Nyáry Luca: Megköveteljük a szépséget, de nem akarjuk látni az utat, ami hozzá vezet

–

Ahogy általában, ezúttal is egy konkrét esemény indította el bennem azt a gondolatmenetet, amit most veletek is megosztok. Ugyanis Linda Evangelista, a múlt század végének egyik legjelentősebb szupermodellje, öt év csend után újra megjelent a nyilvánosság előtt, és elárulta hirtelen távozása okát: egy félresikerült zsírfagyasztó kezelés miatt a felismerhetetlenségig eltorzult az arca, ami gyakorlatilag munkaképtelenné és súlyosan depresszióssá tette őt. És bár ez az eset korántsem egyedi, hiszen minden évben emberek milliói sérülnek meg orvosi műhiba miatt, a hír bejelentése után mégsem az áldozatokat (szerintem) megillető együttérzéssel fordult felé az internet népe. Felháborodás helyett nevetős fejek, és sértések sorakoztak a poszt alatt. Amikor pedig ezen meglepődve elkezdtem hasonló történetek után kutatni, folyamatosan ebbe a hozzáállásba futottam bele: Elle Macpherson (szintén egy volt szupermodell) Vouge-nak készített videója alá csak úgy özönlöttek az új külsejét szapuló kommentek, Donatella Versace arca már évek óta közröhej tárgya, de még a tavaly egy zsírleszívás közben elhunyt családanyáról, Keuana Weaverről szóló tudósítások alatt is szinte kizárólag rosszindulatot találtam.

Úgy tűnik, hogy a társadalmunk valamiért eldöntötte, azok, akik a szépségükért fekszenek a kés alá, megérdemlik a szenvedést, ha valami félresikerül. 

Sosem volt annyi magán változtatni kívánó ember, mint mostanában

Bár esztétikai beavatkozások kezdetleges verzióit már az ókori Egyiptom orvosai is alkalmazták (például egyszerűbb orrműtéteket, sérült test- vagy arcrészek pótlását), és azóta csak még inkább a rabjai lettünk a művi szépségnek, az ehhez kötött stigma csak az utóbbi pár évben kezdett el feloldódni. Hogy ez most jó-e, vagy sem, teljesen más kérdés (én személy szerint örülök, hogy egyre több lehetőségünk van arra, hogy alakítsuk a külsőnket, és segítsünk azoknak, akiket akadályoz abban, hogy normális életet éljenek), de az biztos, hogy sosem volt annyi magán változtatni kívánó ember, mint mostanában. A közösségi média látszólagos tökéletessége, az egyre elérhetetlenebbé váló szépségideál, a fizikai szépségre helyezett fullasztó hangsúly, mind arra motiválnak minket, hogy kritikusan nézzük magunkat, és kielemezzük, melyik külső jegyünket akarjuk megtartani, és melyiket nem. És ugyan a legtöbb embernek ez nem tart tovább egy apró gondolatnál, sokan vannak, akiket annyira nyomaszt, amit a tükörben látnak, hogy akár veszélyes és ismeretlen következményekkel járó beavatkozásokon is képesek keresztülmenni azért, hogy megváltoztassák.

A hibák pedig egy ennyire új és gyorsan fejlődő ágban szinte elkerülhetetlenek

Az amerikai National Library of Medicine (Nemzeti Orvostudományi Könyvtár) szerint, egy plasztikai sebésznek évente 15 százalék esélye van arra, hogy az egyik műtétje műhibaperben végződjön, ami még az országban harmadik leggyakoribb halálokként bejegyzett orvosi hibák között is egyre nagyobb százalékban jelenik meg. Bár bizonyos beavatkozások esetében nagyobb a kockázat, mint másoknál, szinte nem találunk olyan kezelést, amiben ne lenne rizikófaktor.

A lista alján (kozmetikusok által is elvégezhető kezeléseket leszámítva) az olyan minimálisan invazív eljárások állnak, mint az arc-, száj- vagy ráncfeltöltés, vagy a már kicsit látványosabb károkat okozó, ám legalább nem tartós botox. Ezek a beavatkozások visszafordíthatók, és amennyiben képzett, hozzáértő orvos végzi el őket, relatíve csekély az esélye, hogy a páciens megsérüljön. Azért a Facebookon felkeresett, plasztikával foglalkozó csoportokban (soknak már egy ideje kíváncsi tagja vagyok) erre is láthatunk példákat, van, hogy valakinek titokban betiltott szilikonolaj került a bőre alá a ma használt és a testben természetesen megtalálható hialuronsav helyett, és olyan is, hogy az orvos véletlenül vénába fecskendezi az anyagot, ezzel vérmérgezést és szövetelhalást okozva.

Az arc nehezen gyógyul, így ritkaságuk ellenére talán ezek a legtöbbet tárgyalt és leginkább észrevehető bakik, pedig a kevéssé ismert testkezelések, műtétek akár halállal is végződhetnek.

Mind hallottunk már kiszakadt mellimplantátumról, összezuhant orrokról, de a jelenleg legveszélyesebbnek tartott műtét a Kardashianek alkata által népszerűvé tett BBL-, azaz brazilian buttlift műtétek, amikor is a has és derék tájáról kiszívott zsírból formáznak kerek csípőt/hátsót a páciensnek. A műtét nagyon hamar érte el a mai népszerűségét, 2015-ös felbukkanása óta egyre többen veszik igénybe, tavaly már egyenesen 40 ezer nő tette le mellette a garast. És bár a nagy részük a döbbenetesen hosszú és fájdalmas felépülés ellenére is elégedett az eredményekkel, néhányuk sokkal súlyosabb árat fizet pár hónap kényelmetlen mozgásnál. Minden hatezer ilyen műtétből kettő halállal végződik, az olyan potenciálisan tartós, mentálisan és fizikailag megterhelő következmények, mint a gennyedzés, elcsúszott bőr és eltorzult testrészek, pedig még több ember életét keserítik meg. 

Szóval a plasztikai műtétek nagyon is veszélyesek, és az elhibázásuk esetén bekövetkezett kár életeket tesz tönkre.

De akkor miért csináljuk őket, és ami még fontosabb: miért tépjük szét verbálisan az áldozatokat? A válasz, legalábbis szerintem, mindkettőre ugyanaz.

A kultúránk értéket rendel a szépséghez, és hajlamosak vagyunk szinte mindennél fontosabbnak tartani. Elvárjuk a szépséget másoktól, beindul a Glória-effektus, azokat tartjuk ügyesebbnek, okosabbnak, kompetensebbnek, akiket vonzónak is.

A világ leginkább körülrajongott emberei szinte mind gyönyörűek, a külsejük eszközzé, áruvá válik, mi pedig megvesszük azt a mozijegyet, ruhát vagy vécépapírt, amit a tökéletes idomaikkal kínálnak nekünk. Természetes, hogy az átlagember is akar valamennyit ebből a varázsból, szeretné, ha rá is így néznének, és ha ezt az űrt nem képes feldolgozni vagy kitölteni, akkor néha a kés alá fekszik. És itt van az a pont, ahol már nem fogadjuk el ezt a vágyat. Megköveteljük a szépséget, de nem akarjuk látni az utat, ami hozzá vezet. Nem szeretjük a karikás szemet, de a fejünket csóváljuk, ha a barátnőnk két órát sminkel egy programra. Tetszik nekünk a filigrán, karcsú test, de hiúnak nevezzük azokat a nőket, akik rá se mernek nézni egy hamburgerre az étlapon. Gyönyörködünk az ötvehat évesen is harmincnak kinéző színésznőkben, de elkeseredettnek tartjuk őket, amikor megszalad a ráncfelvarrás, és jobban örülünk, ha az olívaolajat dicsőítik, mint a sebészüket. Imádjuk az ívelt szempillát, a bababőrt, a macskaszemeket és a kerek fenekeket, de nem akarjuk tudni, hogy hogyan jöttek létre. Nem akarjuk összetörni a könnyed szépség illúzióját. 

Pedig korunk szépségideálja már szinte el sem érhető ilyen beavatkozások nélkül, akkor is, ha csak apróságokról van szó. Nem akarjuk látni a pénzt, a munkát, ami belemegy, mert onnantól megszűnik csodálnivalónak lenni, és helyette szánalmas és kétségbeesett vergődésnek látjuk. És tudom, hogy most megragadjátok a billentyűzetet, hogy leírjátok, hogy nektek igenis a természetesség a szép, amit el is hiszek, de valakinek nyilván nem az, ha a legtöbbet követett emberek az interneten szétszabdalt, agyonszerkesztett bombázók.

Valaki miatt minden hirdetésről felpumpált arcok köszönnek ránk. Láthatóan van egy igen széles rétege a társadalomnak, amelynek az elérhetetlenség az eladható, amely ezt tartja inspirálónak, és amely akár a végsőkig elmenne azért, hogy egy legyen az irigyelt bálványok sorában. És igen, sokuk testi-lelki sebekkel, vagy egyáltalán nem áll fel a műtőasztalról. 

De szerintem azzal, hogy bántalmazzuk és megalázzuk ezeket az embereket, pont hogy többet csinálunk belőlük.

A plasztika misztifikálása és szidalmazása csak arra ösztönzi az ezt fontolgatókat, hogy titokban, megfelelő tájékoztatás nélkül, fizikai megoldást keressenek egy lelki problémára. Kontárokhoz utaznak külföldre, nem mernek kérdezni vagy beleszólni egy beszélgetésbe a saját testükről, és átgondolatlanul behódolnak a trendeknek, mert nem merik nyíltan kezelni a témát, ami elégedetlenséghez és sérülésekhez vezet.

Igen, fontos beszélni az elrontott műtétekről, de nem azért, hogy kinevessük az áldozataikat, hanem hogy megismertessük a potenciálisakat a veszélyekkel. Biztassuk őket arra, hogy csak biztonságos körülmények között, szakorvos segítségével és megfelelő felkészüléssel, alapos átgondolás után vágjanak bele ezekbe. Ezeket leszámítva pedig csak azt a tanulságot tudom hirdetni, amit minden testképes cikkem végén. A szépség értékét mi határozzuk meg, és a mi kollektív hozzáállásunktól függ, hogy mit adunk át az utánunk jövőknek. Ne adjuk figyelmet és időt azoknak, akik el akarnak nekünk adni egy elérhetetlen ideált, és merjünk beszélni a tökéletesség áráról. Ha tudatosabb médiafogyasztókká válnánk, ha kevésbé ünnepelnénk a szépséget, mint konkrétan bármi mást, talán egyre kevesebben szenvednék meg az ért való harcot. 

Nyáry Luca

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/jacoblund