–

A Mátrix huszonkét évvel ezelőtt lebbentette föl a digitális fátylat az igazságról: az ember egy gépek uralta világban álmodik arról, hogy lassan – szó szerint és átvitt értelemben is – fölemészti az élőhelyével együtt önmagát. A Mátrix valóságában ezen persze már túl voltunk, a miénkben pedig épp a küszöbén állunk. Hogy ki használ kit, az ember és a gép között fennálló, egyre szorosabb szimbiotikus kapcsolat révén, lassan okafogyottá válik. Elmosódik a határ: ahogy egyre inkább részévé válunk a virtualitásnak, úgy uralja el az életünket a technológia. A kérdés az, hogyan élheti túl az emberiség a technikai fejlődését önmaga és a környezete elpusztítása nélkül.

A Wachowski-nővérek – tetszik vagy sem – filmjükkel nemcsak a filmkészítést reformálták meg, hanem belevésték a Mátrix lefutó jelsorait az egyetemes popkultúrába.

Azonban lényegesen többet adtak a világnak a „bullet time” technikánál (amikor a virtuális kamera időtől és tértől függetlenül siklik körbe Neo és Smith ügynök vagdalkozó alakján): gondolatokat ébresztve mozgatták meg milliók fantáziáját, miközben fölfestettek egy megrázóan közeli, alternatív jövőt. Az embert a virtualitáson innen vírussá, azon túl pedig laposelemmé degradálták, azért, hogy felébresszék Csipkerózsika-álmából. Az elmúlt két évtizedet mégis mintha mélyalvásban töltöttük volna, a fal felé fordulva a globális felmelegedés árnyékában.

A Feltámadások alcím egyszerre jelképes és valóságos: Lana Wachowskit a szülei (akik öt hét különbséggel hunytak el) és egy közeli barát elvesztése inspirálta, hogy tollat ragadjon. Neo és Trinity – valamint velük együtt az egész Mátrix-univerzum – feltámasztása a gyászfolyamat öngyógyító része volt számára. Ezzel szemben Lilly Wachowski, aki hamarabb túltette magát a veszteségen, nem kívánta újra felidézni a régmúltat. Így az új epizód teljes egészében Lana „terápiás” munkaprojektje, aki annyira komolyan vette, hogy minden egyes jelenetet maga forgatott le – szemben a hollywoodi módival, ahol az akciójeleneteken egy második stáb szokott dolgozni.

A Feltámadások nyitánya egy hatalmas déjà vu: mintha újraforgatták volna a Mátrix első részét.

Pont amikor kezdene kinyílni a bicska a zsebünkben, ráébredünk, hogy mégsem ugyanannak a cselekménysornak vagyunk a tanúi, mint két évtizeddel ezelőtt, ráadásul nem is vagyunk egyedül: valakik velünk együtt kukkolják a történéseket. A Mátrix-filmek velejárója, a néző teljes elbizonytalanítása dörömbölve kér bebocsátást az elménkbe. Isten hozott a Mátrixban!

Thomas Anderson (Keanu Reeves) nagymenő videójáték-programozó, akinek a fejéből pattant ki a rendkívül népszerű Mátrix-trilógia, ami egy csapásra világhíressé és piszok gazdaggá tette őt. Ám Anderson közel sem az az irigylésre méltó alak: valójában egy neurotikus idegroncs, aki terapeutához jár, és marékszámra tömi magába a kék színű nyugtatót, hogy elfogadja az őt körüllengő, kissé kiábrándító valóságot. Egyben plátói érzelmeket táplál egy kávézóban mindennap látott nő iránt, akit megszólítani sem mer. Minden fenekestül felfordul azonban, amikor a Warner Bros stúdió új Mátrix-epizódot követel rajta.

A „Feltámadások” olyan, mint a „Star Wars” „Ébredő ereje”, csak a Mátrix-trilógia egészét megidézi, és okosabban nosztalgiázik.

Más kérdés persze, hogy a múltidézésnek van-e létjogosultsága a folytatások tükrében, Wachowskiék ugyanis nem igazán jeleskedtek az univerzumépítésben. Nem csoda, hogy az Újratöltve és a Forradalmak már egészen más megítélés alá esett, mint a korszakalkotó alapfilm. Vajon az új epizód valóban a trilógia legjobb pillanatait eleveníti fel? Mi jut eszünkbe, ha visszaemlékszünk a korábbi részekre? A Duracell-emberek, a helikoptert „lekezelő” Neo, esetleg a pazar autópályás üldözés? A negyedik epizód hellyel-közzel megidéz pár kikarikírozott akciójelenetet és eljátszogat a bullet-time technikával. Visszaköszönnek helyzetek, amelyeknek nem feltétlenül kellene – például valóban annyira kíváncsiak lennénk a merovingire és díszes kompániájára?!

A „Feltámadások” újdonsággal is szolgál: önreflexív, szinte paródiába hajló humorral és pozitív szemlélettel.

Utóbbi az utópisztikus társadalom fejlődésében érhető tetten, előbbi viszont határozottan furcsának hat – személy szerint nekem tetszett –, és legalább olyan megosztó lesz, akárcsak a Star Wars – Az utolsó Jedik esetében.

Igazán félelmetes, hogy a gépek mennyire kiismerték a pszichét: amellett, hogy a gondolataival és az álmaival szorítják sarokba az embert a saját elméjében, egyben nap mint nap szembesítik azzal, amire vágyik, így nincs meg benne a törekvés, hogy valóban megszerezze azt. A Mátrixot sem kell rejtegetni többé: az igazságot akkor látjuk meg a legkevésbé, ha ott van közvetlenül az orrunk előtt.

Neo és Trinity visszatér, bár nem egészen úgy, ahogyan várjuk: Keanu Reeves határozottan fáradtnak tűnik, jobban mutat a fején a gumikacsa, mint a kezében a lőfegyver. A játékidő nagyobb részében nem is igazán találja a helyét, legszívesebben kisétálna a virtuális életéből a negyvenhatodik emeleten. Nem lep meg, hogy inkább varázsol, mintha ő lenne dr. Strange a Marvelből. Trinity meg mintha itt sem lenne, jól megvan a valódi családjával – tényleg Carrie-Anne Moss saját gyerekeit láthatjuk a vásznon –, amíg a Tiffany álnévtől zabosan neki nem áll szétrúgni pár digitális hátsó felet.

Ennek ellenére is jó őket újra együtt látni a vásznon, az övékével együtt dobban meg a mi szívünk is a nézőtéren, két évtized távolából.

Meglepő módon a Feltámadások izgalmasabb karakterei maguk a fiatalok: a Trónok harca Homoki Nymeriája, azaz Jessica Henwick nagyon menő a kék hajával, és karakán jellemével gyorsan belopja magát a szívünkbe. Yahya Abdul-Mateen II volt már Doktor Manhattan, Kampókéz és Bobby Seale A chicagói 7-ek tárgyalásában, most Morpheusként is kitesz magáért, bár teljesen más, mint Laurence Fishburne figurája volt. Vérzik a szívem, hogy a Mátrix ikonikus gonoszaként Hugo Weaving végül ütemezési problémák miatt nem tisztelte meg a produkciót a jelenlétével – az eredeti Smith ügynökkel lett volna igazán teljes a csapat. Mindenképpen említést érdemel a film remek szinkronja, illetve az, hogy a filmbéli képernyőkön és telefonokon látható szövegek mind magyarul jelennek meg. Növelik a szürreális hatást, a Queen Bohemian Rhapsody című slágerének kezdő sorait juttatva eszünkbe: „Is this the real life? Is this just fantasy?”

A Feltámadások természetesen válasszal szolgál arra, hogy hogyan tért vissza Neo és Trinity a Mátrixba és ezzel együtt az életbe ­– a Forradalmak ugyanis a halálukkal zárult –, vagy hogy mi a fene történt Morpheusszal. Kitekintést kapunk, hogy hová fejlődött a Mátrix, és hogy mi a helyzet a valóságban. A szerelem ereje még mindig köveket mozgat meg, de négy epizód után szerintem senki sem akad fenn azon, hogy a Mátrix valójában egy igazi love story. Hiszen ez a legalapvetőbb tulajdonság, ami megkülönbözteti az embert a géptől: az érzelem. Előbb-utóbb talán belátjuk, hogy valahol ebben rejtőzhet a fejlődésünk kulcsa is.


Bányász Attila