Az ember, aki 34 évesen vesztette el Mátrix-szüzességét
Azaz: „Minden dolog, aminek kezdete van, véget is ér”
Nem azt mondom, hogy több mint húsz évig mindent megtettem, hogy ne lássam a Mátrixot, az azonban igaz, hogy az elmúlt két évtizedben nem tettem semmit ennek ellenében. Szépen lassan megtanultam a Mátrix nélkül élni. Visszatekintve, nem a sors, nem előre nem látható események láncolata alakította így az életem, hanem apró döntések folyamata vezetett idáig. A mozaik csak később állt össze. Utólag már látom, hogy végül minden oda vezetett, hogy több mint húsz év elteltével én is meghajoljak a férjem az univerzum kívánsága előtt, és végignézzem a Mátrix-filmeket. Mert – ahogyan a Mátrixban is elhangzik – minden dolog, aminek kezdete van, véget is ér. És tudjátok, mire jöttem rá, amikor az én Mátrix-szüzességemet elvették? Hogy egy egész életet is le tudtam volna élni nélküle. Ettől a lehetőségtől azonban örökre megfosztottak. De az élet már csak ilyen: vannak dolgok, amiket nem lehet benne elkerülni. Filákovity Radojka antifilmajánlója.
–
Egy marha sötét éjszakán
Még ma is emlékszem rá. Arra a pillanatra.
Sötét éjszaka volt. Az a fajta sötétség, amilyen a tehén belsejében van. Vagy az a fajta, mintha este napszemüveget vennél fel. Esetleg, amire azt szokták mondani, hogy még a Negro is világít benne. Érted: marha sötét.
A kanapén feküdtünk a férjemmel, nem tudván, mit tartogat az előttünk álló öt perc. Majd a semmiből egy hangra lettem figyelmes: tudtam, hogy ő az. A férjem. Nemcsak azért, mert ismerem a hangját, hanem azért is, mert azzal is tisztában voltam, hogy a két macskánk nem tud beszélni.
Egy kérdést intézett hozzám, de ő maga is tudta, hogy inkább volt ez a kérdés költői, mintsem amire az ember valódi választ várna: olyat, amit ne sejtene előre, amit ne tudna magától is (a költői kérdés további értelmezését ITT találod).
A férjem ugyanis mindig is tisztában volt vele, hogy a lelkem tele van idegenkedéssel az agyonhájpolt filmek iránt (szia, Barbie, húsz év múlva találkozunk).
Bocs, kicsit elkalandoztam, szóval a kérdés így hangzott:
– Ugye, te nem láttad a Mátrix-filmeket?
– Nem. De jól tudom, hogy minden dolog, aminek kezdete van, véget is ér.
És akkor letöltötte.
A Mátrix a múlt, a jelen, a jövő – amúgy meg: E = mc²
A férjem azt mondta: ez a mű megelőzte a korát, bennem azonban mindennél jobban felerősödött a nosztalgia az első kockákat elnézve. Neo vérszegény fizimiskáját, sápatag arcát megpillantva azonnal eszembe jutottak a „végigszámítózott” nyarak, az, amikor szeptember elsején Gollam-pózban és albínófehérséggel álltunk fel a betárcsázós internet mögül. Minden gyerek a kilencvenes évekből ismerte ezt az érzést: a sajgó ülőgumókat, a kiszáradt szemgolyót. Nem volt ebben semmi misztikus. Egy kis napfény és némi zöldség meg gyümölcs, és máris más lett volna a helyzet.
De megpróbáltam átszellemülni.
Mindennél jobban akartam, hogy a cinizmus, ami mételyként mérgezi a lelkem, távozzon belőlem. Hátha most, hátha erre vártam egész életemben. Hátha minden ide vezetett. Mert minden dolog, aminek kezdete van, véget is ér.
Aztán valami olyan történt, amire nem voltam felkészülve. Valami, amire harmincnégy évem is kevés volt felkészülni. Hirtelen ott állt Morpheus (hatásvadász akarsz lenni? Válassz mitológiai neveket! Haha!) a sötét szobában – napszemüvegben. Mert mint kiderült, ezek gyárilag ilyen csókák: a szobában is napszemüvegben nyomulós banda, akiket valószínűleg a Hajógyári-sziget bulirezervátumából castingolhattak, vagy legalábbis az ötletet biztosan onnan vehették.
Disztópikus jövő, szimulált valóság, elidegenedés, Jézus, hamis tudat – hú, baszd meg
A szimulált valóságot itt, a magyar mátrixban jól ismerjük (és egyébként jó régóta ismerjük). Így, ha bárki azt várta tőlem, hogy hasra essek az ötlettől, hát az úgy járt, mint Kelly Rowland a 2002-es Dilemma című szám ikonikus klipjében, amikor felhúzta magát azon, hogy Nelly miért nem válaszolt a Microsoft Excelbe begépelt üzenetére. Előre lehetett tudni ugyanis, hogy így lesz.
Mert mi itt, Kelet-Közép-Európában nem kispályások vagyunk: ha meglátjuk Ondit egy jachton dobozos energiaital-kávét inni, tömeges felháborodás helyett megdicsérjük csodás spórolási képességeiért.
Jó, az események alakulását elnézve az tényleg látnoki képességeket sejtet a Wachowski testvérek részéről, hogy a filmekben a szimulált univerzumot mesterséges intelligenciával bíró gépek alkották meg, amik átvették az uralmat, és persze felfedezem a Mátrix-filmekben a társadalomkritikai vonalat is, az internet elterjedését és a digitális kultúra dominanciáját rejtő veszélyek bemutatását, és látom a sokat emlegetett Jézus-történetet is, amit Neo szerepe keretez.
De annak ellenére, hogy valóban korszakalkotó, és ma is aktuális kérdéseket feszegettek – mint például azt, mi különbözteti majd meg az embert a gépektől (spoiler: az érzelmek – már akinek vannak), vagy hogyan élheti túl az emberiség egy gépek uralta világban –, részemről a dialógusokon minden alkalommal újra és újra elhasalnak a filmek.
Konyhafilozófia egy betépett Coelhótól
A kultfilmek sikerének egyik kulcsa szerintem a történetmesélésen túl a mesterien felépített dialógusokban rejlik. A Mátrix esetében persze ezt végig szem előtt tartották, csak kevésbé sikerült nekik teljesíteni. Így lettek az elhangzó mondatok (a misztikum és az intellektuális hatás fokozása érdekében) néhol olyanok, amiket nyelvtanórán lehetne elemezni, hogy egyáltalán megértsünk belőlük valamit, megint máshol meg mintha magát a közhelykirályt, egy betépett Coelhót szabadítottak volna rá a szövegkönyvre:
„Minden dolog, aminek kezdete van, véget is ér.”
Ez egy gyomorrontás esetében különösen megnyugtató, köszönet érte, pólóra vele!
„Nem látunk túl azokon a döntéseken, amiket még nem hoztunk meg.” Hát azokon, baszki, nem, nagyon nem.
„Kiválasztottnak lenni olyan, mintha szerelmes lennél, senki sem tudja megmondani rólad, csak te tudod, az egész lényed, tetőtől talpig.”
Én ennek a mondatnak a pukizással kapcsolatban hallottam egy verzióját, de végül is így is oké…
„A remény az emberi önáltatás kvintesszenciája, mely egyszerre tud a legerősebb oldala és a leggyengébb pontja lenni.”
Pro tipp: mindenki okosabbnak tűnik, ha bizonyos szavak élőbeszédben használt verziója helyett azok kevésbé alkmalmazott szinonímiáját dobja be.
És hogy akkor mi a titok, amitől sokan tátott szájjal hallgatták ezeket a sorokat a filmben? Elárulom:
napszemüvegben és tagolt beszéddel minden sokkal-sokkal komolyabb hatást kelt. Erre akkor jöttem rá, amikor egy barátom másnaposan, a fél arcát eltakaró darabban annyit mondott: „Az ivás aznap vicces. Másnap nem.”
A gond szerintem többek közt az, hogy annyi, de annyi filozófiai kérdést próbáltak besűríteni és megválaszolni (na, az nem sikerült) minden egyes Mátrix-filmbe, hogy emiatt számomra az egész elvesztette a lényegét. Amikor ugyanis már a tizedik falvédőre hímezhető mondást hallom egy jeleneten belül, belőlem az sok mindent kivált, csak éppen nem gondolkodtat el. Egy egyszerű okból: elfárad benne az agyam.
#minekmentoda
És bár utánaolvasva már filmes szempontból is tudom, miért és hogyan számított újítónak, forradalminak (további szinonímiák behelyettesítése) a Mátrix-univerzum, az is igaz, hogy a karakterek jelleme nem sokat (nagyvonalúan így írom, de igazából semmit sem) fejlődött a filmek előrehaladtával (bár az tény és való, hogy a bőrszerkóik egyre jobbak lettek – nagy megengedéssel ezt is lehet fejlődésnek tekinteni).
A szerzői hatáskeltés érdekében mondjuk azt, hogy sokat gondolkodtam azon, vajon, ha 1999-ben látom a Mátrixot és utána a megjelenésükkor a többi filmet, rajongóvá váltam volna-e.
Annyi biztos, hogy tízévesen kevésbé voltam cinikus, ahogy az is, hogy az igazi választ már sosem fogom megtudni. Mindenesetre az életem már nem lesz a régi, miután elvesztettem belőle több órát.
Még szerencse, hogy minden dolog, aminek kezdete van, véget is ér.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: InterCom
