„A te múltad a mi múltunk” – A totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapjára

–

Mi az a totalitárius rendszer?

Totalitárus rendszernek vagy berendezkedésnek azt a kormányzati formát nevezzük, amikor az állam teljes kontroll alatt tartja a társadalom valamennyi szegmensét, beleértve az önállóságukról lemondó vagy attól megfosztott embereket is. A fogalmat már az 1920-as években használták, kezdetben Olaszországban és Németországban jelent meg. A totalitarizmus egyik legnagyobb hatású irodalmi ábrázolása 1949-ből származik: George Orwell alkotta meg sokak által ismert 1984 című regényében, tökéletesen mutatva be az egyén kiszolgáltatottságát:

„S mindeközben agya egyik részével azon töprengett, hogy vajon mikor fogják agyonlőni. „Minden tőled függ” – mondta O’Brien, ő azonban tudta, hogy semmiféle tudatos cselekedettel nem hozhatná közelebb ezt a pillanatot. Lehet, hogy tíz perc múlva lövik agyon, lehet, hogy tíz év múlva. Lehet, hogy évekig magánzárkában fogják tartani: lehet, hogy kényszermunkatáborba küldik; lehet, hogy egy időre szabadon bocsátják, mert néha ezt is megteszik. Teljesen elképzelhető az is, hogy mielőtt agyonlőnék, még egyszer lejátsszák letartóztatásának és vallatásának egész színjátékát.

Csak az a bizonyos, hogy a halál sohasem következik be a várt pillanatban.” 

(Szíjgyártó László fordítása)

1951-ben jelent meg Hannah Arendt alapvető jelentőségű, későbbi magyar fordításában A totalitarizmus gyökerei címet viselő műve, ami máig hivatkozási pontnak számít e fogalom tárgyalásakor. Arendt szerint a totalitárius társadalmak alapvetően különböznek más önkényuralmi rendszerektől. Művében részletesen meghatározta ismérveiket, továbbá ő volt az első, aki párhuzamot vont a sztálinista Szovjetunió és a hitleri Német Birodalom között, rámutatva a két berendezkedés hasonlóságára, amit talán ez a kiragadott bekezdés jól szemléltet: 

„A totalitárius szervezet azt hirdeti, hogy a mozgalmon kívüli világban minden »halódik«.

Ezt az állítást valóra is váltja, mégpedig drasztikus módon, a totalitárius uralom gyilkos feltételei közepette, de már a hatalomra jutás előtt is hihetőnek tűnik a tömegek szemében, akik a felbomlás és az eltévelyedés elől a mozgalom fiktív otthonában lelnek menedékre.” (Erős Ferenc fordítása)

Miért tartanak közös európai emléknapot a kommunizmus, a nácizmus és a fasizmus áldozatainak?

Bár vannak, akik tagadják a kommunista, a nemzetiszocialista és a fasiszta rendszerek közötti hasonlóságokat, a mai mainstream politológiai és történeti irodalom nagyrészt elfogadja a totalitarizmus elméletét, és fogalmát a pluralizmus és a demokrácia ellentéteként definiálja. Ez a gondolkozás alapjaiban határozza meg az Európai Unió politikáját, amely a kezdetektől a nácizmussal, a fasizmussal és a bolsevizmussal szemben határozta meg önmagát. Mégis érdekes, hogy a totalitárius rendszerek áldozatainak emléknapját csak a keleti bővítés után hívták életre. Ez valószínűleg arra vezethető vissza, hogy korábbi tagállamainak nem kellett kommunista diktatúrákban élniük a történelmük során. A bővítés után azonban ez a helyzet megváltozott, és az emléknap ebben a formában Európa ideológiai egységét is hivatott igazolni.

Az emléknap története 2008 júniusában kezdődött. Ekkor tartották Prágában az Európa lelkiismerete és a kommunizmus című nemzetközi konferenciát, amelynek megnyitóbeszédében Václav Havel volt cseh államfő kijelentette, hogy 

„Európa rendkívüli felelősséget visel a nácizmusért és a kommunizmusért, azért a két totalitárius rendszerért, amelyek ezen a földrészen születtek”. 

A konferencia résztvevői javasolták, hogy vezessenek be közös emléknapot e totalitárius rendszerek áldozatainak tiszteletére, mégpedig augusztus 23-án. 2008 szeptemberében magyar, észt, brit, német és lett képviselők ezzel egybehangzó nyilatkozattervezetet terjesztettek az Európai Parlament elé, majd 2009 áprilisában augusztus 23-át a nácizmus és sztálinizmus áldozatainak európai emléknapjává nyilvánították. 2011 óta viseli a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapja nevet. Augusztus 23-án Európa-szerte megemlékezéseket tartanak, de több komoly nemzetközi konferenciára is sor került már az évek során erre a napra időzítve.

Miért éppen augusztus 23-a?

Azért, mert ehhez a naphoz egy olyan esemény köthető, amely egyszerre szimbolizálja a nácizmus és a kommunizmus hatalmi törekvéseit. 1939-ben ugyanis ekkor írták alá a Molotov–Ribbentrop-paktumot, melyben a kommunista Szovjetunió és a náci Németország megnemtámadási szerződést kötött, valamint – titkos záradékként – érdekszférákra osztotta Európa és független államok területét a két totalitárius rendszer között. A szerződés nyomán indult meg a Lengyelország elleni közös támadás, így az a második világháború közvetlen előzményének tekinthető. A szerződéseket orosz és német nyelven kötötték meg, majd Moszkvában és Berlinben őrizték. A titkos kiegészítő jegyzőkönyvet egyik fél sem hozta nyilvánosságra, még azután sem, hogy Németország 1941 júniusában hadüzenet nélkül megtámadta a Szovjetuniót. Noha a szerződésnek és titkos záradékának tartalma már a háború alatt kiszivárgott, az Oroszországban őrzött dokumentum mindenben egyező másolatának kiadására csak 2019-ben (!) került sor. (Ezen az orosz nyelvű weboldalon közvetlenül elérhető.) 

Hol voltak totalitárius diktatúrák a világban?

A totalitárius társadalmaknak három típusát ismerjük: a fasiszta, a nemzetiszocialista és a bolsevik vagy kommunista totalitarizmust.

E rendszerek a XX. század elejétől jelentek meg az emberiség életében. Voltak államok, ahol csak néhány hónapig maradtak életképesek, de vannak országok, ahol évtizedek múltán, napjainkban is fennállnak. 

Fasiszta típusú rendszer volt Mussolini Olaszországa, Franco Spanyolországa és Salazar Portugáliája. Nemzetiszocialista totalitárius rendszereknek tekinthetjük a hitleri Német Birodalmat (benne az Anschluss után Ausztriával), a szlovákiai Tiso-rendszert, a romániai Antonescu-rendszert, a horvátországi usztasa rendszert, továbbá Magyarországon Szálasi diktatúráját.

Kommunista totalitárius diktatúrák jöttek létre a Szovjetunióban, Mongóliában, a második világháború után a Német Demokratikus Köztársaságban (NDK), Lengyelországban, Csehszlovákiában, Magyarországon, Romániában, Bulgáriában, Jugoszláviában és Albániában, Európán kívül Kínában, Vietnámban, Észak-Koreában, Kambodzsában, Laoszban és Kubában.

Magyarország háromszor élte meg a totalitárius berendezkedést. 

Először 1919. március 21-től augusztus 1-jéig a kommunista ideológiát követő Tanácsköztársaság idején, másodszor 1944–45-ben a Szálasi Ferenc vezette nemzetiszocialista államában, majd harmadszor 1949-től 1989-ig ismét kommunista (kezdetben Rákosi, majd 1956 után Kádár nevével fémjelzett) totalitárius rendszerben.

Hány áldozata volt a totalitárius diktatúráknak?

Erre a kérdésre nagyon nehéz válaszolni, lévén máig tartanak a viták arról, hogy kiket sorolhatunk az áldozatok közé. Vannak olyan álláspontok, amelyek szerint csak azokat, akiket bizonyíthatóan meggyilkoltak, és vannak olyanok, amelyek szerint mindenkit, aki valaha totalitárius rezsim fennhatósága alatt álló vagy vele hadiállapotba kerülő országban élt. Az első, minimalizáló becslés nem számol azokkal, akiket deportáltak, bebörtönöztek, kitelepítettek vagy más atrocitás érte őket, a második, maximalizáló pedig azokat is beleszámítja, akik felépítették és működtették az adott diktatúrát – az áldozatok számának meghatározása tehát rendkívül bonyolult. 

A különböző totalitárius rendszerek összesített halálos áldozatainak számát minden esetre 100 millió fölé becsülik a kutatók.

Miért fontos, hogy emlékezzünk?

Aligha van a mai Magyarországon olyan család, amelyik ne szenvedte volna meg a XX. század viharait, amelynek egyik tagja sem élte volna meg a fent felsorolt három totalitárius rendszer legalább egyikét, és ne szenvedett volna valamilyen kárt benne. Az európai totalitárius rendszerek által elkövetett bűncselekmények emlékezetéről szóló, 2010. december 22-i bizottsági jelentés így fogalmazott:

„Az Európai Unió az alapvető jogok tiszteletén alapul, és állandó inspiráló tényező és bátorítás forrása minden olyan nemzet számára, amely nehézségekbe ütközik a múlt szenvedéseinek feldolgozása során. A múlt borzalmainak emléke mindannyiunk közös erőfeszítése kell legyen az Európai Unióban, hogy valóra váltsuk a kifejezést: »a te múltad a mi múltunk«. Ezen emlékek megőrzése mindannyiunk kötelezettsége, annak jeleként, hogy kegyelettel és tisztelettel adózzunk az áldozatoknak, akik szenvedtek és életüket adták, és hogy biztosítsuk, hogy ilyen események sohasem fordulhassanak elő többé.”

Szőts Zoltán Oszkár

A szerző történész, az Újkor.hu történettudományi ismeretterjesztő portál főszerkesztője és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának tudományos főmunkatársa.

Kiemelt kép: Getty Images/Alexander Vorontsov/Galerie Bilderwelt