„Én úgy vagyok Magyarországgal, mint az elhagyott, bántalmazott, elárvult gyerek az anyjával – persze hogy ösztönből, nosztalgiából, kötelességtudatból hiányzik, de ahogy tudatosítom magamban, ami közöttünk történt, máris úgy érzem: mindkettőnknek sokkal jobb, hogy külön vagyunk. Nekem már nincsenek elvárásaim vele kapcsolatban, neki pedig, lássuk be, egyszerűbb nélkülem. Tekintve, hogy nem passzolok abba a képbe, amit ő elképzelt a jövőjéről” – ez is én vagyok. 

„Én úgy vagyok Magyarországgal, mint az apa, aki elhagyta a gyermekét, mikor rájött: szabad akar lenni. Tudatosítottam magamban, vagy talán bebeszéltem magamnak, hogy neki is sokkal jobb így, hiszen nem lehettem jó apja: nem voltam elég türelmes hozzá, nem találtam a helyem, amíg folyton úgy éreztem: gondoskodnom kell róla, és nem tudtam vállalni, hogy arról szóljon az életem, amiről az ő élete szól. Nem passzol abba a képbe, amit elképzeltem a jövőmről” – és ez is én vagyok.

„Én úgy vagyok Magyarországgal, mint a baráttal, akivel bár örökké közel maradunk egymáshoz, bár sosem felejtjük el, mennyit adtunk egymásnak, és mennyit kaptunk a másiktól, de az élet kifürkészhetetlen ösvényei más utakra tereltek minket.

Nincs nap, hogy ne gondolnék rá, a szívemben, lelkemben, elmémben hordozom az összes közös örömöt és bánatot, és bár örökre egymás jövőképében maradunk, fájdalom-, bűntudat- és tehermentesen elköszöntünk egymástól. És tudjuk, hogy lesznek kereszteződések, ahol újra és újra találkozunk egy ölelésre, egy beszélgetésre, aztán ki tudja, talán egy nap még az is előfordulhat, hogy újra szorosabbra fűzzük a minket összekötő, sosem megszakadó fonalat” – de ez vagyok leginkább.

Honvágyam nem szokott lenni – nem tudom, milyen az, amikor valaki könnyes szemmel idézi fel, milyen jó is volna a Liszt Ferenc téren limonádét szürcsölni, vagy megmászni a Gellért-hegyet meg elkocsikázni a Lajos-forráshoz. Csodaszép emlékek kötnek mindezekhez, de ha igazán őszinte akarok lenni, akkor a jelenem – amely a jövőbeli emlékeim gyökere – nekem szebb, mint a múltfoszlányok Magyarországról. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem akarom tudni, mi van vele. Hogy van? Mivel van elfoglalva? Kik a barátai? Merre halad? Mi fáj neki?

Mindez minden körülmények között bennem munkál, így aztán olvasok és írok, beszélek és hallgatok, és ha valaki azt mondja nekem, hogy nincs jogom hangot adni a véleményemnek, vagy épp ellenkezőleg: többet kellene hallatnom a hangom vele kapcsolatban, nem sértődöm meg. Inkább elmagyarázom a viszonyunkat, amely – mint minden családi kapcsolat – szeretetre, csalódásokra, és megbocsátásra épül. Hiszen pontosan tudom, hogy mindketten állandó változásban vagyunk. Egyikünk aktuális álláspontja sem tükrözi egy élet kikerekedését, legyen szó a kettőnk közös sorsáról, vagy egyéni kiteljesedésünkről.

És persze a legsértettebb pillanataimban sem fordítok hátat neki. Elsősorban azért nem, mert bár mindannyian szeretjük leegyszerűsíteni a világot, csak hogy könnyebben boldogulhassunk benne, a helyzet az, hogy még egy hús-vér ember sem okolható, hibáztatható és bírálható anélkül, hogy mélyebbre ne mennénk abban, miért olyan, amilyen. Nemhogy egy ország, amelyet tízmillió polgár, komplikált és hányatott sors, a természet, a szerencse (vagy szerencsétlenség), és az éppen trónon lévő király, kormány, hatalom egyszerre formál és alakít.

Így hát, ha haragot, keserűséget érzek, megrázom magam, és így szólok magamhoz: „Ne ítélj, ha nem akarsz megítélve lenni – minden mozgásban van, és te magad is mozgatója vagy mindennek, mint mindannyian.”

Hát, ezért utazunk haza július 24-én a Budapest Pride-ra. Ezért érezzük úgy, hogy ebben a pillanatban, a mostani korszellemben felelőtlenség volna nem jelen lenni. És ezért döntöttünk úgy, hogy egy teljes esztendő után itt az ideje kézbe venni a fakanalat Magyarországon is, és egy nagy adag jókedvet összefőzni egy csomag bizalommal, megfűszerezni igazságérzettel, és mindezt feltálalni a remény tányérján.

Az elmúlt hét esztendőben minden Budapest Pride-hét során összeröffentünk színes-szíves gasztrokalandorokkal, hogy egy vegán, gluténmentes szivárványlakomán ünnepeljük a felelősségteljes hedonizmust, és a mindenkinek kijáró emberi jogok diadalát. Ilyenkor a Pride-lobogó összes színe megjelenik a tányérokon, felszolgálva a fogásokat pedig nemcsak a kulináris, de szubkulturális aspektusaikról is mesélünk. Idén a Szeglet Közösségi Tér kávézójában találkozunk, július 30-án – amelynél keresve sem találhatnánk jobb helyszínt: az itt működő manufaktúrák motorjai ugyanis a megváltozott munkaképességű, fogyatékkal élő emberek, akik még több színnel gazdagítják a diverzitás zászlaját.

 

Ám még mielőtt előre ennénk a medve bőrére, egy teljes év után először megszorongatjuk egymást a Papával, aki amióta zsenge tizenöt esztendős koromban elé álltam, és azt mondtam: „Papa, én a fiúkat szeretem”, minden évben ott van velem a Budapest Pride-on. Nem lesz ez másképp az idén sem – július 24-én együtt ünnepeljük majd a sokszínűség diadalát. Sosem felejtem el a napot, amikor kissé félénken, de határozottan vállaltam a teljes, totális önmagam az édesapám előtt, ő pedig így felelt: „Az a fontos, hogy boldog légy. Hogy a saját életedet éld. Hogy a szíved a helyén legyen. Jó, és igaz emberként éld az életedet. De tudnod kell: bármilyen kisebbségi lét több figyelmet igényel a többségi létnél. Ez nem könnyű, ugyanakkor figyelmes létezésre tanít, ami pedig jó, minőségi élethez vezethet.

Ha pedig egy emberi közösségben, társadalomban túlsúlyossá válik a bármely kisebbséget kikezdő, pusztító aljasság és butaság, akkor onnan vagy menni kell, vagy tudatosan maradni. Egy a lényeg: ne félj önmagad lenni. A mások általt diktált élet neve valójában élő halál.”

A papám számára az előbújásom azt jelentette: soha ne adom fel és nem árulom el önmagam. Amikor Steiner Gyulát arról kérdezik, miért érzi felelősségének ott lenni a felvonuláson, azt feleli: „Ne zavarjuk Istent, miközben alkot! Sokkal inkább csodáljuk meg munkájának gyönyörű eredményét. Aki elfogadásra, szeretetre, emberségre tanító vallások félreértelmezett szövegeit, dogmáit hangoztatja a melegeket támadva, annak azt üzenem: Isten az igaz, tiszta szívre méri egy ember nagyszerűségét, nem pedig arra, hogy egy férfi vagy egy nő izgatóbb számára. Aki a homoszexualitás okán bárkit kirekeszt egy közösségből Istenre hivatkozva, az egyrészt csaló, másrészt komoly gondjai vannak a saját szexualitásával.

Amikor ismert emberek azt szajkózzák, hogy a szexuális orientáció magánügy, arra a válaszom: nem az. Közügy, hogy az emberek ne érezzék magukat értéktelenebbnek másoknál, és vállalhassák önmagukat – ehhez pedig a bátor közismert emberek és civilek rengeteget tesznek hozzá.”

Mindenkinek, aki egyetért a papámmal együtt üzenjük: #NemVagyEgyedül – és mi sem akarunk nélküled lenni! Idén a szerelmem, Nimi, én, és barátaink kibővítjük a családi kört: aki velünk vonulna a fesztiválon, dobjon egy üzenetet Nimrodnak vagy nekem az Instagramunkon (@nimrodagan és @kristofsteiner), válaszunkban pedig megírjuk, hol és hánykor találkozunk néhány óra felhőtlen, fergeteges, felelős ünneplésre. Akinek pedig még mindig nem elég belőlünk, az a Budapest Pride hivatalos after mulatságán, a Rainbow Partyn is találkozhat velünk a Budapest Parkban, ahol a világunk legtáncolhatóbb dalait játsszuk majd 22 óra és 1.30 között, és az első egy órát a pop királynőjének szenteljük száz százalék Madonna-szettel, a legelszántabb rajongók kedvencei, és a legismertebb pophimnuszok közül válogatva.

Én úgy vagyok Magyarországgal, hogy nem várok tőle semmit, ha nem adok bele semmit. De adok – így aztán kapok.

Úgy vagyok vele, ahogy a kis zöldségeskertünkkel itt, Methanán, világvégi kis falucskánkban: nem várhatom el, hogy gazdag legyen a szüret, ha nem locsolom a palántákat. Van az a mondás, hogy „ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát.” Vessünk meg együtt egy olyan ágyat, amelyben az igazak álmát alhatjuk mindannyian, amelyben szabadon és szenvedélyesen szerethetünk, amelyben úgy térhetünk nyugovóra, hogy nem kell azon aggódnunk: mi vár ránk, amikor reggel kinyitjuk a szemünket. Nyújtózkodjunk tovább, mint ameddig a ránk erőltetett, egyentakarónk ér.

Túl meleg van ahhoz, hogy igazságtalansággal, hazugsággal, és hamis morális értékekkel takarózzunk…

Steiner Kristóf

Hangolódj rá(nk) – a Budapest Pride hivatalos after party playlistjének büszke kurátorainként szivárványszín masnival átkötve adjuk át neked a hat és fél órás szettet, amelyre pont ugyanolyan barátokkal koccintani, önfeledten napozni az erkélyen, vagy épp nagytakarítani, mint minden gátlásunkat levetkezve táncolni. Mondanám, hogy vedd fel a táncos cipőd, de inkább azt mondom, rúgd le magadról a papucsot, és a láncon a bokádhoz erősített nehéz vasgolyót. Szabad vagy, szabad vagyok, szabadok vagyunk!

Képek: Czabán Máté