezhetők. Ezt természetesen sokféleképpen ki lehet fejezni – olyannal kevesebbel találkozom, ami az antik művészeten keresztül akarja ezt bemutatni. 

M. D./WMN: Nem szokták furcsállni, hogy férfiként foglalkozol ezzel a témával?

B-Sz. D.: 

Lényeges hangsúlyozni, hogy bár a pornóipar elsősorban a nőkre nézve rendkívül ártalmas, kizsákmányoló és tárgyiasító, de a férfiakat is embertelenné teszi.

Én azt látom magam körül, hogy azok a férfiak utasítják vissza nagyobb eséllyel a pornografizált kultúra veszélyeit meg a patriarchátus működésének anomáliáit, akik maguk is áldozatnak élik meg magukat. A privilégiumainkra viszont sokkal nehezebb reflektálni. Mi, férfiak, nyilván nem szívesen tekintünk magunkra úgy, mint akik elnyomják a nőket. Viszont a patriarchátus nem kizárólag az egyénekről szól, hanem a csoportszintű folyamatokról is: egy nagyobb működésben való részvételről, vagy az az ellen való felszólalásról.

Benyovszky-Szűcs Domonkos Caelestia Crimina – Égi bűnök című kiállítása szeptember 29-ig minden hétköznap 12:00–18:00 között látogatható a Faur Zsófi Galériában. A lakástextilek, törölközők, párnák, illetve a risoprintek megvásárlásával a nők elleni erőszak áldozatait segítő PATENT Egyesület munkáját támogatod.

Képek: Chripkó Lili/WMN

Milanovich Domi