A helyzet egyre hülyébb – bárcsak az unokáim már ne értenék Mrożeket!
Kilencvenhárom éve, 1930. június 29-én született az egyik leghíresebb lengyel író, drámaíró, Sławomir Piotr Paweł Mrożek, aki nemcsak íróként, de karikaturistaként is igen népszerű volt. Színdarabjait játszották többek között Londonban, New Yorkban, Párizsban, 2003-ban megkapta a legmagasabb francia kitüntetés, a Francia Köztársaság Becsületrendjének lovagi fokozatát. A 2000-ben rendezett Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon elnyerte a Budapesti Nagydíjat – ekkor konstatálta (meg is lepődött rajta fordítója, Pálfalvi Lajos elbeszélése szerint), hogy Magyarországon még mindig mennyien szeretik. Jómagam is nagy rajongója vagyok: azon kevés szerzők közé tartozik, akiknek állandó helye van az éjjeliszekrényemen, időről időre elolvasok tőle egy-egy rövid, velős, szatirikus novellát – ami egyre jobban fáj, pedig nem így kellene lennie. És hogy miért szeretném, hogy az utánam következő nemzedékek már ne tudjanak kapcsolódni Mrożekhez? Elmondom. Fiala Borcsa írása.
–
Legelső és egyben az egyik legnépszerűbb abszurd komédiájában, a Rendőrség, avagy a helyzet egyre hülyébb című darabjában a hátteret egy képzeletbeli állam adja, amelyben rég megszűnt az ellenzék, és már olyannyira hatékony az államapparátus, hogy egy rendőrnek kell eljátszania a forradalmárt, hogy ezzel tegye indokolttá a titkosrendőrség jelenlétét, hogy tessék: van még mi ellen küzdeniük. A rendőrség valódi célja tehát már nem a rend, hanem az öncélú rendfenntartás.
Mrożek műveiben visszatérő elem a totalitárius rendszerek kifigurázása, az elnyomó hatalom groteszk bemutatása, az egypártrendszer abszurditásain való keserű nevetés. Azt is gyakran veszi górcső alá, hogyan viselkedik az egyén a diktatúrán belül, hogyan próbál túlélni a mindennapok fullasztó szorításában.
Ám hiába telt el a novellák megírása óta több évtized, hiába reménykedtünk benne, hogy egy idő után már olyan messze fogunk kerülni Mrożek valóságától, hogy az abszurd történetei is érthetetlenné, értelmezhetetlenné válnak, a változás nem történt meg.
De szép is lenne, ha azok, akiknek csak most kerülnek az orra elé ezek az egypercesek, zavartan forgatnák a szövegeket, és fogalmuk se lenne róla, mire akarnak egyáltalán utalni, a valóságnak melyik az a torz, elfajzott, léleknyomorító szelete, amelyre a lengyel író kíméletlen őszinteséggel, és ironikus humorral rámutat!
Csak hát ettől az értetlenkedéstől még nagyon távol állunk…
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Mrożek világához még mindig túlontúl közel
Az egypercesek még mindig tökéletesen ülnek, és ütnek gyomorszájon, hogy a szemünkbe szökik a könny – a fájdalomtól és a nevetéstől egyaránt.
A forradalmár szobra című történetben a gyerekek önálló indíttatásból, puszta lelkesedésből meg szeretnék koszorúzni a főtéri szobrot, ezzel is tisztelettel adózva a nép szabadságáért elesett forradalmár emlékének, amit aztán a felsőbb hatalom, egy kék kabátos férfi megakadályoz, megfélemlítve a gyerekeket, mert hát milyen gyanús dolog is ez, hogy nekik maguktól ilyesmi eszükbe juthatott.
Az utolsó huszár a „nagy lázadó” története. Felesége is mélységesen tiszteli, amiért „nem hódol be a rezsimnek”, ám elszánt ellenállása (amitől ő maga már sasszárnyakat vizionál a vállára, és bár felőrlik az idegeit a merész akciók, nem adja fel) abban áll, hogy nyilvános vécék falára firkálja: „Franco tábornok majd megmutatja nektek!”, vagy „Le a bolsevizmussal!”
Az Egy honpolgár útja is sok mindenkinek ismerős lehet, aki néz tévét vagy olvas újságot. A meteorológiai állomás vezetőjét, miután megírja a tudományos tényeken és empirikus tapasztalaton alapuló jelentését arról, hogy sokat esett az eső, alaposan ledorongolják, amiért pesszimista hangulatot tükröz a beszámolójában.
Ő meg szegény igyekszik megfelelni a felsőbb hatalom elvárásainak, ha nem esik, hát nem esik, összecsukja az ernyőjét, és bőrig ázik, miközben ragyogó napsütésről ad hírt, amit igazán csak itt-ott tarkítanak esőcseppek.
No és az Ifjúkori emlék? Nem fáj-e még mindig olvasni a szétlopkodott városkáról, ahonnan már mindent elhordtak, amit lehetett? Ám amikor a vezetők lelkiismeretére akar hatni a meghívott író, brutális módon hallgattatják el, úgy, hogy ne csak soha többé eszébe se jusson ilyesmi, de már képes se legyen semmi hasonlóra. „A szóbeszéd szerint az író azóta már nem az az ember, aki addig volt: egész nap a kocsmában ül, és mélabús, érthetetlen verseket ír, melyek nincsenek hatással az életre.”
És vajon nem ismerünk-e olykor magunkra A hűséges juhászkutya gazdájában, akiből a saját ebe csinál alázatos és engedelmes birkát, aki még örül is, hogy a szabadsága és a jövője árán ugyan, de végül mégiscsak nyugodalmas, egyszerű életet tudhat magáénak? Igaz, hogy a kilátásai egy fűcsomóra szűkültek, az önálló akarattól megfosztatott, de legalább a felsőbb hatalom irányítása leveszi róla a gondolkodás és az önálló cselekvés terhét.
Kínunkban nevetünk
Gyárfás Dorka kollégám írta nemrégiben egy nyilvános Facebook-posztjában, a Libri felvásárlása kapcsán: „Már pontosan értjük, milyen volt a szüleinknek a szocialista diktatúrában élni, és megismerjük magunkat arról az oldalunkról, hogy hová álltunk volna akkor. Milyen túlélési stratégiát választunk.” És pont emiatt érthetők rendületlenül még mindig Mrożek novellái és drámái: hiszen az ember csak azt tudja igazán értékelni, értelmezni, azon tud nevetni (még ha Mrożek műveinek esetében olykor kínjában is), amit jól ismer. Mint a karikatúráknál: akkor áll össze a kép és válnak értelmezhetővé az elnagyolt túlzások, ha ismered az eredetit. Egyébként nem lesz több, mint egy elcsúsztatott arányú rajz.
És Mrożeket mi értettük idehaza a hatvanas, értettük a hetvenes években… és értjük ma is.
Gumicsontok, lufik
Számos olyan ikonikus műve van, amely újra és újra eszembe jut, az említetteken túl is. Emlékszem, rögtön az Elefánt című ugrott be, amikor kirobbant Schmitt Pál, Magyarország akkori, hivatalban lévő köztársasági elnökének plágiumügye 2012 januárjában. (Ha esetleg elfelejtetted volna: a HVG hozta nyilvánosságra, hogy Schmitt 1992-es doktori disszertációja jelentős részben más szerzők műveinek szinte szó szerinti fordítása, illetve helyenként átfogalmazása volt. A plágiumvádat a regnáló Fidesz visszautasította. Két hónappal később, számos kínos maszatolás után – például elmarasztalták az egykori vizsgáztató intézményt, amiért nem hívták fel Schmitt figyelmét arra, hogy a plagizálás tilos – a Semmelweis Egyetem doktori tanácsa megfosztotta Schmitt Pált doktori címétől.)
Mrożek elefántos írásában az állatkert igazgatója, aki csak a maga érdekét és hasznát lesi, ahelyett hogy egy rendes, élő elefántot szerezne be, javaslatot tesz egy házi készítésű, „gazdaságos” állat előállítására, méghozzá gumiból, levegővel felfújva, hiszen az elefánt amúgy is igen lassan mozgó állat, senkinek nem fog feltűnni a dolog. Az álállatot azonban a kifáradt munkások egy hirtelen ötlettől vezérelve végül gázzal töltik fel. Másnap aztán az elefánt egy teljes iskolai osztály orra előtt emelkedik a levegőbe és száll el messzire, miközben a tanáruk magyaráz: milyen hihetetlenül erős és nehéz ez az állat. „Azok a diákok pedig, akik ott voltak akkor az állatkertben, nem törődtek többé a tanulással; fittyet hánytak a tudományoknak, s huligánok lettek. Állítólag vodkát vedelnek, s ablaküvegeket törnek be. S egyáltalán nem hisznek az elefántokban.”
Szóval igen, van egy álmom: hátha tudunk tenni annak érdekében, hogy legalább az unokáink generációjának érthetetlen legyen egy régvolt lengyel mester abszurd világa. És ne mondják két feles között: ja, igen, ezt is ismerem.
A cikkben szerepelő novellarészletek Kerényi Grácia fordításai.
Kiemelt képünk forrása: Getty Images / Horst Tappe / Contributor
